Dunát lehetne rekeszteni azokkal a cikkekkel, amik a könyvírás mikéntjéről szólnak, és  a lelkes, kezdő írókat praktikus tanácsokkal látják el a témában. Azonban az írás nem csak munka, hanem megélés is, és ezt a vonulatát már jóval kevesebb cikk mutatja be. Így hát most – mint másfél megírt kiadatlan könyvvel rendelkező írótanonc – kísérletet teszek, hogy e cikkben felfessem egy könyv megírásának élményeit a maguk esetlenségükben. Ajánlom azok figyelmébe, akik már elgondolkoztak az íráson (vagy már művelik is), és olyanoknak is, akiktől az alkotás világa távol áll, mégis valami rejtett érdeklődés lappang bennük, hogy vajon milyen lehet. Remélem – ha mást nem is – sikerül felkeltenie írásomnak az ihlet bujkáló fenevadát azokban, akikben az már régóta ott dörömböl szabadságáért áhítozva.

Első rész – az ötlet.

Ha csak nem valami világrengető ötletről van szó, a könyv elkezdését mindig megelőzi az a vágy, hogy kéne írni valamit. És ez a vágy nem csak mentálisan van jelen. Rendre kifejeződik elkezdett íráskezdeményekben, gondolatsorokban, félbehagyott vázlatok kötegében. Ezek a kezdemények aztán a maguk természetességükben elhalnak: rájövünk, hogy mégse a legmegfelelőbbek történetnek, vagy csak nem érezzük az erőt folytatni őket. Ne csüggedjünk, ha íróasztalunk fiókja színültig van félig megírt lapokkal, tekintsünk ezekre előfutárként, amiknek el kell hullaniuk, hogy valódi történetünket táplálják hamvaikkal. Hiszen kellenek a cafatok. Ezek teremtik meg bennünk azt a türelmetlen állapotot, hogy milyen jó lenne végre valamit igazán megírni. 

Majd érezni fogjuk, amikor megtörténik az igazi múzsa csókja, hogy a nagy ötlet felbukkan a lehető legváratlanabb helyen és időben. Ha ez megtörtént, és az alkotásvágytól túlfűtötten leültünk írni, egyszer csak azt vesszük észre, hogy túlhaladtunk az első fejezeten. Igazából legjobb ezt (ahogy az egész írást is) egy szerelmi történetként ábrázolni. Miután túljutottunk néhány esetlen próbálkozáson, végre megtaláltuk a nagy Ő-t. Szerelembe estünk, olyan szerelembe, amit sok évnyi vágyakozásunk csak még nagyobbra dagasztott.

Második rész – a vázlat.

Szerelmesek lettünk, nem vitás. Látjuk, hogy választottunk is kedvel minket, elkezdünk hát randizgatni vele. Hogy ez kinél jelent vázlatírást, kinél fejezetírást vagy csupán végtelen anyaggyűjtést, az a saját dolguk. Amit viszont észreveszünk, hogy egyre többet gondolunk választottunkra, a könyvre. Egyre több gondolatunkat foglalja el, alakítgatjuk a történetet, a karaktereket, a helyszíneket a fejünkben, akár iskolapadban ülünk, akár dolgozunk, akár csak akciós zacskóslevest veszünk le a bolt polcáról. Akinek ilyenkor nyüzsgő napjai vannak, számára idegesítő lehet, akinek csendes, kitölti az unalmas részeket. Írtani ilyenkor az ötleteinek bűn, hisz most kezdenek beindulni azok az öngerjesztő folyamatok, amik igazából helyettünk írják majd tovább a sztorit. Megjegyezni őket lehetetlen, és lejegyezni is nehéz vállalkozás. De így van ez jól, gyengébb ötleteink természetesen kikopnak, az erősek viszont megmaradnak. Rózsaszín ködös időszak ez, amikor úgy érezzük, minden lehetséges, a könyvünk csodás lesz, bestseller, sikersztori, Nobel-díjas. Élvezzük ezt az időszakot, mert később a munka fázisa során ezek az illúziók szépen-lassan elhullanak, és erőteljes puffanásuk bizony nagyon tud fájni.

Harmadik rész – a kezdet.

Összejöttünk hát választottunkkal, az elsővel, az igazival. Igyekszünk minden időt együtt tölteni, és megy is minden, mint a karikacsapás. Az első fejezetek csak úgy kicsúsznak belőlünk, de valamit elkezdünk érezni: vannak nehéz részek, egyre több. A kezdeti flow néha-néha elakad, egy-egy leírásnál vagy párbeszédnél sokszor nem tudjuk, mit is kéne írnunk. Felismerjük és megismerjük a Dunning-Kruger effektust. Rájövünk, hogy az írás mégiscsak készségek összessége, és hogy mennyi tudásnak nem vagyunk birtokában. Faramuci helyzet áll elő: a fejünkben lévő tökéletes történetünk nem tud a papírra vetülni, miközben magát tovább és tovább írja. Holtpontnak hívjuk, csak mert nem tudjuk mi jön. Sokan itt abbahagyják a könyvet, mintha szerelmüket elhagynák az első nehézségek után. Ez viszont a lehető legrosszabb ötlet, érzi azt az író, mikor kell otthagyni a könyvet és mikor csak gyáva. El kell kezdenünk képességeinket fejleszteni és hiányukat elfogadni. A pontos fogalmazás legtöbbször még a nagyjainknak is lehetetlen, lassan megismerjük, hogy az írók mennyire tudják utálni a tökéletlen szavakat. A partnerünk tehát nem olyan, mint ami a fejünkben élt, az ideál helyébe kezd lépni a valóság. De mégis csak tovább írjuk a könyvet. Mert eddig csak szenvedély volt a nagyja: most kell kezdenünk aktívan és mélyen szeretni, alkotni.

Negyedik rész – az írás.

Képességeink magától az írástól is fejlődnek, és ha olvasunk is a témában, jó eséllyel egyre professzionálisabban tudjuk megjeleníteni a világot, illetve az írni tanulás izgalmait is megtapasztaljuk. Együtt fejlődünk a kapcsolatban, megismerjük egymás igényeit. Most, hogy – habár amatőrnek – de írónak mondhatjuk magunkat, a könyvünk maga is hatásosabb lesz, amit szívesebben olvasunk mi magunk is. Felnőttünk félig, látjuk már, mennyi gyermeki ábránd volt az előző énünkben. Ezt talán a karaktereinken láthatjuk meg leginkább: hús-vér emberré alakítjuk őket, olyanokká, akik már helyettünk beszélnek a dialógusokban. Egy idő után már magukat is alakítják, és azt vesszük észre, hogy meg kell őket értenünk, szövetséget kötni velük ahhoz, hogy tudjuk folytatni a regényt. Az írás együttes munka lesz. A helyszínek és a történet is lassan valóságosabbá válnak, megtapasztaljuk, hogy valóban milyen érzés teremteni és teremtett világunk részének lenni. És ehhez semmi se fogható, saját magunkat tesszük Istenné és Ádámmá. 

Látjuk a könyvben már magunkat is, a fejezetek elkérik régi fájdalmainkat, megtanuljuk vérünket is festékként használni, az alkotás egyszerre válik terápiává és börtönné. A könyvet még inkább magunkénak érezzük, noha sose tökéletesnek. Ez egy újabb átok, amit megismerünk. Ahhoz, hogy a fejezeteket fejlesszük, kritikai attitűdöt kell velük szemben kiépítenünk, így tudjuk, mit vágjunk ki, vagy mi hiányzik. Ez sokszor azt a kellemetlen hatást eredményezi, hogy libikókázunk az „én milyen zseniális vagyok!” és a „ez egy nagy rakás bűzölgő, fekete fos” között.

Ötödik rész – a krízis.

Hogy mikor, azt nem tudhatjuk, csak azt, hogy eljön. Kevés alattomosabb rém van az írói válságnál. Mikor nekem eljött az első (nagyjából a regény egyharmadánál), már azt hittem, túlestem páron. Azonban mindenki rájön, amikor belekerül, hogy ez Az. Hogy hogyan néz ki? Lassú, de biztos írói tempódban egyszer csak megállsz, és nem tudod, miért nem megy tovább. Hetek telnek el, és nem tudsz haladni, ami egyre inkább megtör. A könyved metafizikája egyszerre csak egy katyvasznak tűnik, minden, ami logikus, kiszökik egy nyitott ablakon, az egész könyv lelke szépen lassan kihűl, szétesik. És vele együtt te is. Az alkotói válság magánéleti krízissé válik, a magánéleti meg identitáskrízisé, az identitáskrízis pedig társadalmivá, az egész világra kiterjed már a fojtogató értelmetlenség. 

De aztán legyőzöd. Egyszer, mikor már kínzásod átbukott a tetőfokán, leülsz otthon és elhatározod, hogy írsz. Újraszálazod az egész könyved, átértelmezed, megindolokod, kitöltöd, lelkét újraindítod. Megérted és megérzed újra. És a válságból végül épülés lesz, épül a könyved és saját magad is. Főnixként lángoltok újra fel. Szerelmeddel megoldottátok mélypontotokat, amiből azt hitted szakítás lesz, az a legerősebb köteléketekké vált.

Hatodik rész – a befejezés.

Hónapok, vagy inkább évek telnek el. Hetente szánsz időt az írásra, lassan együtt fejlődtök, kapcsolatotok lassan épül, az idő ráteszi pecsétjét a fejezetekre. Felvállalod (ha akarod), kritikát kérsz és kapsz, ha szerencséd van hideget-meleget, tehát építőt. Mások olvasásával csak még valóságosabbá válik az egész, az érzelmek és gondolatok már nem csak benned dolgoznak, a könyved már nem csak magánügy. Néha újra olvasgatsz egy-két részt, fejleszted, és mikor már több száz oldalt írtál, rájössz: lassan véget ér a könyv. Mint főpróba, áll előtted történeted végjátéka. Bátran belevágsz. Tudod, hogy annyi időn át ezt a lezárást építetted, a nyomás nagyobb, mint valaha, mégis úgy érzed, készen állsz, megtanultad már kezelni az elakadásokat és alkotó válságokat, megtanultál már türelmesen küzdeni. Most jobban figyelsz, mint valaha, minden szavadnak súlyt adsz, minden szavad mindenre kihat. És végül ott állsz egy tökéletes végjáték után. Megírtad. Büszke vagy, megünnepled. Ott állsz és már csak egy rövidke fejezet van hátra: a búcsú.

Rájössz, hogy talán ez is majdnem olyan nehéz lesz, mint a végjáték. De ezt nem megírni, hanem megélni lesz nehezebb. Annyi időt töltöttél könyved írásával, a karakterekkel, kik már barátaid lettek, a tájakkal, mik már otthonaid, a történettel, mi már saját magad története, hogy már el se képzelheted a létedet nélkülük. De szerelmedet búcsúztatnod kell, mielőtt kapcsolatotok végleg véget ér. Megírod hát azt a fejezetet, titkon úgy, hogy neked legyen a búcsú. És meglett a kész könyved, meglett a lezárásotok, a történetetek beteljesedett. És minden a múlté lett.

Hetedik rész – csiszolgatás.

Szakításotok nem az utolsó mondattal történt. Lassan engeditek el egymást. Hisz még átnézed a könyved, átjavítod a gyengébb jeleneteket vagy leírásokat. De itt már csak mint anyag van jelen, fa mit faragsz. Könyörtelennek kell lenned: kihúzni a felesleges részeket, teljesen átírni a gyengébbeket. Feláldozni leírásokat és karaktereket a nagyobb jó érdekében. Te leszel magad legnagyobb kritikusa és pusztítója.

Újra kezded olvasni a regényt, mintha friss olvasója lennél, aztán rájössz, hogy értelmetlen. Annyiszor átfutottad már fejezeteidet, hogy tudod minden mondatukat. A legjobbjaidat azért büszkén újra elolvasod, a többit pedig elteszed, remélve, hogy majd évek múltán, mikor újnak hathat, nosztalgiázz. Már nem jónak vagy rossznak látod a történetet, hanem tökéletlenül tökéletesnek.

Epilógus.

Átküldöd egyik este pár fejezetét és szinopszisát egy kiadónak, amit online találtál. Olyan könyveket forgalmaznak, mint a tiéd. Szobád sötétjébe olvasod az automatizált választ: köszönjük a beküldött kéziratodat. Csak akkor vesszük fel veled külön a kapcsolatot, ha úgy látjuk, érdemes belevágnunk a közös munkába. Erre 60 napon belül sort kerítünk.

Vársz és vársz, válasz nem jön. Másfél hónap múlva feladod a reményt. Két hónap múlva már teljesen. Elküldhetnéd másnak, de már nem teszed. Ott pihen a könyved a fiókod sötétjében, lezártan, magányosan. Aztán már te is úgy érzed, mintha csupán egy íróasztal elfeledett fiókjában hevernél, most már örökre ott lettél hagyva.

Míg nem egy nap, amikor unottan lapozgatod versgyűjteményedet, rátalálsz egy Babits versre. A lírikus epilógja. És megszületik az ötlet.

Írta: Pápay Dávid

Lektorálta: Négyesi Regina Gréta