A piszkos macskaköves padkán sétálva Anna körül jár a fejem. A kátrány színű haján, ami mintha pókhálóból lenne, a rajta virító gyöngyök a pókok sokasága. Koromfekete szemei, akárhányszor látom őket, megrémítenek. Pupillái szinte egybeolvadnak az írisszel egy hatalmas fekete lyukat képezve, amely bevonz magába és sose enged a légköréből. Vérvörös ajka virít színtelen, komor arcán. Orcája, mint a hamu, úgy csillog a holdfényben. Csak este láthatom, máskor nem jön elő. 

Már egy éve találkozgatunk egy üres sírhely előtt a házam melletti erdőben. Amikor ideköltöztem, hamar felfedeztem az őszülő fenyők tömegében álló magányos követ. Egykor valaki neve viríthatott rajta, de az évszázadok gyötrelmei során lekopott. Széttaposott, aranybarnán tündöklő levelek, eltört, rothadó gallyak és fűcsomók fedték, melyeket gondoskodó személyem lévén eltávolítottam kertész eszközeimmel és lemostam a kis hajlékomban talált szerekkel. Visszakapta szürkén pompázó színét, amit ezüstté változtatott a holdfény. Különös érzésem volt vele kapcsolatban. Mintha valami nagyobb erő magával ragadott volna, úgy vonzódtam hozzá. 

Attól kezdve minden nap a fáradtságos munkám után, tíz körül átsétáltam a sírhoz, és egy rózsát helyeztem oda a szent helyhez, arra várva hátha elmeséli történetét. Így tettem azon a novemberi estén is, amikor a hold előhozta a teljes képét, és megvilágította lelkemet oly érzelmekkel, amelyeket sose éreztem. A sírhelyhez érve éppen letenni készültem rózsámat, mikor éles tüskéi húsomba vájtak, és egy vércsepp leszállott a sírra. Nem gondoltam semmi különlegesre, inkább letettem az ördögi virágot a kőre. Hirtelen valaki megragadta kezemet. Vékony, kecses, szinte a sötétségben eltűnt, egy nő keze. Csak bámult rám, tekintete ezernyi érzelmet ábrázolva, melyeket ha az egész életemet is velük tölteném, se tudnám szóban kimondani. Félelmemben megbotlottam, és majdnem elestem, de a sírkőbe kapaszkodva visszarántottam magam és azzal büszkeségem is. Eközben az ismeretlen hölgy fájó esetemet megragadva odahajolt hozzám, és a fülembe suttogta, hogy Anna. Azóta így hívom. Akármit mondok neki, sose válaszol, de érzem a levegőben, ahogy minden szavamat figyelemmel kíséri. Tekintete mindig engem fürkész. Rosszabb napjaimon mindketten egymás szemébe nézve állunk a szent hely mellett, amíg éjfélt nem üt az óra és ő el nem tűnik. Naponta csak két órát láthatom, lassan beleőrülök a titokzatos alak személyébe. Napjaim a vele töltött idő várakozásával telnek, és amint láthatom szépséges arcát, a találkozónk oly gyorsan, mint a szél elrepít tőle, és a vonzalom egyre erősebbé válik. 

Lassan meg is érkezek a sírhelyhez. Egy perc híján tíz óra. Leguggolok a kőhöz, a port letörölve egy kissé száradt rózsát helyezek oda. Semmi sem történik. Még fél óra elteltével sem jelenik meg. Elfog a rosszullét, drága Annámat keresem félve, mi történhetett vele. Elfogadva sorsomat, szívem összetört darabjait szorongatva eldöntöm, hogy elindulok hazafelé. Mielőtt megfordulhatnék, leírhatatlan fájdalom kerít hatalmába. A bordáimban érzem. Csontról csontra, porcról porcra szétmorzsol engem. A tüdőm megtelik vérrel, amely a számon át távozna, de a Sátán hideg ajka megállítja. Anna megcsókol. Halálom pillanatában, a kétségbeesés folyamán a csók végső nyugalmat hoz számomra. Mint kisgyereknek az anyja teje, a halottnak a fehér lepel, őszinte békét érzek. Érzem, ahogy Anna pókhálószerű haja átöleli testem maradékát. Kecses karjai a tüdőmet fogják, és vörösen csillogó szeme a lelkembe nézve fejezi ki örömét. Egy démon tán vagy egy angyal? Nem számít. Elfog a fáradtság, és ledőlök a sírra, melyen végre látok egy nevet. Az enyém az. Mély melankólia fog el, és utoljára feltekintek az ős holdra, s annak fényére, a benne sugárzó lényre, aki magáévá tett.

Írta: Priskin Adrián

Lektorálta: Négyesi Regina Gréta