(Az alábbi szöveg egy kétrészes próza második fele. Ha még nem tetted, ajánlom az első rész elolvasását előbb: A lírikus epilógja)

(…)

Az elhagyott kampuszon sétálva meghallott egy kis zenét, majd meglátta, hogy az egyik ajtó mögül fény szűrődik ki. Ez az ajtó láthatóan lefelé vezetett, a járdaszint alá. Talán valamiféle pincébe. Benyitott, és lement.

A buli egész szolid volt. Egy pincében fekvő közösségi térben kapott helyett. Inkább dumálgatott és ivott mindenki, mintsem táncolt, a hangulat mégis kellemesnek hatott. A lányok voltak többségben, legtöbbjük érdekes, stílusos ruhában és különböző hajszínekben tündökölt. Ábel sétált kicsit, ivott pár kortyot, beszédbe elegyedett egy régi ismerőssel, akit valamiért ismert a volt gimnázimából. Pár szónál nem is váltottak többet. A fiú inkább barátját, Francit kereste.

Azt kívánta, bárcsak hozott volna magával cigarettát.

– Hát eljöttél! – üdvözölte barátja, amikor végre meglátta a buliban. Ábel erre kicsit megnyugodott. Jól esett neki barátja közelsége.

Franci bevállalós ruhát viselt, mint ahogy mindig: egy fekete topot, ami kiemelte kerek idomait és egy rövid, lila szoknyát. Hosszú, fekete hajának egyik tincse is ugyanilyen színűre lett festve, e-tekintetben illett ebbe a közösségbe.

– A világért se hagynám ki – mondta a fiú mosolyogva.

– Of course. Na mit gondolsz? – kérdezte a lány körbemutatva.

– Hát határozottan jobb, mint a halál. Nem értem, hogy kerülsz be mindig ilyen bulikba.

– Minden bizonnyal Isten akarata, gondolom, hogy minden este bebasszak. Szóval ki vagyok én, hogy ellenszegüljek parancsának?

– Eddig azt gondoltam, Isten egy seggfej, de ha ez igaz, ideje újra templomba járnom.

– Aha. Na, de várj. Mindjárt megkeresem a földi helytartóját, aki miatt itt lehetünk – tekintett körbe a helyen.

– Mármint az ismerősödet, aki hívott?

– Aham. Várj itt – mondta, azzal elment.

Ábel a pince falán elterülő álombéli falfestményeket kezdte nézegetni. Belemerült az amorf karakterek álombéli világába. Aztán az emberekre terelődött figyelme. Próbált egy-egy archoz kitalált háttértörténeteket társítani, néha ezt játszotta. 

Viszont most ez se ment nagyon. Félt, hogy mit gondolhatnak arról, hogy itt áll egyedül már több perce, és csak bámul. Valakivel szemezni akart, mintha egy filmben lennének, de ahogy összetalálkozott a tekintete egy lányéval, önkéntelenül elkapta a tekintetét, mint valami reflex. Meg mért is akarna tőle bárki bármit? Leszidta magát, amiért ismét ez a szemes ötlet jutott eszébe. Az emberek nem is így ismerkednek. Inkább odament az italos asztalhoz, és töltött magának még egy kis pálinkát. Erős íze józanítóan hatott.

Aztán Franci végre visszatért: 

– Ez itt Helga – mutatta be a fiúnak ismerősét, akinek a vállán támaszkodott.

– Örvendek! Én Ábel.

Helga nem volt túl szép. Ruhája a többi lányéhoz képest unalmas , egyszínű, stílustalan. Szemüveget viselt fekete kör alakú lencsekerettel, ami rosszul illett finom arcához. Kezei bágyadtak voltak, bőrének árnyalata pedig kicsit vajszínű. Szeme alatt karika. Picit hasonlított is a fiúra. Ábelnek nem tetszett, persze nem ez volt a kérdés. 

– Várj, te vagy az az író? – kérdezte Helga.

– Látod, meséltem már rólad – jegyezte meg Franci.

– Aha, én vagyok – mondta a fiú Helgának. – Bár csak egy novellám jelent meg, meg pár versem. A regényem sajnos nem. Szóval nem tudom, mennyire lennék író. Te meg vagy a…

– Á, csak az egyik legjobb barátja a buli szervezőjének, azért jöhettem.

– És ti honnan ismeritek egymást?

– Insta – vágta rá Franci.

– Csak úgy rámírt, aztán egyszer felvetettem, hogy talizzunk már ezen a bulin – pontosított Helga.

– Hm.

– Ti meg akkor munkából, igaz? – kérdezte az ismerős.

– Hát ja, ugyanazon a szar helyen robotolunk.

– Mi vagyunk az Adminisztráció Ászai – tette hozzá energikusan Franci.

– Ez de szarul hangzik – mondta őszintén Helga.

– Csak azért, mert az is – vallotta be a fiú.

– Na, a név az jó! – sértődött meg Franci. Már láthatóan volt benne pár vérezreléknyi vodka. – Na én megyek, hozok magamnak valami erőset. 

Azzal otthagyta őket.

– Mesélj arról a regényről – kérte csillogó szemmel Helga. – Én csak rajzolni szeretek, de érdekel milyen lehet írni.

– Te is a Képzőre jársz?

– Sajna nem, csak hobbi. De szóval?

– Hát igazából több regényem is van. 

– Beszélj mindenről, amit írtál! 

Láthatólag Helgában is volt pár feles, de ez nem zavarta Ábelt. Mindig örült, ha  az írásról kérdezték.

– Kösz, hogy kérded. Szóval írtam még általános végén egy filozófiai füzért, igazából az csak annyi, hogy egy random ember beszélget egy bölcs mester szellemével az erdőben.

– Általános végén filozófiai mű? Hű!

Ábel kicsit elpirult.

– Á, azért nem lett olyan jó. A második mű a középsuli első éveiben készült, egy Anarchista regény. Nem is adtam neki címet. Pár jelenetét ballada formájában előadtuk a bandával.

– Ne szivass, hallod én is voltam bandába. Egyszer beugrottam szintizni, de csak annyi, mégis kurva jó volt. Titeket hallhattunk?

– Ö lehet, de már feloszlottunk sajnos. Titeket én?

– Sajna az a banda is feloszlott. Na, de folytasd.

– Okés, szóval a harmadik az az igazi regény. Középsuli utolsó éveiben és az első felnőtt „szabad” évemben írtam – magyarázta, a szabad szóba minden létező iróniát beleszorítva. – Két szerelmes elszökik együtt, és bejárják kb. a világot. Az a címe, hogy Napfénytenger. Ilyen pszichológiai és romantikus kamaszregény, szerintem elég jól sikerült. Remélem.

Ábel érezte, ahogy a gerincoszlopa kicsit remeg. Pedig Helga nem is szép, miért van zavarban? Tudta, hogy szavain nem múlik semmi, csak épp a teste nem annyira érti ezt.

– Aha.

– Aztán írtam még egy drámát, 7 nap címmel. Az emberiség utolsó hetét dolgozza fel az atomháború előtt, a 3. világháború alatt. Meg akarják akadályozni, de nem olyan klisésen, inkább emberiségköltemény. Az egész friss, pár hónapja fejeztem be, és pár hónap alatt meg is volt. De írtam még jó sok verset, a banda zenéihez szövegeket, novellákat, haikukat, beszédeket, mindent.

A felsorolást sántának és szégyenletesnek érezte. Mintha random ötletek lettek volna, nem adtak ki semmi többet.

– Wow! Ehhez képest én semmit nem alkottam. És akarsz valamit az írással?

– Remélem majd tudok vele mit kezdeni, igen. 

– És mi a következő nagy dobás?

– Hát… valami nagyon nagy lesz, csak ezt tudom. Ezt érzem.

– Majd hajrá. De miről fog szólni?

– Szerelemről. Függésről. Életről. És az élet tragédiájáról. A szerelem végéről. Valami ilyesmi.

– Mivel egy szakításon van épp túl – jött oda Franci a vodkájával. – Vagyis már kb. egy fél éve. Majd’ két éves kapcsolatnak, bumm, vége.

Ábelt olyan erős és hirtelen jött düh kerítette hatalmába, hogy már megrémült tőle. Hogy mondhatja ezt csak így el egy idegennek? Haragját benttartotta.

– Ja.

– Sajnálom – mondta Helga. – Én nem tudom, az milyen lehet, nekem még nem volt senki komolyam.

– Rosszul van megírva a karaktered. Nincs semmi jellegzetességed, az életed üresnek látszik, kreatívtalannak, legalábbis bántóan átlagosnak. Kérj már az írótól némi motivációt, karaktert – gondolta magában a fiú, de inkább megkérdezte:

– Miket rajzolsz?

– Neked kéne végre rendes karaktert kérni – válaszolt vissza magának Ábel.

– Ó, hát mindenfélét. Az egyik legjobbjaimon például…

– Nemár, ti mind ilyen művészlelkek vagytok, csak én tiktokozom el minden szabadidőmet – szólt közbe Franci. Láthatólag unta magát.

– Ha az segít, most én se tudok írni. Meg amúgy te életművész vagy, az is jó.

– Mondjuk igaz – mosolyodott el a lány, erre Ábel is. – Na mit szólnátok még pár feleshez?

És feleseztek. Beszélgettek még pár emberrel, Franci néha-néha eltűnt. Ábel Helga nyomában járt, mintha rá akart volna támaszkodni az idegen környezetben, de aztán inkább az alkohol vette át ezt a szerepet.

A fiú egyre inkább befelé fordult. Megint. Az italba belazult elmeállapot egyre láthatóbbá és érezhetőbbé tette azt a mentális sziklatömböt, azt a feldolgozhatatlan, megnevezhetetlen, kísérteties, terhelő, elborító, elfoglaló, fojtó, örvénylő, céltalan, daganatos érzést, amire csak mellékneveket tudott aggatni, kifejezni nem. Lehúzta, és behúzta, a világ egyre homályosabb lett, ő egyre tehetetlenebb, a parádé immár nem terelte el róla a figyelmét. Egyre kevésbé figyelt a többiek szavaira, inkább csak elítélő gondolataik hallatszottak.

Kétségbeesésében lelkileg összehúzta magát. A tollba se tudott kapaszkodni. Aztán, mint teljes elkeseredésben, valami más kezdett teret hódítani benne.

Hátra-hátra pillantott, mintha valami lenne ott. Nem tudta, mi, csak hogy valamit érez, talán valami lidércet vagy kiszabadult, sötét erőt. Ajkát zsibbadás fogta el.

– Ezért gondolom, hogy mindenkinek kijárna legalább egyetlen egy oldal, amit bármivel megtölthetne… – mondta neki Helga.

– A szemüveged – szakította félbe a fiú. Azt kezdte el bámulni, beleszédülni.

– Igen, mi van vele?

– Tetszik. A kerete. Ezek… a fekete körök.

– Ö… köszi – mondta furcsálva a lány.

– Mennem kell, bocsi. Szia – hebegte Ábel, azzal kiszaladt a pincéből. 

Francitól nem köszönt el, nem baj. Most van valami ihlete. Mintha azok a körök végre megfogták volna érzéseit. Hazafelé szaladt, először a buszhoz. 

A világ rengett. Felnézett. Ott voltak az éjszakai égbolton a hatalmas, vastag, fekete körök. Mintha fénylettek volna. Ellentétes irányokba forogtak, közel végtelen gyorsasággal. 

Akár egy részecskegyorsító, sebességük megrezgette a földet, a levegőt, hangosan zúgtak nem evilági hangon. A fiúnak be is kellett fognia a fülét. Futott, mintha az életéért futna. Haza, hogy lejegyezze végre az univerzum végtelen, fekete, forgó köreit, a kitörhetetlen mintázatokat. Az úton lévő vízzel telt kátyúk is fekete körök voltak, az autók kerekei, a mellette elhaladó emberek fejei is. 

Akkor meglátta: ezt az utcát már elhagyta egyszer. Körbe-körbe futott a körvilág alatti körvárosban. Megőrült? A világ rengett. Felnézett. Ott voltak az éjszakai égbolton a hatalmas, vastag, fekete körök. Mintha feketén fénylettek volna. Más irányokba forogtak, végtelen gyorsasággal. Mint valami részecskegyorsító, sebességük megrezgette a földet, a légteret. És csak ő látta őket.

Végül jött a busz, és valahogy hazajutott. Az alkoholtól csak filmszakadásnak érződött.

A világ rengett.

Az ajtaja előtt mérgesen kereste kulcsát. A zsebe a végtelenbe nyílt. Mikor megtalálta, Villámgyorsan tört be saját lakásába, ült le az íróasztalhoz, húzott ki egy lapot fiókjából, keresett egy fogó tollat. Végül a jó tollat a papír felső sarkára emelte. Nehéz volt. Megtorpant a keze, majd magától mozogni kezdett, mintha csak az a kifejezhetetlen, rémisztő érzése szállta volna meg. És csak mozgott és mozgott, a toll sercegett, a tinta folyt, az írás készült.

– Heuréka! – kiáltott fel a kész mű láttán, és izgalmában felpattant a székéből. Majd meglátta, hogy ténylegesen mit alkotott:

Nem volt más csak egy vastag körfirka, egy újra és újra megrajzolt fekete kör. Ennyi. Már ő se értette. Ki más értené?

– Nem, nem, nem, nem – motyogta magában kétségbeesetten. – Ennyi?

Leült a papírral.

Azt hitte egy alkoholmámoros percig, hogy végre egész élete összeállt, megoldotta saját maga rejtélyét. De nem. A mű sose fog elkészülni.

Csalódottan felállt a székéből. A düh és kétségbeesés teljesen elöntötte, de tartotta magát. Tett pár kósza lépést börtönében, majd kezével a székére támaszkodott, és az ajkába harapott. Mint hányinger, úgy jött fel benne valami.

Hirtelen megragadta székét a támlájánál, a feje fölé emelte, és minden dühével az ablaknak hajította. Az hatalmas robajjal ezer szilánkra tört szét, a bútor meg kizuhant az ablakon.

Ábel halálra rémült. Elsápadt. A dühe. Az ablakhoz szaladt, nem érdekelte, hogy papucsával az üvegszilánkokon lépkedett. Kinézett, majd megkönnyebbült: szerencsére ilyenkor már senki nem volt az utcán. Csak a szék tört darabokra. 

Ma már nem ír.

Apró kanapéjához ment, és lehuppant rá. A kisasztalának fiókjában tartotta a cigit, kivett egy szálat az egyik piros dobozkájából. Rágyújtott, és beleszívott. Dühe elszállt.

– Basszátok meg. Pedig én nektek adtam mindent. És Neked adtam mindent – motyogta a semmibe.

Úgy érezte, valami ellen ma vesztett. Talán minden ellen.

Újra elkezdett köhögni, a sok alkoholtól meg csak még jobban megszédült. Úgy találta, a cigi után ideje lenne már lefeküdni.

Fogat nem mosott, elpakolni nem pakolt el. Csak lehuppant a büdös ágyába. Elaludni sem tudott rögtön, szédült is az ágyban, mintha egy vitorláson lenne. Kényelmetlen volt, mintha nem érdemelné meg az alvást. A tüdeje is fájt. Kis zenét hallgatott, majd csak gondolkozott. Háton fekve nézte a sötétbe borult mennyezetet.

Majd valahonnan, egy elfeledett emlékből, eszébe jutott a régi gyermekkori elalvásos játéka. Ez mosolyt csalt az arcára. Elkezdte megismételni hát.

Becsukta a szemét. Elképzelte a végtelen univerzumot, ahogy csak tudta. A nemlétező színeket és formákat, a fantázia folyamatos kavargását. Néhány elfeledett szín helyére pirosat és lilát illesztett. Rövidesen a világ meg is elevenedett, ott találta magát az univerzuma előtt, ami még a felnőtt szemén keresztül is csodálatosan gyönyörűen festett. Feljöttek gyermekkora gondtalan kalandozásainak emlékei. És ott volt mellette az Ezüstszárny. Meghatottan mosolygott. 

A hajója minden alkalommal kicsit más volt. Most úgy nézett ki, mint egy ezüstös burkolatú, régi, rajzfilmes tengeralattjáró. Odament az ajtajához. Megérintette, majd kinyitotta, és belépett. Átkelt a szűk folyosókon a tágas középrész felé. Mindenhol csövek és műszerek tekeregtek. Kíváncsi volt, hogy ki várhatja. Amikor beért, meglátta végül a terem közepén háttal álló alakot. Egyből felismerte, hogy is ne tette volna: Hajnalka volt az, teljes valójában. A lány Ábel felé fordult. Élesebben látta, mint képzeletében eddig valaha. A titkait még mindig köpenyként hordta, pont ahogy képzelte. 

– Velem tartasz? – kérdezte az írótól édes, nyugodt hangon.

– Veled. Vigyél a képzelet szárnyain – mondta a fiú egyszerre izgatottan és teljes nyugalommal. Szavai elcsendesültek és értelmet találtak. Hazatért. Az Ezüstszárny életre kelt, és velük együtt lassan a végtelen képzelet univerzumába merült.

Ábel nem tudta, de az éjszaka folyamán pár óra múlva leállt a légzése.

Írta: Pápay Dávid

Lektorálta: Négyesi Regina Gréta