Ferenczi Attila a BTK Latin Tanszékének egyetemi professzora. Tanulmányait a Debreceni Egyetemen, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte, ahol magyar–latin szakos tanári diplomát, majd ógörög filológusi végzettséget szerzett. Doktori értekezését Valerius Flaccus és az epikus hagyomány címmel írta, habilitációját 2010-ben nyerte el. Kutatási területei közé tartozik a római irodalom története, valamint a latin irodalmi nyelv fejlődése az Augustus-kortól az ezüstkor időszakáig.
Peng Mátyás (továbbiakban: P.M.): Úgy tudjuk, hogy magyar–latin tanári szakon kezdte tanulmányait. Miért az ókori nyelvekkel kezdett foglalkozni, és nem a magyarral?
Ferenczi Attila: Debrecenben kezdtem a tanulmányaimat, ahol volt egy nagyon kedves tanárom, Tegyey Imre. Látta, hogy érdeklődöm a klasszika-filológia iránt, és affinitásom is van hozzá. Azt mondta nekem, hogy:
„De hát komoly tudós csak akkor lehet, ha latin-görög szakot végez”.
Nem volt görög szak Debrecenben, úgyhogy akárhányszor meglátott a folyosón: „Kollega úr, maga még mindig itt van? Miért nem ment át az ELTE-re?” Mikor végre, több évi biztatás után sikerült átjelentkeznem, akkor megsértődött, hogy tényleg megtettem.
Az ELTE-n kezdettől fogva latin–magyar–ógörög szakos voltam. Hogy miért nem a magyarnál kötöttem ki? Tulajdonképpen egy véletlen alakította a pályámat. Diplomaszerzés után nem sikerült elhelyezkednem középiskolai tanárként. Aztán egyszer csak, amikor már eléggé el voltam keseredve, csöngött a telefon. Ritoók Zsigmond, az ELTE BTK Latin Tanszék akkori vezetője volt a vonal másik végén, és állást ajánlott. Így kerültem ‘86. szeptember 1-én a Latin Tanszékre, nyelvtanárként.
P.M.: Korábban említette Tegyey Imre nevét. Rajta kívül voltak más tanár példaképei?
Ferenczi Attila: A görögösök közül egyértelműen Szepessy Tibor, Kapitánffy István és Horváth Judit voltak rám nagy hatással, utóbbival máig baráti viszonyt ápolok. A magyaron Rónay Lászlót szerettem nagyon.
P.M.: Miért voltak különlegesek számára?
Ferenczi Attila: Szepessy óráiban azt szerettem a legjobban, hogy nem vált világosan ketté az elemző szöveg és az elemzett szöveg. Az a nyelv, ahogy ezekről a szövegekről beszélt, annak a líraisága, igényessége fogott meg leginkább. Minden klasszika-filológus tudja, hogy az antik szövegek nagyon vonzóak, de ugyanakkor elég rémisztőek is. Egyszerűen feneketlen a mélységük már saját ókori kontextusukban is. Belegondolva az európai művelődés történetében elfoglalt szerepükre, fontosságukra, még inkább érezhetjük azt, hogy egy emberélet sem elég arra, hogy átfogó képet kapjunk az ókori szövegekről.
Molnár Boróka (továbbiakban M.B.): Milyen nehézségeket okozott Önnek a két ókori nyelv tanulása az egyetemen?
Ferenczi Attila: Habár latinból érettségiztem, a kezdet sokkszerű volt. A debreceni kollégiumi szobában már a harmadik héten azt gondoltam, hogy na most csomagolok és hazamegyek, mert lássuk be, ez nem fog menni. Azzal kezdtük, hogy körülbelül száz sor Vergiliust és tíz caput Cicerót kellett volna elolvasni hétről hétre…
Aztán erre még jött a görög nyelv is. Nem voltam fölkészítve a kettő különbségére, azt gondoltam, hogy ez is úgy fog menni, mint a latin. A görög nyelv viszont sokkal képlékenyebb, megfoghatatlanabb volt számomra.
Ráadásul akkoriban az egyetlen pedagógiai módszer a sokkterápia volt. Rengeteg szöveget kellett elolvasnunk és segédeszközök sem álltak rendelkezésünkre. Ehhez a szakhoz a pánik mindig is hozzátartozott.
M.B.: Igen, ezt most is tapasztaljuk. Ha megemlítem, hogy latin szakra járok, akkor mindig elképednek. Mégis az előző felvételi időszakban rekordszámú jelentkező volt a klasszika-filológián. Ön miben látja ezt a hirtelen ugrást, ezt a népszerűséget?
Ferenczi Attila: Én azt gondolom, hogy ez nem csak a klasszika-filológiára vonatkozik, hanem mintha az egész bölcsészet területén érzékelhető lenne valami megélénkült, felfokozott érdeklődés. Mindenütt sokan vannak. Szerintem ennek társadalmi okai vannak, ami legalább annyira jó, mint rossz. Nagyon örülünk, hogy ekkora az érdeklődés, ugyanakkor ez jelezhet társadalmi diszfunkciót is, ami lehet egyfajta kiábrándultság eredménye.
Mi ebbe hogyan illeszkedünk bele… Végig azért küzdöttünk, hogy megakadályozzuk az ókornak, a latin-görögnek a szembeállítását a modernitással. A bölcsészet és a hagyományos kultúratudományok iránti általános társadalmi érdeklődés nemcsak az egyetemi jelentkezésekben figyelhető meg, hanem a kar által tartott nyílt előadások látogatottságában is.
P.M.: Amikor Ön volt hallgató, mennyiben volt más a klasszika-filológia társadalmi megítélése, mint manapság?
Ferenczi Attila: A klasszika-filológia professzorok rendkívül tekintélyesek voltak. Például Harmatta János vagy Borzsák István valódi hatalommal bírt, akár adminisztratív értelemben is.
Ez a presztízs abban is meglátszott, hogy amikor én kezdtem az egyetemet, akkor a Latin-Görög Tanszék egy dunaparti, panorámás piano nobile-n volt a Pesti Barnabás utcában. Ahogy a kar átköltözött, tanszékünk már kevésbé rangos helyet kapott. Tehát azt kell mondanom, a konkrét befolyásból sok mindent elvesztettünk, de nagyon jót tett nekünk.
A ‘80-as, ‘90-es években, amikor meg kellett teremteni egy új klasszika-filológiai korszakot, fontos volt, hogy a társadalmi presztízs súlya ne nyomja agyon. Mint ahogy az egész 20. században is az látszik, hogy a század eleji tekintélyelvűség és intézményesültség fokozatosan leépült, a század végére tönkrement. Talán ez valami új felépülésének az előfeltétele volt.
P.M.: Mármint a demokratizálódás?
Ferenczi Attila: Nagyon sokértelmű demokratizálódás, így van. Az elején mindenképpen egy úri huncutság volt. Példaként említhető Wilamowitz-Moellendorff, egy dúsgazdag német nemesi család sarja, aki megengedhette magának azt, hogy az ókor iránti szenvedélyének éljen. De ez nemzetközileg is jellemző volt. Pályám elején Svájcban egy klasszika-filológiai alkotóházba kaptam ösztöndíjat. Az ottani kedves kanadai házvezetőnő elmesélte nekem, hogy ezek az idős professzor urak, akikkel én naponta együtt étkezem, társadalmilag is mennyire magasan pozícionáltak. Úriember szakma volt, és a nem úri származásúakat nehezen engedték be maguk közé. Tehát ilyen szinten is demokratizálódott a közösség.
De a szónak egészen más értelmében is. A klasszika-filológia sokáig azt gondolta – ez is a humanizmustól öröklött meggyőződés volt –, hogy jelentősége egészen kivételes, és megkülönböztetett az összes többi korral szemben. Na ezt a fajta különlegességtudatot kellett elfelejtenünk ahhoz, hogy egészen új módszerekhez tudjunk jutni.
M.B.: Vajon érzékeli-e a társadalom azt, hogy a klasszika-filológia próbál nyitni a modernség felé, próbál releváns maradni?
Ferenczi Attila: Lát minket a társadalom? Nem vagyok benne biztos. Egy nagyon szűk társadalmi metszet vagy csoport az, amelyik lát minket. Ezen belül szerintem nem rossz a megítélésünk. Hiszen azért megindultak a közös kutatások, közös érdeklődésű tárgyak, kiadványok, irodalom. Ebben a szűk körben látszunk, messzebbről meg még nálunk nagyobbak sem igazán, egy-egy eseményt leszámítva.
M.B.: Ennek fényében mit tudna tanácsolni a szakra jelentkezőknek? Mit tud egyrészt adni egy ilyen szak, másrészt mivel tudják felvértezni magukat a jövőre nézve?
Ferenczi Attila: Alapvetően azokat várjuk, akik belső motivációt éreznek. Megfelelő távolságból azt lehet látni, hogy folyamatosan zajlik a képzésben a nyelvi elem visszaszorulása és a kulturális elem erősödése. Ennek ellenére azt gondolom, hogy egy nagyon magas szintű kompetenciafejlesztésen mennek keresztül a hallgatók. Egy részük ezeket a kompetenciákat fogja hasznosítani a munkaerőpiacon, míg mások maradnak a klasszika-filológiánál, és abban mélyülnek el a doktori program keretében. Ezen kívül foglalkozhatnak középkorral, régi magyar irodalommal, nyelvészettel, vagy akár a Széchényi Könyvtár régi kézirataival.
M.B.: Én akkor döntöttem el végleg, hogy otthagyom az előző szakomat, és átjövök latinra, amikor az Ön előadását hallgattam a Művészettörténeti Szabadegyetemen, a Laokoón-csoportról. Az előadás rávilágított arra, miként lehetséges nyelvészként vagy irodalmárként a képzőművészetről beszélni, teljesen más perspektívából. Ezzel kapcsolatban az volna a kérdésem, hogy mit gondol az interdiszciplinaritásról a klasszika-filológia terén?
Ferenczi Attila: Amikor erre a szakra jártam, nem is tudtam, hogy valójában engem ez vonz a legjobban. Érdekes, hogy ezen a területen nem zajlott le az a fajta specializáció, ami a XX. században általánosan végbement a bölcsészettudományok terén. A klasszika-filológia még mindig úgy gondolja, hogy az ókori filozófiától az építészetig, a régészeten át a vallástörténetig minden az ő felelőssége, kompetenciaterülete. Ez a Wilamowitz-Moellendorff-tól örökölt Altertumswissenschaft. Az ókor kapcsán ezek a tudományterületek nem váltak külön olyan élesen, mint más korszakok esetében. Ebből a jelenségből következik, hogy igazán fontos az interdiszciplinaritásra való hajlam és törekvés a klasszika-filológusok esetében. Karunkról egyébként számos olyan oktató van, aki klasszika-filológia diplomát szerzett, de az itt szerzett tudást más területeken kamatoztatja. Ilyen például Pócs Dániel vagy Géra Eleonóra, akit nemrég neveztek ki professzornak.
M. B.: Számomra úgy tűnik, hogy az elmúlt században mintha elefántcsonttoronyból néztek volna a világra az ókorászok, ma viszont mintha kezdene eltűnni ez a távolságtartás. Például Csehy Zoltán most fordította újra Ovidius Átváltozások c. művét. Mit gondol, milyen attitűd szükséges egy mai klasszika-filológus esetében, hogy meg tudja tartani tudományterületének relevanciáját a 21. században is?
Ferenczi Attila: A jó ókortudósnak ismernie és értenie kell a saját korát, véleménnyel kell bírnia az őt körülvevő világról, és ezzel a tudással kell olvasnia, értelmeznie az ókori irodalmat. Ez tulajdonképpen a 19. századi historizmus megfordítása, amit a 20. század végére a bölcsészettudomány már teoretikusan tisztázott. Ebben a hozzáállásban volt élenjáró és meghatározó Kerényi Károly, akiről az F épületben egy termet neveztünk el, és akit sok tekintetben elődünknek, szellemi meghatározónknak tartunk itt a tanszéken. Amikor diák voltam, Szilágyi János György volt az, aki szintén ezt a gondolkodást helyezte előtérbe. Kerényiék már jóval a filozófiai tisztázás előtt megfogalmazták, hogy nincsenek végérvényes válaszok. Az a kérdés, hogy mit lehet még mondani kétezer éve olvasott szövegekről, az alapvető hozzá nem értést és a nem értést bizonyítja. Napjaink ókortudósa is a modern világ terméke. Facebookon van, digitális anyagokat használ, és túl sokat néz képernyőt. Ezek alapján fogja az ókori világról alkotott képét megalkotni. És pont ez a lényeg szerintem, hogy ettől nem fog elavulni, hanem épp ettől lesz érdekes. Ismerni kell saját magunkat és a korunkat.
P.M.: Tehát Ön szerint hogyan kell olvasni egy ókori művet? Milyen útmutatóval tudna szolgálni annak, aki ma kézbe veszi mondjuk Vergiliust vagy Homéroszt?
Ferenczi Attila: Ezt kell megtanulni és elsajátítani szerintem, hogy amit olvasunk, az valahogy kapcsolódjon, kötődjön ahhoz, amit a világról egyébként tudunk. Hogy a ma-élményünk valamilyen termékeny interferenciába kerüljön az olvasásélményünkkel. Ezt a két élményt kell egymáshoz közel engedni. Emiatt talán probléma lehet, ha valaki túl korán és felkészületlenül kezd ókori művet olvasni. Mondjuk tizennégy évesen Homéroszt olvasva előfordulhat, hogy idegen marad számára az anyag és nem talál kötődést saját addigi tapasztalataival. Magyarán azt kell megtanulnunk, hogy az ókori szövegek hogyan gyarapíthatják, hogyan mozgósíthatják a világról szerzett személyes tudásunkat.
P.M.: Talán így áll a dolog alapvetően a művészettel és a befogadással. Mindig a saját szűrőnkön kell átengedni az adott műalkotást…
Ferenczi Attila: Így van, el kell engednünk azt, hogy az ókor az valami soha nem látott speciális dolog. Nem! Lényegében egy Horatius- vagy egy Vergilius-szövegnek az olvasása nem kíván más módszert, mint egy Shakespeare-darab megértése, de előfordulhat, hogy egy 19. századi romantikus regénnyel is meg kell küzdeni, hogy megtörténjen a találkozás. Tehát igen, talán az ókor a legextrémebb, és az van tőlünk a legtávolabb, de ma már tudjuk, hogy ez nem egyedi eset.
P.M.: Talán a szövegek nyelvezete okozhat nehézségeket…
Ferenczi Attila: Ez részben a demokratizálás kérdésével függ össze. Tudomásul kell vennünk, hogy az ókorból alapvetően a társadalmi elit által írt szövegek maradtak ránk, és őket leginkább a nyelvhasználat különbözteti meg a nem elit csoportoktól. Ráadásul ezek a művek önmagukban is bonyolultak retorikájuk és esztétikai elvárásaik miatt. Ehhez jön még a magyar fordítástörténet átka és áldása: az eredeti metrumhoz való ragaszkodás, ami olykor csodálatosan szép, olykor pedig teljesen használhatatlan, bosszantó és elidegenítő eredményhez vezet. De ez a paradigma nagyon recseg-ropog.
M.B.: Most áttérünk az utolsó témakörre, a kicsit személyesebb kérdésekre. A kutatói lét tulajdonképpen egy teljes embert kívánó feladat. Mivel tud kilépni ebből a szerepből?
Ferenczi Attila: Akkor kritikus a helyzet, amikor az embernek kisgyerekei meg családja van. Nekem már nincsenek kisgyerekeim, úgyhogy én viszonylag könnyen találok erre időt. Örököltem az apámtól egy kertet, de valahogy azt az élményt is az antikvitáshoz kapcsolom, ahogy kertészkedem. Emellett főként olyan hobbik vonzanak, amik valamilyen módon kapcsolódnak a kutatási területeimhez. Szeretek zenét hallgatni, koncertre járni, szeretem a modern irodalmat, a modern színházat. Utóbbi iránti vonzódásom volt az oka, hogy a XX. század második felének általános ítélete a Seneca-tragédiákról fölbosszantott. Elolvastam az irodalomtörténeti leírást, és azt gondoltam magamban, hogy nem látott még modern színházat, aki ilyet fogalmaz meg. Tehát a Seneca-tragédiákra fordított tudományos tevékenységem abból az elégedetlenségből fakadt, hogy a modern színházzal kapcsolatos hobbim konfliktusban került egy hagyományosan létező klasszika-filológiai, irodalomtörténeti ítélettel.
M.B.: Oktatóként vagy magánemberként fontos-e Önnek a társadalmi szerepvállalás? Ha igen, mivel tudja ezt kifejezni?
Ferenczi Attila: Vegyük komolyan az idiótész [ógörög szó, jelentése: közember – a szerk.] kifejezést, amiből az idióta szavunk származik. Szerintem egy magára valamit adó ember nem tehet úgy, mintha nem tartoznának rá közösségének ügyei. Tanárként persze igyekeztem nem tolakodni saját nézeteimmel. Ma inkább abban látom társadalmi felelősségemet, hogy árnyaljam azt az elterjedt vélekedést, miszerint a mai diákok műveletlenek. Szerintem ők másféle tudással, érdeklődéssel és világképpel rendelkeznek, de ezt az elitista nézetet nem szabadna beengednünk ide, és azt mondani, hogy „De hát ilyen előképzettséggel mit keres maga klasszika-filológián?”. Hiszen az ókortudomány is csak akkor maradhat élő, ha befogadjuk a jelen tapasztalatait. Ha ez nem így lenne, akkor rengeteg koravén, a kortól idegen okostojást várnánk a szakra.
Ráadásul az ember nem csak intellektuális, hanem érzelmi lény is, és azt, hogy milyen fajta érzelmi háttérrel, intelligenciával jönnek a hallgatóink, elég nehéz megállapítani. Véleményem szerint több esetben az érzelmi intelligenciájuk összehasonlíthatatlanul magasabb, mint egy harminc évvel ezelőtti diáké volt.
M.B.: Zárjunk irodalmi kérdéssel. Milyen ókori és egyéb korok szerzői állnak Önhöz közel?
Ferenczi Attila: Az ókori szerzőkhöz való kötődésem talán magától értetődő, mivel azokról cikkeket írok és előadásokat tartok. Zenében Wagnert és Bachot szoktam hallgatni. Nagyon szeretem a XIX. századi német irodalmat, Goethe és Rilke például igazán megfogott. Szabolcsi Miklós oktatómhoz rendszeresen írtam elemzéseket Rilke műveiről, meg is kérdezte, hogy miért nem akarok német lírával foglalkozni.
P.M.: És a kortársak közül?
Ferenczi Attila: Nádas mindenekfelett. Minden betűje.
Írta: Molnár Boróka, Peng Mátyás, Tóth Viktória
Lektorálta: Zalka Virág
Legutóbbi posztok:
Leave a Reply