A Déri Múzeumhoz vezető utcákat a szokásos áhítattal jártam. Sok kedvenc részem van Debrecenben, de ez talán mind közül a legmeghatározóbb. Megtorpantam a sarkon, és kitartottam a karom a barátaim előtt. 

– Nádasdy – mutattam az utca túloldalára. Simléderes sapkában, hátizsákkal a vállán beszélgetett egy férfival. Földbe gyökerezett lábakkal álltunk. Nem volt ok a meglepődésre, hiszen éppen őt jöttünk meghallgatni. A művészbejárón mentek be. Úgy éreztem magam, mint aki koncertre készül, vagy a királyi családnál van jelenése. Végül is mindig valamiféle fenségként élt a fejemben, de olyan igaziként, aki jellemében ugyanúgy nemes mint rangjában. Puhán szólalt meg a színpadon. Így csak az tud, aki ismeri a szavakat nemcsak anatómiájukban, de lelkületükben is. Néha nevettek az emberek, néha tátott szájjal bámulták a szavak papját, és az egész teremre olyan áhítat szállt, amely megszűri az érzelmek tömény koncentrátumát, kibogozza a gondolatok kusza gubancait. Az ő szájából valahogy minden értelmet nyert, meggyőződésem, hogy nem tudott volna olyat mondani, amit ne hittem volna el neki. Rettenetes sor izmosodott, a könyveinket szorongatva, izgatottan álltunk. Igyekeztünk kihallani, mit mond az előttünk lévőknek. Hátha valami életmegváltó titkot fed fel – olyannak tűnt, mint aki képes erre. Én következtem, és mint aki vizsgabizottság előtt áll, arra koncentráltam, hogy a nevem eszembe jusson. Figyeltem, ahogy szálkásítja a betűket, néhány másodperc és végez, mégiscsak mondanom kéne neki valamit. 

– Író leszek. Alig várom, hogy olvasson engem. 

Hát ennyi sikerült. Éreztem, hogy elsüllyedek szégyenemben, de ez máshogy nem alakulhatott volna. Ez az arcpirulás a sors kopogtatása volt – jó helyen vagyok. Ott álltam, mint Harry Potter, és vártam, hogy Dumbledore rám függessze okos szemeit, amelyek mögé az egész világegyetemet zárta. Felmosolygott a könyvből, a bőre alól is sütött a fény. 

Először azt gondoltam, furcsa ez a paraszociális kapcsolat,  de jobban belegondolva, semmi különös nincs benne. Ezt láttam magam körül. Nagyapám költőkért rajongott, apám pedig mai napig úgy beszél Pavarottiról, hogy szinte könnybe lábad a szeme. Talán keressük azt, ami hiányzik. Én például őt mentorrá avanzsáltam magamban. Valahogy olyan is volt, mint egy őrangyal. Egyszerre tűnt abszolút túlviláginak és abszolút eviláginak, és ez valamiért megnyugtatott. Hiszen lehet ezt úgy is csinálni, hogy az ember nem roppan bele. Persze őrangyalsága a tanulmányaimat szőtte át először. Ő és Umberto Eco (sokan mások mellett), mint két nagyapa egyengették az intellektusomat általános iskolától az egyetemig. Bárhova néztem, bármit olvastam, arról Nádasdynak véleménye és meglátásai voltak. 

Nem tudom, jogosnak kell-e lennie a gyásznak, hogy valódi legyen. Talán nem. Ha nem lehettem tanítványa, barátja, vagy aki kiadta neki a kapribogyót a közértben, hát követője leszek. Úgy néztem mindig, mint fogadott nagyapámat, és próbáltam ellesni a varázslatát. Legyek olyan bátor, hogy szembenézzek az érzéseimmel, majd legyek olyan bölcs és jó, hogy a revelációkat elültessem az emberek szívébe. Végül pedig nevessek az idők végezetéig, mert egyebet úgysem lehet tenni. 

Nyugodjon békében az örök világosság. 

– Molnár Boróka 

Április 16-án, csütörtökön temettük el Nádasdy Ádámot. Fiatal felnőttként abba a korosztályba tartozom, aki szerencsére még viszonylag kevés temetésen járt, így nem voltam arra felkészülve, hogy a gyász és a szomorúság megfelelő helyen és időben összekeveredve, a szerető család, barátok, tanítványok és követők jelenlétében átalakulhat egy életmű ünnepévé. Bennem ez játszódott le. Bánatomban ünnepeltem. Nem tudtam anélkül az óriási űrre gondolni, hogy el ne mosolyodjak. Úgy látszik a Nádasdy-féle  szeretet és életigenlés tovább él. A szertartáson elhangzott három beszéd is ezt igazolta. Grecsó Krisztián, az írótárs, Kenesei István, a nyelvész kolléga és Török András, a barát búcsújában a gyász és a hiány átváltozott valami sokkal nemesebbé, az elhunyt életéhez és munkásságához méltó őszinte megemlékezéssé. Nádasdy Ádám temetésén a magyar nyelv szépségéről és összekötő erejéről, nyelvünk végetnemérő formálódásáról, a tudomány és a pedagógia elválaszthatatlanságról, végül, de nem utolsó sorban önmagunk bátor felvállalásának fontosságáról emlékeztünk meg.

Szerencsésnek érzem magam, hogy személyesen is ismerhettem Ádámot. Van egypár emlékem vele, melyet sosem fogok elfelejteni, mert mindig megmosolyogtatnak. Először Londonban találkoztam vele egy bloomsbury-i kocsmában. Sikerült megváratnom egy negyed órával – nem biztos, hogy ez a legjobb taktika az első találkozáskor. Mintha mi sem történt volna Ádám bemutatkozott, majd elkezdte hosszúra nyúló kérdéssorát, hogy megismerhessen. Félreértés ne essék, egyáltalán nem faggatott, ő tényleg kiváncsi volt, mindenre és mindenkire. Szinte mindenkinél többet tudott a nyelvekről a nyelvészetről, az irodalomról, az érzésekről és az életről, mégsem szenvedett abban, az általában zseniket érintő betegségben, amit én “professzor-kórnak” hívok. Nem okította ki beszélgető partnerét, nem bizonygatta óriási tudását, hiszen pontosan tisztában volt saját képességeivel, és folyton érdeklődött. Konzervatív volt, de mégis lázadó, idős, de mégis fiatalos. Szívelte a fiatalokat, mint minden igazi pedagógus. A beszélgetéseket hirtelen lezárta, nem húzott el semmit, mert neki mindig dolga volt: írás, olvasás, tanítás. Mikor először találkoztunk megmutatta nekem egyik kedvenc könyvesboltját, a SKOOB-ot, jót nevetett: – “Az “books” visszafelé!” – majd egy pillanat múlva felugrott egy doubledeckerre, és a buszon már vélhetően dúdolgatott valamit, vagy a következő munkáján járt az esze.

Gyűjtötte a számára szórakoztató, ismeretlen szavakat. Nyitott volt az új kifejezésekre, és mindig nagyokat kacagott. Egyszer, amikor az emelt érettségin szerzett élményeimről meséltem neki, megállított, és így szólt férjének: “Márk, ezt írd fel, új ige, “emeltezni”, de jó!” Tényleg boldoggá tették az élet és az élet alapeszközének, a nyelvnek ilyen apróságai. És hát ő volt az, aki tényleg odafigyelt az apróságokra: minden papírfecnit, mappát, füzetet újrahasznosított. Remélem nem árulok el nagy családi titkot, ha elárulom, hogy az egyik fiókjában volt egy külön doboz a kifogyott golyóstollaknak, a dobozon kis cetli – “döglöttek”. Távollétében a budapesti otthonának összes redőnyén apró lapocskák “Napveszély” felirattal figyelmeztették a lakásra ügyelőket, hogy nem ildomos egész nap felhúzva hagyni a redőnyt. 

A nyelvészet, a pedagógia területéről és természetesen a magyar irodalmi, színházi életből égetően hiányozni fog személye, az általa hagyott űrt csak a tudományos és irodalmi munkásságának tanulmányozásával és abból inspirálódó, teremtő munkával van esélyünk lassan, lépésről-lépésre befedni. Kedves Ádám, örülök, hogy még láthattam és meghallgathattam egy igazi polgárt. Mosolygok ha Rád gondolok, és tudom, te is mosolyogsz.

– Vas Miklós

A tavasz mindig gyönyörű. Én ebben a tavaszi illat mámorban, amely egyben az élet reneszánsza is, lettem figyelmes egy, az egyetem által meghirdetett eseményre. A cím valami olyasmi lehetett mint: ,,Dante az ókorban”. Én a nagy Dante rajongó egyből felkaptam a fejem és már el is intéztem mindent, hogy aznap zavartalanul mehessek fel meghallgatni, hiszen nem más tartotta, mint a csodálatos és nemeslelkű Nádasdy Ádám költő és nyugalmazott professzor úr. Emlékszem, mióta csak irodalommal foglalkozom, folyton-folyvást szembejött velem Nádasdy életműve. Nem rajongtam, nem. Inkább végtelenül csodáltam és tiszteltem őt. Felnéztem ama remek és tartalmas életműre, amely őt – joggal állíthatjuk – már életében a legnagyobbak közé emelte. Mind emberként, mind költőként egy szerény, alázatos embert ismerhettek meg benne mindazok, akik bármilyen kapcsolatba kerültek vele életük során.  

Várni kellett rá. Sajnos forgalmi okokból kifolyólag késett egy negyedórát az eseményről. Aztán megérkezett. Sovány, sápadt, alacsony úriember lépett a pódiumhoz. Kiegyensúlyozott mozdulatokkal előkészítette a szükséges elemeket, majd a köszöntés után belekezdett. Megrendíthetetlen szakértelemmel beszélt Dante-ról, az Isteni színjátékról, az irodalomról meglepődve tapasztaltam, milyen harsány és erőteljes hang tartozik ehhez a látszólag törékeny emberhez. Körül lengte őt a bölcsesség aurája. Ekkor láttam őt életében először testközelből; sajnos utoljára is. Nem sokkal azelőtt kaptam és avattam fel egy teljesen új versesfüzetet, amelynek első lapját üresen hagytam olyanok aláírásának gyűjtésére, akik bármilyen módon befolyásolták a művészethez, de legfőképpen az irodalomhoz való kapcsolódásomat. Az első hely az ő aláírása számára volt fenntartva, de sajnos azon a napon erre nem adódott lehetőség. Akkor még nem is sejtettem, hogy örökre üresen marad a neki szánt hely. A legutóbbi alkalomra már nem tudott eljönni betegségéből kifolyólag, így az a Parnasszus est végül nélküle zajlott le. Mélyen lesújtott, amikor alig két hónap múltán elért halálának híre.  

2026. 03. 29-én, Kosztolányi Dezső születésnapján elvesztettük Nádasdy Ádám költő, író, műfordítót. Halálával óriási űrt hagyott maga után, és bátran állíthatjuk, hogy az egyik legnagyobb kortárs költőnk hunyta le akkor a szemét. Hihetetlenül hálás vagyok műveiért, munkásságáért, azért, hogy ahogy számomra, úgy sokak számára hozta közelebb nemeslelkűségével, egyszerűségével és univerzalitásával a kortárs magyar irodalmat. Azért pedig különösképpen hálás vagyok, hogy megadatott a lehetőség, hogy élőben, hús-vér valójában láthattam és hallhattam. Nyugodjék békében, emléke legyen áldott! Köszönünk mindent, költő úr! Isten Önnel!

– Héger Ádám

A címben szereplő idézet:  Nádasdy Ádám „Maradni maradni”, in Uő. Verejték van a szobrokon, Magvető 2010

Írta: Molnár Boróka, Vas Miklós, Héger Ádám

További írásaink: