Szomorúan, lehajtott fejjel vittük a méregzöld, szalagos koszorúkat kezeinkben. Fájt minden, még a puszta létezés is. A sötét felöltők alá bele-belekapott a csípős, hideg novemberi szél, amelyben csak a plébános véget nem érő gregorián gyászéneke hallatszott. 

– Ha én meghalok – suttogta oda Argus –, szórjatok inkább a Szajnába, miközben herélt kakasok sikítják a Lacrimosa-t. Megspóroljátok ezt az idegtépően hosszú körmenetet… 

Nem tudtuk eldönteni, hogy ezt az elszólását tényleg nekünk intézte-e vagy, csupán magának jegyezte fel, ha egyszer elérkezik az idő. Netalántán poénként, paródiaként, iróniaként kell-e kezelni, ezért inkább a szarkazmus mellett döntve egyetértően bólintottunk egy nevetésnek nemigen mondható fújtatással. 

De, hogy pontosan kit is temettünk? Temettük a művészt. Az utolsó művészt. Kinek utolsóként adatott meg az isteni kegy, hogy a földön járva halandóként alkosson, Aki érezhette még a sors, a láthatatlan világok, főleg a szépség világának finomhangolt, aprólékos, ciráda rezdüléseit. Vele együtt temettük a reményt, a hitet, a dicsőséget. Az erényt és érdemet. A szépet és a jót. S összefacsarodott szívvel adtuk hideg, csontfehér kezeibe a művészet hamvait, porcelán urnában. Az aranyozott urnával kezei közt, szíve felett láttuk utoljára, mielőtt ráerősítették volna a koporsófedelet. 

Most, ebben a dermesztő, őszi hangulatban ballagtunk utána lassan, csendesen. A nehéz lábak alatt ropogott a piszkos murva, a szél meglendítette a tuják és száraz levelek erdejét. Illatuk erősen lengte körbe a temetőt. Mi csak most, a végső percben jöttünk rá, hogy mit vesztettünk. Lelkünk vele együtt szállt, kereste a megbocsátást nála, leborult eléje, mint valami Istenkirály lábaihoz, hogy aztán a fenséges ujjakat mosva bűnbocsánatért esedezve vezekelhessen. Mert egyikünk sem ért rá elbúcsúzni tőle. Mi, a barátai mind a világ különböző szegleteiben bajlódtunk földi, múlandó dolgainkkal, s alig-alig látogattuk meg őt. Alig kerestük, alig hívtuk, pedig nem volt köztünk harag, mi mégis hanyagoltuk. Pedig a Művész vért, s alkotott. Szeretett és szenvedett helyettünk. Imádott, evett és ivott, utazott és megfigyelt. Felfedezett, bandukolt, örült és lelkendezett. Sírt, ha kellett, és együttérzett, megvetett és felemelt. Dicsőséggel szolgált, hogy elébe állhasson minden akadálynak. S ezt, mikor összegyűjtötte mind, megformálta a bonyolult emberi gondolatokon és nyelven keresztül nekünk, hogy megértsük, amit ő látott, hallott, tapasztalt, érzett. Amit tanítani, s mondani szeretett volna. Sikító műveiben tárta fel előttünk azt, amit mi akkor sem vettük észre, mikor a szemünk elé tolta. Azt, amit tennünk kellett volna, de sosem tettük, ezért ő kegyes módon, önzetlenül és a világ legteljesebb, összes odaadásával megtette helyettünk: élt. S elmesélte nekünk az életet. De mi önzőn és hanyagul elrohantunk mellette. Lenézően intettünk, s ha néhanapján kegyeskedtünk – akkor is csupán illemből – ő rá, vagy műveire tekinteni, rosszallóan, megvetően és sietve csak ennyit nyögtünk oda: ,,Nem értem” – majd mentünk is tovább, fejjel a falnak, a jövő kilátástalan, semmitmondó ürességébe. Feladtuk kényelmünkért a dicsőt és a szépet, a rejtelmeset, az izgalmasat. Feladtuk az igazat, a tartalmasat. Aztán ugyanígy elhagytuk őt is, mert nekünk a gyors és egyszerű kellett, majd mindezek után nem maradt semmink, amire boldogan tekintettünk volna vissza. Minden csak egy eldobható, élettelen, maszlaggá formálódott életünkben. Múlandó, keserves porrá. Megvetettük, ami örökzöld, aztán kinevettük azt, ami halhatatlan. Lám, most pedig itt állunk, vénen, ostobán, r felismerve szörnyűséges tettünket. Éppen a föld óvó ölelésébe adjuk azt, aki messiásként áldozta föl egész életét értünk. Műveivel, önmagával vezetett minket, próbált utat mutatni. De mi elhagytuk a Művészt. 

A plébános a gödör felett állt, keresztet vetett miközben a sírásók lassan, selyemszalagokon engedték a koporsót a mélybe. 

– In nomine patris, et filii, et spiritus sancti. Amen.

– Amen – harsogta visszhangozva a tömeg. 

A szürkéllő ég beborult végleg, majd eleredt az eső. Lassan, fáradtan hullott alá. A vitriolfekete esernyőkön csendes ritmusban koppantak cseppjei. Némán néztük, bánva mindent. Az életünket, a bűnünket, amelyet sosem fogunk helyrehozni, vagy megbocsátani magunknak. Megsirattuk ekkor a Művészt, mert megsiratta őt az ég is. És ugyanúgy siratott bennünket is, szegény, ostoba, balga emberiséget, mert ettől a perctől kezdve örökre bezárta magát saját szürke ketrecébe, a színtelen és halott világba. Nem volt visszaút, hiszen meghalt az utolsó láng, meghalt vele hát a remény is. Ezentúl arra ítéltettünk, hogy örökké a semmilyenség világát, ezt a szürke ürességet éljük az idők végezetéig. Odaléptek mellém a barátaim, tekintetükből áradt, hogy egyazon gondolatmenet részesei vagyunk ezekben a pillanatokban. Bajtársiasan egymásba karoltunk. Éreztük a másik érzelmeit, gondolatait, egymás részvétét, lelkiismeretfurdalását, bánatát és tehetetlenségét. Aztán egymásba karoltak ők is. Mindenki ezen a földön. A fák, a bokrok, az állatok, a tárgyak. Együttes leborulás volt ez előtte, aki megmenthetett volna minket. Akit még az ég is gyászolt. S ekkor szívem összeszakadt, torz, alaktalan érzelem fogott el. Eszembe jutottak Nietzsche örök, halhatatlan szavai, majd a túlvilági némaságban nyomatékosan és súlyosan felszólaltam: 

– A Művész és vele a művészet meghalt. Halott is marad. Mert Mi öltük meg őket… 

Írta: Héger Ádám

Lektorálta: Négyesi Regina Gréta