A depresszió és isten áldása a nyárra

Olyan halovány már eme emlék,

Mintha már nem is önmagam lennék.

Darabjaim még bőven megvannak,

Csak már nincsenek egy darabban, széthulltak.

Néha próbálom még felidézni a régi szép napokat,

De olyankor sajnos a rosszak is eszembe jutnak.

Most épp jól vagyok, legalábbis azt hiszem,

De mi lesz, ha egy hét múlva újfent nem fog érdekelni semmi sem?

Már dolgaimhoz hozzá se fogok, nem akarok, nincs kedvem,

Mind hiába, teljesen értelmetlen

Ez az egész dolog,

Derűlátásom is elpárolgott.

Habár most kezd visszajönni,

Félek, egyszer megint csak el fog menni.

És akkor mi lesz?

Megint elrejtem e gonosz szörnyet?

Hazugság lesz ismét?

Azt jellen pillanatban nem szeretném.

Ó, istenem, segíts!

Hisz mit is várok tőled?!

Hittem benned,

S mégis úgy érzem, elárultál!

Talán jobban kellett volna hinnem?

Esetleg vétkeztem?

Vagy csak a mélyhitűt vigyázod,

S a gyengehitűt kiábrándítod?

Ha így lenne,

Miért hagyta volna, hogy higgyek benne?

Csak játszott volna velem,

S kihasználta, hogy ily hiszékeny vagyok?

Azért ezt még én sem képzelhetem!

De akkor miért, miért borult ily sötétség reám?

Valami rosszatt tettem volna? Dehogy!

A csúf gonosz lesből letámadott!

Én semmiről sem tehetek.

Miközben élősködött rajtam

–Majdnem végleg összeroppantam–,

Nem voltam önmagam.

Még most se vagyok.

Talán már nem is leszek?

Utóirat három évvel később: Mi az egyáltalán, hogy önmagam?

Rímvers

S vágyaimat történetbe szővén

Gondoltam én:

Ez nem több, csupán szövevény,

Nem holmi irodalmi költemény;

S a hold feljővén,

Lehunytam a szememet én.

Majd mély álomba merülvén

Képzeletemben a felhők közt repülém,

Hol vadludak élén,

Lappföldre menvén,

Tallinn környékén

Zuhanni kezdtem én.

Végül egy helsinki kórházban ébredém.

Átesni? Hogy műtéten? Én?

Csodálkozva kérdezém,

Habár indulataimat mosolyával enyhítvén

Balgán visszamosolyogtam az ápolóra én.

Gyönyörű, tengerkék szemén…

(Befejezetlen)

Hold

Ó, hogy egykor mily ábrándos szemekkel néztem rád!

Bezzeg most! Már nem vagy több mint fénylő test az éjjeli égbolton.

A költő személyéről:

B. Zalán vagyok, romanisztikás hallgató.

Az utóbbi években az életemben mindinkább meghatározó volt a depresszió, a szerelemvágy, a szexualitásom, s természetesen a jövőm miatti szorongás is; verseim és írásaim nagyrészt ezen érzésekről szólnak.

Habár magam is szoktam ‘alkotni’, az irodalom mégsem nagy kedvencem, a kötelezősége miatt mindig is valamiféle ellenszenvvel gondoltam rá, jóllehet, ezt valamelyest enyhítette, hogy a tanulmányaim során tudtam azonosulni – ha csak részben is – néhány költő egy-egy versével (pl. Petőfi, Babits, Ady, de Tóth Árpád szinesztéziáját egyenesen imádtam).

Szabadidőmben szeretek a városban vagy a természetben barangolni, filmet vagy sorozatot, illetve nyelvészeti témájú videókat nézni, de alkalomadtán egy jó könyvet is elolvasok.