Egy előadás margójára
Miközben Kovács András Bálint Az önsorsrontás méltósága c. előadását hallgattam, eszembe jutott egy s más, de legélesebben Szerb Antal Dosztojevszkij-jellemzése. Talán nem véletlen, hisz az előadó is egy Dosztojevszkij-idézettel kezdte mondandóját, melyet Krasznahorkai egyik könyvéből vett, és a dolgok elmondhatatlanságáról szólt. Arról, hogy bármennyire is próbáljuk, mégsem tudjuk teljes egészében elmondani azt, amit igazán szeretnénk. Természetesen e törvényszerűség ezen kis esszére is érvényes.
Mindenesetre igyekszem rámutatni, mi mindent tanultam február 17-én a Gólyavárban, ahol a Krasznahorkai-év alkalmából tartott előadássorozat első eseményén vettem részt: Kovács András Bálint Az önsorsrontás méltósága c. előadásán.
„Ebben a világban, ahová most belépünk, az emberek sosem alszanak. (…) Éjszaka magányosan járkálnak fel és alá nagy gondolataik közt vagy együtt ülnek, mérhetetlen sok teát isznak és beszélnek, beszélnek, lázasan, önellenőrzés nélkül, mint aki tudja, hogy perceit megszámlálták és mindent, mindent el kell mondania. Lázas és irreális légkörben élnek Moszkvában vagy a ködös Pétervárott, amely Dosztojevszkij szerint egy szép nap el fog tűnni a köddel együtt. (…)
Mint a drámaíró, ő is szereti szereplőit egy helyre összehozni. Az ember erőltetettnek tartaná e többnyire éjszakai tömegtalálkozásokat, de az ő világában mi sem természetesebb, mint hogy az emberek valami belső kényszertől hajtva felkeresik egymást polgárilag valószínűtlen helyeken és időkben. Az olvasó éppen ilyenkor érzi, hogy «ezek ilyen emberek».”
Igen, ezek ilyen emberek, s ugyanilyenek a Krasznahorkai által megírt emberek Tarr filmjeiben. A valószínűtlenség, az irrealitás jellemzi ezeket a figurákat.
Az egyének végső tragédiája ebben áll, ebben a valószínűtlenségben, irrealitásban, abszurditásban, groteszkségben – az önsorsrontás mindezen jellemzők megnyilvánulása. Az önsorsrontás aktivitás, cselekvés, és nem passzív gyakorlat. Az önsorsrontó ember cselekszik, küzd, törekszik – csak éppen mint a futóhomokra jutott ember, aki minél jobban igyekszik kikerülni a csapdából, annál inkább kilátástalanabb helyzetbe kerül.
Az önsorsrontás nem szándékos – legalábbis az elején bizonnyal nem az. Később válhat azzá, de az sem feltétlenül tudatosul az illetőben. Mert a tudatosság nem feltétele a szándékosságnak – még ha szándékozom is megtenni valamit, annak legbelső, leghátsó mozgatóiról sokszor vajmi keveset tudok. Mindenki boldogulni akar, helyét megtalálni a világban, hazaérni, otthon lenni. Egyetlen akadálya van csupán ennek: az élet valószínűtlensége.
Az ember alapvetően ilyen: igyekszünk biztonságba vonulni, minden áron – akár könyvek közé, akár részegségbe, akár bedeszkázott ablak mögé. Ezen igyekvés lehet az a fent említett „valami belső kényszer”? Jó kérdés. Társas lényekként legelemibb menedékünk a másik. Keressük a társakat, keressük az óvóhelyeket, biztonságos időket, helyzeteket, alkalmakat. Tarr figurái szintúgy, természetesen. Keresnek, kutatnak, törtetnek, olykor másokon átgázolva, hisz emberi gyarlóságukban és tudatlanságukban nem látják, hogy saját boldogulásukhoz az út nem másokon keresztül, hanem épp, hogy magukon át vezet(ne).
Ezek az emberek nem néznek körbe, csak törnek egy irányba, melyet esetlegesen választottak maguknak, vagy úgy gondolták, hogy maguknak választották…
Minden kép és mondat lassú és parttalan, csak úgy, mint minden esemény. A sors észrevétlenül szövi át tetteinket, mint penész a kenyeret. A lassan folyó események tulajdon tehetetlenségünk metaforái.
Miféle méltósággal bírhatnak így ezek a sodródó, botladozó emberek? Mi menti meg, mi emeli föl mégis őket? Az, hogy ha elbuknak is – mert ez szükségszerű –, az életük valószínűtlenségének tudatával buknak el, s ez a szembenézés, életük jelentéktelenségének felvállalása az, ami méltósággal ruházza fel őket.
Én ezt tanultam az előadásból.
Írta: Peng Mátyás
Lektorálta: Négyesi Regina Gréta
Leave a Reply