Kovács András Bálinttal, az ELTE Filmtudomány Tanszékének oktatójával és egykori ELTE-s hallgatóval folytatott beszélgetésünkből megismerhetitek fiatalkori példaképeit, pályaválasztási dilemmáit, illetve, hogy mit gondol a mai magyar filmgyártásról és a streamingszolgáltatókról.
Tóth Viktória (továbbiakban T.V.): Első kérdésünk az lenne, hogy mit gondol a hallgatói értékelésekről?
Kovács András Bálint: Szerintem a hallgatói értékelés nagyon fontos dolog. A számok kevésbé érdekelnek, de ha van valamilyen szöveges visszajelzés, akkor azt elolvasom és megfontolom. Igazából az egész bölcsészkaron mi vezettük be a hallgatói értékelést legelsőként.
T.V.: Mármint az Önök tanszéke?
Kovács András Bálint: A mi tanszékünk, igen. 1997-ben, amikor megalakult a tanszék, szerettünk volna visszajelzést kapni arról, hogy jól működünk-e, és így minden évben csináltunk egy belső értékelést. 20 évvel ezelőtt valaki mondott egy kritikát, ami nagyon szíven ütött, és el is gondolkodtam rajta.
T.V.: Esetleg megosztaná velünk azt a kritikát?
Kovács András Bálint: Valahogy úgy szólt, hogy “a tanár úr nagyon érdekes dolgokról beszél és nagyon-nagyon felkészült, de nem értem, hogy miért unja ennyire [az órát].” Úgy jött le neki, hogy én unom ezt a dolgot, bár lehet, hogy épp unott hangulatban voltam… Nagyon szíven ütött az, hogy ha ő érti az előadást, átlát ezen az unottságon, és így is érdekesnek találja, akkor nekem is kellene tennem valamit, hogy ne érezzék így a hallgatók. Úgyhogy most mindig figyelek arra, hogy ne legyek unott hangulatban!
T.V.: Beszéljünk kicsit az Ön diákéveiről, pályakezdéséről. Miért az ELTE-t választotta diákként és oktatóként egyaránt, és honnan jött a filmek iránti érdeklődése?
Kovács András Bálint: A filmek iránti érdeklődés nyilvánvalóan családi hátterű, az apukám filmrendező volt, tehát ebben nőttem föl. És hogy miért az ELTE-t választottam? Abban az időben ez volt a legtekintélyesebb egyetem, ez volt a magyar humán egyetemi oktatás csúcsa, mindenki ide akart bekerülni. És tanárként is nagy elismerés volt, ha valaki itt oktathatott. Hogy miért az egyetemi oktatást választottam, az viszont nem ilyen egyértelmű. 1983-ban egyszerre vettek fel a Színművészeti Főiskolára filmrendező szakra, illetve kaptam az Akadémiától egy tudományos továbbképzési ösztöndíjat, és akkor választanom kellett, hogy melyiket szeretném csinálni. Én jobban éreztem magam egy könyvtárban egyedül, mint a filmgyártás zűrzavarában. Hozzám közelebb áll az, hogy olvasok, írogatok, mint hogy izguljak azon, vajon lesz-e pénz a filmre, és hogy el fogják-e fogadni azt…
Peng Mátyás (továbbiakban P.M.): Diákként voltak oktatói példaképei?
Kovács András Bálint: Nagyon sok volt. Kezdve Almási Miklóssal, aki tanszékvezető volt. Ő egy nagyon képzett ember, aki próbálta az elméleti dolgokat a lehető legegyszerűbben megragadni. Igyekezett mindig levágni a süteményről a habot, ha érti, mire gondolok. Tehát vele lehetett nagyon bonyolult kérdésekről úgy beszélni, hogy ne a hab legyen a beszélgetések témája.
Másik nagyon fontos példaképem Margócsy István volt. Irodalmat tanított nekünk, aztán egy idő után indított egy személyre szóló poétikai szemináriumot kettőnknek, Marton László írónak és nekem. Ő hatalmas hatással volt rám mind a diákokkal való kommunikációja szempontjából, mind tudása és egyenes kritikai érzéke miatt. Politikai és filozófiai tekintetben jelentős hatással volt rám Tamás Gábor Miklós is, aki ugyan csak egy évet tanított itt, de abban az egy évben életre szóló kapcsolatot alakítottunk ki. A provokatív gondolkodása abszolút egyezik az enyémmel.
Még fontos megemlítenem Balassa Pétert, aki hihetetlenül empatikus volt, és elképesztő magasra tette mindenkivel szemben a lécet. Az ő tanári habitusa azt tanította nekem, hogy az embernek minden eszközt fel kell használnia, hogy megértse azt, amit a másik mondani akar. Végül, de nem utolsósorban ki kell emelnem Vajda Andrást is, aki rendkívül képzett és hihetetlenül éleselméjű ember volt, és francia irodalmat tanított nekünk. Almási tanár úrhoz hasonlóan ő se kerített nagy feneket a dolgoknak. Rengeteget tanultam tőle a francia poétikáról és irodalompoétikáról.
P.M.: Próbálja az oktatásban követni a példájukat?
Kovács András Bálint: Igen, amennyire tudom. Almási Miklós közvetlensége hozzám eleve nagyon közel áll, igyekszem én is partneri viszonyt kialakítani a diákokkal. Bár azért kapok olyan visszajelzéseket is, hogy a diákok rettegnek tőlem.
Igyekszem mindenkit a világos gondolkodás felé terelni, és lehet, hogy a szigorúság ebből következik – nehezen tudom a homályos dolgokat elfogadni. Próbálok segíteni abban, hogy a diák világosan, érthetően ki tudja fejezni magát. A bölcsészeknél ez nem mindig jön be, tehát akadnak nehéz helyzetek…
T.V.: Úgy tudjuk, hogy Ön tanított Amerikában, a University of California San Diego-n. Miben volt más az ottani tanítási rendszer, a hallgatók és az oktatók hozzáállása Magyarországhoz képest?
Kovács András Bálint: Nem sokban, ha az egyetemi világot nézzük. Igazi különbséget abban láttam, hogy a hallgatók tisztában vannak azzal, hogy az egyetemen egy szolgáltatást kapnak.
P.M.: Igen, erről a felfogásról pont a dékán úr beszélt a legutóbbi interjúnkban.
Kovács András Bálint: Igen, de én nem ebben nőttem föl. Én abban nőttem föl, hogy az egyetem egy kulturális központ, ahol az emberek beszélgetnek, és a tudományt állítják a középpontba. De az egyetemi oktatás ma már inkább szolgáltatás. Amerikában sokkal inkább tisztában vannak ezzel a rendszerrel, a saját jogaikkal. Kint sokkal jobban számít a diákok értékelése a tanár munkájáról. Amikor én voltam diák, a tanár egy autoritást testesített meg, a diákok pedig csak lesték, mikor csöppen le valami tudás eléjük. Ez ma már nincs így itthon sem.
Igazából ahol igazán nagy különbséget láttam, az a École normale supérieure volt Párizsban, ahol 2011-ben tanítottam. Életem egyik legjobb tanítási élménye volt az ott eltöltött idő.
P. M.: Miért?
Kovács András Bálint: Mert ott van a diákság krémje. Ez nem egy tipikus egyetem, hanem egy úgynevezett “nagy iskola”. Franciaországban kettős egyetemi rendszer van, és az École normale supérieure-re bekerülni igazán nagy kihívás. Már a felvételhez is rendkívül nagy tudással kell rendelkezni. Más világ volt azokat a diákokat tanítani.
P. M.: Egyfajta kihívás volt?
Kovács András Bálint: Nem kihívás, inkább egy végtelen élvezet. Mintha kollégákat tanítottam volna azzal a különbséggel, hogy nem mindegyikük értett az adott témához. De a képességeik és az aktivitásuk fantasztikus volt. Ez egy nagyon különleges szelete a felsőoktatási világnak, és csak nagyon kevés ilyen hely van a világon.
T. V.: Térjünk át a magyarországi hallgatók helyzetére. Milyen lehetőségei vannak itthon egy filmelmélettel foglalkozó diplomás hallgatónak?
Kovács András Bálint: Egyrészt ott a filmszakma, ami gyakorlatilag tele van a hallgatóinkkal. A forgalmazástól a produkciós cégeken keresztül a gyártócégeknél, valamint a film-szaksajtóban is jelen vannak az ELTE-n végzett hallgatók. Másrészt ott van az egyetemi oktatás lehetősége is, de ahhoz nagyon nagy elhivatottság kell. Ez ma már nem egy pálya, nem karrier. Azt lehet mondani, hogy van fűtött iroda, nem kell nehezet emelni, és annyi előnye van, hogy az ember azzal foglalkozhat, amit szeret. Amikor én jelentkeztem ide, akkor még volt presztízse, most már nincsen.
T. V.: Miként lehet kutatói-oktatói karriert építeni itthon?
Kovács András Bálint: Nagyon nehéz, mondjuk Amerikához képest. Különösen a bölcsészek számára. Az a fajta kvantitatív teljesítménymérés, ami most folyik és ami az előrelépéshez szükséges, nagyon merev és szigorú, nehezen teljesíthető. Ezek iparrá teszik ezt a szakmát. Nehezen képzelhető el ma már az elmélyült kutatás, és az, hogy az ember hosszú évekig ne csináljon semmit, csak gondolkozzon, majd egyszer csak előálljon valamivel. Az egész publikációs folyamat hasonlít egy termékfejlesztési folyamathoz, leginkább a természettudományok esetében, ahol a kutatás minden egyes fázisát el kell adni. Ez úgy néz ki a tudományos munkában, hogy ha már van egy pici eredményt, azt azonnal publikálni kell, hogy meglegyen a mennyiség. Ebből persze számos nagyotmondás származik…
T. V.: Szakmai kérdésekkel folytatnánk. Amióta Ön oktat, kutat, hogyan változott a filmtudomány? Milyen új kérdések vannak a szakmában, milyen új irányok?
Kovács András Bálint: Az érdeklődésem és az elképzeléseim is nagyon megváltoztak az elmúlt 40 évben. Kritikai filmtörténészként kezdtem, az első monográfiákat különböző filmtörténeti témákról írtam, első könyvem Tarkovszkijról szól, aztán a német expresszionizmussal és a francia újhullámmal foglalkoztam. Az első nagyobb könyvem A modern film irányzatai, amely tulajdonképpen egy filmtörténeti mű. Én a kritikai filmtörténetben szocializálódtam. Szigorúbban vett elméleti kérdések csak annyiban foglalkoztattak, amennyiben ezeknek volt történelmi relevanciája.
Amikor ennek vége lett, akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy a filmelmélet vajon micsoda. Létezik-e önmagában, történeti alkalmazás nélkül? És akkor arra jutottam, hogy a különféle művészetelméletek tulajdonképpen általános filozófiai, illetve természettudományos gondolatoknak az alkalmazásai a művészetre, amiket így elméletnek nevezünk.
Úgyhogy én gyorsan kikötöttem a pszichológiánál, mert igazából ami a művészetelmélet szempontjából igazán érdekes, amiről minden filozófiai és pszichológiai elmélet szól, az az, hogy a műalkotás miként hat a befogadóra. Ezt a hatást vizsgálja a pszichológia, úgyhogy elkezdtem kb. 20 évvel ezelőtt foglalkozni vele.
P. M.: Ez a megközelítés a tanórákon is jelen van?
Kovács András Bálint: Igen. A Mozgóképelemzés c. könyvem is ennek a figyelembevételével készült, azzal a gondolatisággal, hogy tulajdonképpen mindaz, amit mi művészetelmélet alatt értünk, az vagy a technika, vagy pedig a befogadás pszichológiája. Tehát hogy hogyan, milyen technikával vannak elkészítve a filmek, illetve hogy miként hatnak a befogadóra.
P. M.: A szakmai rész után személyesebb dolgokra térnénk át. A közelmúltban hunyt el György Péter, közeli jó barátja, kollégája. Esetleg pár szóban megemlékezne róla?
Kovács András Bálint: Igen, bár ez nagyon nehéz, mert ebben a szobában 30 évet töltöttünk együtt. Ez egy hosszú barátságos együttműködés volt. 46 éve ismertem Pétert, ő akkor volt végzős, amikor én idekerültem. Utána kollégák lettünk, együtt csináltunk rengeteg mindent. A Média tanszéket is közösen alapítottuk Almási Miklóssal. Együtt hoztuk létre a Nemzeti Audiovizuális Archívumot, aminek én voltam az első igazgatója. És még számos más dolgot említhetnék, akár az intézetvezetést, amiben szintén nagyon szorosan együttműködtünk.
Rendkívüli figura volt, nagyon széles érdeklődési körrel. Minden kulturális témában határozott véleményt tudott kialakítani, még azoknál a témáknál is, amikhez nem nagyon értett, nagyon éles volt a véleménye – és ez nagyon fontos dolog. Az egyetemi megemlékezés alkalmával úgy fogalmaztam, hogy egy belső iránytű vezette. Mindennek nagyon alaposan utánanézett, nem lehetett felületességen rajtakapni. Elképesztő mennyiséget olvasott, hihetetlen sebességgel. Mindig nagyon irigyeltem tőle azt a sebességet, ahogy írni, olvasni és beszélni tudott. Én lassan írok, lassan olvasok és lassan beszélek. Hozzá képest legalábbis mindenképp.
A másik, ami elképesztő volt, azok a különféle víziói voltak. Azonnal látta a dolgok lehetséges következményeit, felmérte, hogy mit kell csinálnia, és húzta magával a kollégáit és tanítványait is. Azt hiszem, rengeteget köszönhetnek neki emiatt.
T. V.: Köszönjük, hogy megosztotta ezt velünk. Térjünk át a mai film- és sorozatgyártásra. Mit gondol a streamingszolgáltatók által készített, sugárzott sorozatokról? Hordoznak valamilyen értéket, vagy csupán a nézettség növelése a céljuk?
Kovács András Bálint: Mindenki csupán a nézettséget szeretné növelni, ezt le kell szögeznünk. A tévésorozatoknak most már nagy történelme van, egészen a ‘80-as évek végétől kezdődően, amikor is megjelentek a minőségi műsorok.
Az újfajta kultúrának az úttörője David Lynch. Az egész sorozatkultúrában a Twin Peaks a nagy áttörés. Mai napig nem értem, hogy tudta eladni ezt a sorozatot, de ez áttörte a gátat, és onnan indulnak tulajdonképpen az ún. minőségi tévésorozatok. A 2000-es, 2010-es évekre eljutottunk oda, hogy tömegével állítják elő az ilyen sorozatokat, a streamingszolgáltatók is egyre több tartalmat akarnak gyártani.
Manapság fontos szerepet játszik a közönségmérés is. Tulajdonképpen ez az, amivel én is foglalkozom. Hogy meg tudjuk mondani pontosan, minek milyen hatása van, le tudjuk mérni a közönség konkrét reakcióit. Az eredményeket sokmindenre lehet használni, többek között arra, hogy a hatást feljavítsuk. A reklámfilmesek konkrétan erre használják a pszichometriai eredményeket, hogy az adott reklám elérje a célközönséget. De a filmszakma is felhasználja a pszichológiai, sokszor műszerekkel végzett mérések eredményeit. S ez mihez vezet? Még jobban sztenderdizálja a filmeket. Ha tudom, hogy egy fogásnak mi a hatása, és tudom, hogy az kell nekem, mindig kell nekem, akkor mindig azt fogom használni, ugye? Én is rengeteg ilyen streamingsorozatot nézek, és azt látom, hogy nagyon erős ez a sztenderdizálás. Én ugyanazokat látom megjelenni a színészi játékban, a dramaturgiai megoldásokban az ilyen sorozatok esetében. Ezek azok, amiktől úgy megőrül az ember – vagy legalábbis én megőrülök. Szoktam órán mondani, hogy kétféle filmet nem szeretek nézni: az egyik, ami úgy kezdődik, hogy reggel fölkelnek, a másik pedig az, amiben az első három perc után az van, hogy “két hónappal korábban”. Mert tudom, hogy ezek a végtelenül olcsó fogások mire valók. A Netflix-sorozatok nagy része például így működik. Azt gondolom, hogy az a hollywoodi sorozatgyártás, ami régen is volt, nagyon hasonlóvá tette a filmeket. Lehet, hogy ez csak egy negativista előrevetítés, de lehetségesnek tartom, hogy ez a tendencia az igazi invenciót el fogja nyomni. Látjuk például, hogy Hollywoodban az AI ellen tüntetnek a forgatókönyvírók, ami szintén ennek a folyamatnak a következménye. Persze ezzel együtt csomó hiba is eltűnik. És ha a hiba eltűnik, akkor eltűnik a lehetőség a fejlődésre. Az evolúció a hibán alapul, például a genetikai mutáció is egy ilyen hiba. Egy rendszer csak úgy tud fejlődni, ha valami megváltozik benne. Ha eltüntetjük a hibát azzal, hogy a lehető legalapvetőbb szinten is tökéletesen, hibátlanul csinálunk meg valamit, az nagyon nagy veszélyt jelent az újításra és az eredetiségre nézve.
P. M.: Ismét kicsit más téma. Mit gondol a mai magyar filmgyártásról, például az elmúlt évek Oscar-nevezéseiről, egyéb díjazott filmekről?
Kovács András Bálint: A mai magyar filmgyártást nem nagyon tudom jellemezni. Egy nagyon-nagyon szűk klientúra kezébe került, és ilyen nem volt még a magyar filmiparban. Még az ‘50-es évek elején sem. Példátlan az a jelenség, hogy bizonyos embereket, tehát rendezőket, producereket, írókat eleve kizárnak a filmgyártásból, és nem kapnak támogatást, ami azt jelenti, hogy számukra a filmkészítési lehetőség bezárult. Generációk vesznek így el. Nagyon kicsi az esélye annak, hogy az ilyen exkluzivitásból zseniális filmek szülessenek.
T. V.: Ön szerint mi tesz egy jó filmet jó filmmé?
Kovács András Bálint: Hát igen, mitől jó egy jó film… Mitől jó a csokitorta? Mert finom. Én mindig azt szoktam mondani a filmrendezőknek meg az íróknak, hogy egy feladatuk van: a nézőt odaszegezni a székbe 100-120 percre. Legyen érdekes, izgalmas, eredeti, gondolatébresztő, érzelemkeltő stb. – mindezt magas színvonalon, a lehető legszélesebb közönség számára. Ezek tehát ilyen általános banalitások. Mindennek a minőségét azonban csak az elkészült termék hatásán lehet lemérni.
Én alapvetően mindenevő vagyok filmeket tekintve, a horrort kivéve talán minden műfajban meg tudom látni az értéket, még a rossz filmekben is. De amit öt perc után sikítva kapcsolok ki, mint a Petőfi vagy a Hunyadi, amik ráadásul csak viszik a pénzt…
T. V.: Lezárásképp: van Önnek örök kedvenc filmje?
Kovács András Bálint: Persze, sok van. Ugye könyvet írtam Tarkovszkijról, Tarr Béláról, a modernista filmtörténetről – evidens, hogy akkor azokat a filmeket nagyon szeretem. De az a film, amit a legtöbbször láttam, és amit két-három évente mindig megnézek, az a Keresztapa.
P. M.: Első, második rész?
Kovács András Bálint: Mindkettő. A harmadik az nem jó. Nem kellett volna megcsinálni, az egy tévedés. Amit még kifejezetten szeretek, az a Szarvasvadász, nem tudom, ismerik-e. Michael Cimino elfeledett filmje 1978-ból, a vietnámi háborúról szól. A rendező pedig elképesztő figura, egy igazi zseni. A Twin Peaks sorozatot is rendszeresen újranézem, és Lynch filmjei közül a Mulholland Drive, ami még ilyen. Meg néha Chaplin-filmeket is.
Írta: Peng Mátyás, Tóth Viktória
Lektorálta: Zalka Virág
Leave a Reply