A Több Mint Nőügy egyesület április 23-án szervezte meg a II. HANGADÓ Nőügyi Konferenciát az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Kazinczy utcai épületében. A szervezők meghívták újságunkat is, én pedig nagyon szívesen mentem. Milyen szerencse, mert máskülönben lemaradtam volna egy fantasztikus közösségi élményről, amely nemcsak inspiratív, hanem szívmelengető is volt. De kezdjük az elején.
Belépek a KAZY forgóajtaján, mindenhol rózsaszín pólós hallgatók, mindenki mosolyog, betölti az egész földszintet a Manchild. Annyira pozitív a hangulat, hogy erőlködnöm sem kell, máris jól érzem magam. Csodás nap vár ránk. Beülök a földszinti előadóba, ahova lassan csordogálnak az emberek, de mire a lányok felállnak a pódiumra, már többen összegyűlünk. Varga Csenge harmadéves pszichológia szakos hallgató, az egyesület elnöke köszönti a közönséget, és röviden elmondja, hogy huszonöt fős csapatuk teljesen önerőből hozta tető alá a konferenciát. Kintről most már a Yes to Heaven szűrődik be, mosolygok magamban, hogy milyen kellemes aurában lebegünk mi most mind.
Az első előadó dr. Lendvai Lilla, az ELTE PPK Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézetének egyetemi adjunktusa volt, akinél ragyogóbb személlyel nem igazán találkoztam. Előadását „Jaj, Édesem, hát nincs elég bajotok?” – Strukturális akadályok a feminista fogyatékossági aktivizmus és mozgalom előtt címmel tartotta, amely kutatási területének – a fogyatékosságtudománynak – egy zanzásított, félórás változata volt. Először körbejárta, a többségi társadalom szerint milyennek „kell” lennie egy fogyatékos nőnek, akit atrocitás ér egyrészt női mivolta, másrészt fogyatékossága miatt. Olyan kritériumok hangoztak el, mint „legyen mindig hálás”, „ne legyen útban” és kiemelten, hogy „ne vállaljon gyereket”. A többségi társadalom ugyanis devianciaként tekint arra, ha egy fogyatékos nő gyereket szeretne. Ezt több tényező okozhatja, például a továbbörökítéstől való félelem vagy az, hogy paternalizálóan tekintenek ezekre a nőkre, nem látják őket gondoskodói csak gondozott szerepben. Ezen felül egyáltalán nem komfortosak a fogyatékos nők szexualitásának létezésével, jellemzően aszexuális stigmát sütnek rájuk. Az előadás második fele kifejezetten a fogyatékossági aktivizmusról szólt, azt két témakörre bontva. Először kifejtette, hogy milyen jelenségek gátolják ennek kibontakozását. Elmondása szerint a fogyatékos nők strukturálisan láthatatlanok, ami megnehezíti az őket védő jogszabályok felállítását. Többször fordul elő velük szexuális erőszak, amelyet nem ritkán a segítségükkel megbízott személy követ el. Az egészségügyben, kifejezetten a nőgyógyászatban, borzasztóan alulreprezentáltak, így legtöbbször nem részesülhetnek a megfelelő szűrésekben, szexedukációban vagy támogatásban, zaklatás illetve nemi erőszak esetén sem.
Ezek fényében nem csoda, hogy a fogyatékossági aktivisták igen kevesen vannak. Az érintett nők ugyanis sokszor nem vállalják fel feminizmusukat/aktivizmusukat, hiszen ez veszélyezteti „támogatottsági” státuszukat. Dr. Lendvai ezt egy sztereotípiatartalom-dilemma nevű ábrával magyarázta el. Eszerint a feministákról és aktivistákról a közbeszéd által alakított sztereotípia rendkívül negatív, így veszélyezteti azt a fogyatékos nőt vagy személyt, aki felvállalja valamelyik kategóriát. Ha tehetném, az egész előadást begépelném, de az érdeklődők meg tudják majd tekinteni hamarosan online is, a többi előadással együtt. További információkért (és alapvetően is) érdemes követni a Több Mint Nőügy Facebook- és Instagram-oldalát.
A következő program, amelyen részt vettem, a Háttér Társaság által szervezett workshop volt Hogyan beszélgessünk feminizmusról szexistákkal? címmel. Az egyesület munkatársaival és Antoni Ritával, a Nőkért Egyesület elnökével beszélgettünk arról, mik lehetnek az egészséges és konstruktív kommunikációs stratégiák egy olyan helyzetben, amikor a vitapartnerünk egy szexista egyén. A workshop első részében elméleti alapozót kaptunk olyan témakörökben, mint a szexizmus eszközként való használata, a kontraproduktív megküzdési stratégiák (ilyen például a “Ha a nők vezetnék a világot, minden jó lenne.”és hasonló mondatok) vagy a hagyományos, modern szexizmus és ambivalens szexizmus fogalmak. Fontos jelenség a Madonna-Whore Complex, amelyen keresztül a férfi felosztja a nőket madonnákra és kurvákra. Mindkettő káros a nőkre nézve, ugyanis idealizált képeket erőltet rájuk, amelyeknek sem nem kell, sem nem lehet megfelelniük. Beszéltünk a gyakorlati szexizmussal való megküzdési stratégiákról. Feltártuk a nehézségek okát, például azt, hogy nagyon sokszor a szexista emberek (tehát nem csak férfiak esetében fordulhat elő!) nincsenek vele tisztában, hogy szexisták, megnyilvánulásaikat sokkal bagatellebbnek, kevésbé súlyosnak tartják, mint a velük szembenálló. Kiemelendő, hogy bármilyen stratégiát is választunk, mindig a saját testi épségünk veszélyeztetésének mértékét, és a vitapartnerünkkel való kapcsolat fontosságát mérlegeljük. Megéri-e belemenni a vitába akár a magam, akár a kettőnk közti kapcsolat szempontjából? Körülbelül húszan vettünk részt a workshopon, ebből egy középiskolás srácot leszámítva (aki személyes érdeklődésből érkezett) mind nők voltunk.
Ezután újabb workshopon vettem részt, amelyet az Élő Könyvtár az Emberi Jogokért csoport szervezett. Ennek lényege, hogy hat asztalnál hat valamilyen kisebbségben lévő személy foglalt helyet. A résztvevők tetszés szerint odamehettek hozzájuk, és beszélgethettek velük az életükről 3×20 perces blokkokban. Én egy tudatosan gyermektelen autistát, egy második generációs bevándorlót és egy felépülő drogfüggőt ismerhettem meg. Az esemény nagyszerű hangulatban zajlott, az „élő könyvek” nyitottak és bölcsek voltak, rengeteg önreflexióval a hátuk mögött. Nagy élmény volt hallgatni az élettörténetüket, kérdezni őket azért, hogy jobban megismerjem a hátterüket, gondolkodásmódjukat és az atrocitásokat, amelyek őket érik a mindennapokban. Az Élő Könyvtár egy hihetetlenül hiánypótló kezdeményezés, amelyre nagy szükségünk van, hogy nyitott és empatikus emberek legyünk, akik oda szeretnének figyelni a környezetükre, annak minden színével és árnyalatával együtt.
A 16 órától kezdődő előadást Hodossi Nóra az ELTE PPK Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszékének egyetemi tanársegéde tartotta Menstruációs edukáció hatása a testi és lelki egészségre címmel. Előadásából kiderült, hogy az iskola sokkal kevesebb felelősséget vállal a menstruációs (és általában a szexuális) edukáció területén, mint amekkora felelőssége valójában lenne. Pedig a gyerekek edukációja nagyban megkönnyíti és megszépíti a későbbi, menstruációval kapcsolatos élményeiket. A jelenleginél nagyobb szerepet kellene például adni a fiúknak, férfiaknak a menstruációs diskurzusban. Egyrészt így változna a szexualitással való kapcsolatuk, empatikusabbak lehetnének. Másrészt kutatások kimutatták, hogy egy családban a menstruációról való kommunikáció milyenségét nagyban meghatározza az, hogy a férfi tagok hogyan viszonyulnak hozzá. Sajnos a kutatások azt is kimutatták, hogy a legtöbb pedagógus még a lányokkal is alig hajlandó erről beszélni, a fiúkkal pedig egyenesen visszakozik. Pedig igen fontos lenne bevonni minél több embert a téma tárgyalásába, ugyanis még mindig ott tartunk, hogy például egy endometriózis diagnózis átlagosan nyolc éves (!) késéssel érkezik. Arról nem is beszélve, hogy a menstruáció médiareprezentációja kriminálisan alacsony. A tampon- és tisztasági betét reklámokban képileg alig mutatnak vért, vagy ha igen, az egyáltalán nem valósághű. Ebben valamennyit fejlődtünk, de a menstruációt még mindig nagyon sokszor higiéniai problémának mutatják be, valaminek, amit minél jobban el kell takarni, mintha nem is létezne.
A következőkben Pongrácz Emese pszichológus, az ELTE PPK Szociálpszichológia Tanszékének doktorandusza Kisebbségek kisebbségben – Interszekcionális tapasztalatok a roma, LMBTQ és határon túli közösségekben tartotta meg előadását. Először a nézőknek volt feladatuk. Fel kellett állnunk egy sorba, majd az előadó állításokat olvasott fel – mind kisebbségi témakörökben. Előrébb vagy hátrébb kellett lépnünk aszerint, hogy melyik igaz ránk. A kérdéssor végén sokan meglepődtek, mennyire hátra kerültek, sokakat pedig váratlanul érte privilegizáltságuk.
A továbbiakban felmerült például a szlovákiai meleg férfiak elleni véradással kapcsolatos diszkrimináció, az LMBTQ emberek bűnbakként való felhasználása (például a politikum által) vagy a collective angst. Utóbbi azt a jelenséget írja le, amikor egy (jellemzően kisebbségi) csoport tagjai félnek, hogy közösségük megszűnhet, amely félelem összezárást, tradicionális és exkluzív világszemléletet eredményez. Az előadás azért is volt érdekes, mert általában ha a köznyelv kisebbségekkel foglalkozik, hajlamos leegyszerűsíteni a helyzetet. Ez a kutatás bepillantást engedett a többszörösen kisebbségben lévők problémájába (ami egyébként sokszor összecsengett Lendvai Lilla előadásában elhangzottakkal). Pongrácz Emesét érdemes követni Instagramon is további pszichológiai témájú tartalmakért, @mesipszichologia néven!
A nap utolsó pontja dr. Schleicher Nóra az ELTE TáTK Szociológia Intézetének és Társadalomelméleti Tanszékének habilitált egyetemi docensének előadása volt, amely a Feminista médiakritika a posztfeminizmus korában elnevezést kapta. Először áttekintettük, hogy a múlt században hogyan reprezentálták a nőket reklámokban (tradícionális sztereotípiákban, alárendelt szerepben, a férfi és a család kiszolgálójaként), amelyet a feminizmus második hulláma már kritikával illetett.
Mára ez olyan értelemben fordult át, hogy nem feltétlenül elvárás a nők felé, hogy háziasszonyok legyenek, HA a szexualitásukra helyezik a hangsúlyt (ugyebár itt is visszatér a korábban említett madonnák és kurvák rendszere). Megjelent Laura Mulvey, mostanában a popkultúrában is egyre elterjedtebb, male gaze fogalma. Dr. Schleicher ezt a mozgókép segítségével mutatta be, amelyen belül elkülönített három fajta szkopofília-élményt:
- a férfi, az aktív főhős tekintete a passzív nőn, aki figyelmének tárgya
- a kamera, amellyel a néző azonosul (amely szintén tárgyiasítja a nőt)
- maga a néző, aki a főhőssel is aktív azonosulásban van
A nő nem néz, ő az aktív vonzalom passzív tárgya.
És akkor feltette a kérdést. Mit jelent nézve lenni? Foucault Panoptikon-elméletének segítségével elmagyarázta, hogyan juthat el az ember (és juttathat el másokat) az önszabályozáshoz.
A male gaze után beszéltünk a girlfriend voice-ról, amellyel a női magazinok manipulálják olvasóikat, hogy minél kevésbé legyenek magabiztosak (Ez a leépítés egyébként a kapitalizmus nagy fegyvere. Aki nem biztos magában, az fogyaszt. Mindegy, mit.), illetve a technological gaze-ről. Ez utóbbi a (relatíve) újkeletű szépségappok jellemzője, amelyek fenntartják az objektivitás és tudományosság látszatát. Egy standardizált, matematikailag kiszámolt emberi archoz viszonyítják a felhasználókét, és az alapján százalékosan mondják meg, mennyire szépek. Ezek után pedig nyúlhatunk egyéb alkalmazásokhoz, amelyek kvázi receptre írják fel, milyen szépészeti beavatkozásokat végezzünk magunkon, vagy milyen filtereket használjunk.
A feminizmus ugyebár igyekszik felvenni a harcot ezekkel a jelenségekkel szemben. A gond csak az, hogy a posztfeminista teória szerint a nők szabadon választhatnak és válasszanak is, ami pedig összecseng a neoliberalizmus szabadságelképzeléseivel. A posztfeminizmus fogalma – összefoglalva – az az elképzelés, hogy a feminizmus már elérte a célját (főként a nyugati országokban), így feleslegessé vált. Vivat, független nő! Ám valójában a modern, független nő is sokszor a szabadság illúziójában él, rejtett mechanizmusai ugyanis nem mindig engedik a teljesen szabad választást. Még akkor sem, ha számára ez úgy tűnik. A trendek mindig nagy befolyásoló tényezők, és ha észrevesszük, hogy a nőkkel szembeni elvárás egyre inkább testcentrikus (a test összes apró porcikája ideértendő), ráadásul egyre fiatalabb korban kezdődik – hát nem nyugodtunk meg attól, hogy „szabadok” vagyunk.
Természetesen számos más előadás és workshop volt a palettán, sok témába kaphatott mélyebb betekintést az érdeklődő. Emellett az épület aulájában több civil szervezeti kitelepülés volt látogatható, mint például: NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen), PATENT (Patriarchátust Ellenzők Társasága), BAGázs Közhasznú Egyesület (esélyegyenlőség romák és nem romák között), Labrisz Leszbikus Egyesület vagy Háttér Társaság. Aki éppen nem előadást hallgatott vagy workshopon dolgozott, tesztelhette a női anatómiáról vagy a magyar női előadókról való tudását, csináltathatott csillámtetkót vagy hennát, de akár üzenetet is írhatott az üzenőfalra.
A rendezvény részét képezte Walter Borka, a Képzőművészeti Egyetem hallgatójának kiállítása, amely a Rétegek, anyagok és ellenállás – A női munka láthatósága a testi tapasztalatban címet viselte.
A beszámolóm azért lett ennyire terjedelmes, mert mind az esemény, mind a megjelenő témák messzemenően megérdemlik, hogy beszéljünk róluk. A Több Mint Nőügy egy olyan hiánypótló rendezvényt hozott létre, amely igyekszik összefoglalni a feminizmust úgy, hogy nem esik a white feminism hibájába, hanem próbál minél teljesebb képet alkotni a magyar női és queer közösségekről.
Jólesett látni, hogy igen sokan érdeklődnek a téma iránt, de ez a szám mindig lehetne nagyobb. Arra buzdítom az olvasókat, hogy ha szeretnének egy empatikus és közösségi alapú társadalomban élni, vegyék ki a részüket ennek kiépítésében. Ha tájékozódunk és kinyílik a világunk, akkor az alapvető empátiánk tudással párosul, amivel már tudunk kezdeni valamit. Köszönet az egyesületnek, az előadóknak és mindenkinek, aki részt vett az esemény létrehozásában. Találkozunk a III. HANGADÓ-n!
Írta: Molnár Boróka
Lektorálta: Zalka Virág
További írásaink:
Leave a Reply