Március 14-én az ELTE BTK Dalköltő szakirányú továbbképzése keretében szervezett előadássorozat vendége ezúttal Kiss Tibi, a Quimby együttes énekese volt. A remek hangulatú előadás-beszélgetés során Kiss Tibi beszélt arról, mit jelent számára az alkotás, a művészet, mesélt dalainak keletkezéstörténetéről, a Quimby múltjáról, jelenéről, saját képzőművészeti vénájáról és még millió érdekes témáról.
Az előadás után a Pesti Bölcsész Újság nevében egy gyors interjút kértem Kiss Tibitől. Szívesen elfogadta a felkérést, majd Kollár-Klemencz Lászlóval, a Dalköltő továbbképzés egyik szervezőjével közösen beültünk a KK-ba, ahol két cappuccino, egy pohár ásványvíz és három beszélgetőtárs szellemi közösségében egy sablonszerűnek indult interjúból egy varázslatos beszélgetés bontakozott ki. Ennek egy részletét olvashatjátok itt.
U.i.: Ezúton is hálás köszönet Kiss Tibinek a kávéért, Kollár-Klemencz Lászlónak a társaságért!
Peng Mátyás: Kezdeném azzal, hogy kik a kedvenc íróid, költőid? Az órán említettél is jópárat.
Kiss Tibi: Azt mondják, hogy amik tizenhat és huszonhat éves korod között érnek téged, amikkel, akikkel akkor rezonálsz, amikor az identitásodat rakod össze, azok egész életedben valamilyen szinten fontosak lesznek számodra. Az előadás alatt említettem, a külföldiek közül a francia szimbolisták, a magyarok közül pedig a nyugatosok voltak leginkább nagy hatással rám kamaszként. A mai napig szeretem őket, például Kosztolányit, Radnótit vagy József Attilát. Most éppen Babitstól találtam rá pár jó dologra. Ezek klasszikusok, és nem véletlenül.
P. M.: Van olyan élményed, hogy egy konkrét íróban, költőben megtalálod önmagad? Szóval nem csak egyes versekkel, hanem a konkrét alkotóval tudsz azonosulni?
Kiss Tibi: Több alkotóban is megtalálom önmagam. Pont erről szól a költészet, hogy az emberi létezésnek egy olyan élményét írják meg, amelyben sok mindenkivel tudsz rezonálni. Én is tudtam azonosulni ugyanúgy József Attila gondolataival vagy életével, mint Adyéval vagy Kosztolányiéval. Volt, amikor például a Boldog szomorú dal Kosztolányitól nagyon beütött. Ezekkel az utóbbi pár évben nagyon sokat foglalkoztam, hogy a személyiség, az emberi élmény meg az életvezetés terén hogyan találkozom az ő történeteikkel.
P. M.: Szóval az egyes versek vagy alkotók pszichéje érdekel elsősorban?
Kiss Tibi: Igen! A húszas éveim elején úgy éreztem, hogy Arthur Rimbaud az én vezetőm, őhozzá állok közel. És aztán volt olyan, hogy megéltem azt is, milyen lehetett József Attilának a saját életében benne lennie.
P. M.: Kerested azt az állapotot?
Kiss Tibi: Nem, basszus. [felnevet] Tudatosan biztos nem! De nagyon megérintett. Olvastam a pszichoanalízise történetét is, ez is hozzájárult például ahhoz, hogy most már mélyebb rétegeiben meg tudom érteni az ő személyiségét, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt.
P. M.: Szóval egy vers vagy műalkotás megértéséhez kell, hogy egyrészt az alkotót, másrészt magadat megértsd, és így jön létre a befogadás?
Kiss Tibi: Szerintem mindig, minden életkorban annyit ért meg az ember a műből, amennyit éppen meg kell értenie. Az órán is meséltem, hogy az alkotások másképp hatnak rád bizonyos életkorokban, más-más rétegeit fedezed fel. Azért is jó néha újraolvasni egy-egy verset, könyvet, újranézni egy-egy filmet, mert mindig más-más rétege hat rád. Egy baromi emelkedett állapotban egészen máshogy hat rád ugyanaz a film, ugyanaz a történet, mint amikor meg vagy zuhanva.
P. M.: Keresel bizonyos létállapotokat az alkotások által, az alkotásokon keresztül? Én például sokszor belehelyezkedem egy adott állapotba az alkotások által, és sokszor benne is akarok ragadni abban.
Kiss Tibi: Vagy épp az ellenkezője, amikor pont azt akarod, hogy kirántson valami.
P. M.: Nálad melyik játszik inkább?
Kiss Tibi: Mind a kettő. Ezzel a kettővel élünk együtt. Az egyik nagyon fontos a közösségi élmény, az azonosulás szempontjából, a másik pedig egy folyamatból, egy lelkiállapotból való kilábalás miatt. De azt hiszem, hogy mind a kettő fontos ahhoz, hogy emberek legyünk. Amikor megérted, hogy mennyire hasonlóak vagyunk, amikor van egy azonosságélményed, vagy szokták azt mondani, hogy aha-élmény, és amikor érzed, hogy „azt a betyár mindenit!”, valami hasonlót élhetett meg József Attila is, amik akár lehetnek a legsötétebb gondolataid is… amikor megérted a világot magad körül, megérted a legszomorúbb dolgokat, mondjuk az öngyilkosság tényét is, hogy például ő hogyan juthatott el odáig… Ehhez kell bizonyos tapasztalat vagy megélés, hogy szembesülni tudj ezekkel.
P. M.: „…minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!” – mondja József Attila az Eszmélet c. versében. Ezt a sort nem lehet megérteni anélkül, hogy ne tudnád, milyen érzés az, mikor az öntudat, az ego, az én fegyverré válik…
Kiss Tibi: …hogy az ego, az én vagy akár a saját elménk bizonyos helyzetekben milyen ellenséges dologgá tud válni, amikor kikerül az irányítás a kezedből. Miközben pont azért van, hogy szolgáljon téged. És akkor jöhet mindenféle próbálkozás, gyógyulás meg meditáció…
P. M.: Említetted korábban, hogy a francia szimbolista költők korszaka közel áll hozzád. A képzőművészet terén is nagy hatással volt rád az a korszak az impresszionistákkal, a különböző izmusokkal?
Kiss Tibi: Alapvetően igen, az impresszionisták nagy hatással voltak rám. Akkoriban annyira fölszabadult a képzőművészet! Sok aspektusa van ennek, de például van az az egyszerű tény is, hogy abban az időben találták föl a fotóművészetet, és ez sok művészt arra ösztönzött, hogy kimondja, „oké, akkor én még jobban fogok festeni, mint a fotó”. És voltak, akiket meg fölszabadított ez az egész, és azt mondták, hogy „na akkor mostantól nekem piros a fa”. Teljesen szétesett az egész, és ők újból összerakták… Gyönyörű szabad alkotások keletkeztek. Ma is egy hasonló kort élünk, amikor az AI segítségével minden hasonló dolog egyszerűen megteremthető, de eközben valahogy a személyes meg emberi élmények egyre fontosabbá válnak… az, hogy mitől vagyunk mi igazából emberek, és mik a mi erényeink.
P. M.: És kik a kedvenc képzőművészeid az említett korszakból?
Kiss Tibi: Ebből is nagyon sok van. Joan Miró világa ugyanúgy közel áll hozzám, mint Van Gogh vagy a klasszikus impresszionista festők művészete. Furcsa, de kisgyerekkoromban nagyon sokat lapozgattam egy Hieronymus Bosch-albumot.
P. M.: Az felnőttként sem túl könnyed…
Kiss Tibi: Igen, elég súlyos világ, és ez már gyerekként közel állt hozzám. És ahogy idősödünk, ezt a fajta sötét hangulatot egyre inkább megértjük, és szinte menekülünk néha előle. Például amikor elmentem a Bosch-kiállításra egy gyönyörű nyári napon, tényleg ott voltak azok a fantasztikus alkotások, de azért mégis megkönnyebbülés volt kilépni a múzeumból, és a harminc fokos, napsütötte Budapesten sétálni egyet.
Zseniális például, gondold el, hogy ábrázolni tudta a középkor valóságát ezen a szinten egy olyan korban, amikor nem ez volt a zsánerművészet. És van például egy nagy-nagy kedvencem, amin egy ember látható térdelő pózban, keze letéve, a feneke csupaszon van, és a fenekére rá van írva egy kotta. És képzeld el, hogy ez a kotta lekottázható! Az egész nagyon pici, pár centiről beszélünk, és egy gregorián dallam kottája az. Ez fent van a YouTube-on „Butt Song” néven, „Segg Song” néven. És ez a zsenialitás! Nyilván elmélyült figyelmet igényel egy ilyennek a tanulmányozása, de ez valahogy nagyon megragadott engem gyerekkoromban.
De csomó absztrakt művészetet is szeretek. Szerintem érdekes, hogy sokkal nyitottabbá válunk idővel. Kamaszkorunkban van egy nagyon erős szivacs-jelenség, amikor nyitottak vagyunk a világra és magunkba szívunk, befogadunk mindent. Aztán kialakul a személyiségünk, már úgy érezzük, hogy nagyjából készek vagyunk. Én most megint egy nagyon nyitott és befogadó korszakomat élem, egyre több minden tetszik.
P. M.: És egyszer csak telítődsz, és akkor jön az alkotás?
Kiss Tibi: Én inkább azt szeretem, amikor ez a kettő együtt van, a töltekezés és az alkotás. De most inkább egy töltekezős, beszélgetős állapotban vagyok, sokat sétálok az utcán, nézem az embereket…
P. M.: Megváltozott emiatt a műalkotások befogadása, máshogy működsz egy ilyen állapotban, amilyenben most vagy? Az órán említetted, hogy az emberi dolgokat tartod lényegesnek a művészetben…
Kiss Tibi: Meg az is fontos talán, hogy a korral sokkal önreflexívebbé válik az ember. Sokkal tudatosabban rá tud tekinteni azokra a tudattalan működéseire, amik vezérelték az életben, és azok hova vezettek. Ezek lehetnek akár transzgenerációs minták is. És ezt megérteni, hogy miképp működünk mi emberek, és hogy cefetül be vagyunk drótozva ám… És ezekből a mintákból például kitörni, amiket transzgenerációsan hordozunk, az egy nagyon nagy és nem is egyszerű feladat. Minél idősebb egy ember, annál nehezebb, mert annál jobban meg vannak csontosodva ezek a minták. Az lenne a jó, hogyha a korral lágyulnánk, rugalmasabbá válnánk sok mindenben. És mikor ráébredsz arra, hogy mennyire meghatároznak ezek a minták, és elkezded figyelni magad, hogy már megint mit csinálok, és rádöbbensz, hogy na ez itt egy apai minta, vagy egy anyai minta, az egy felfedezés. Amikor gyerekeim lettek, akkor ébredtem rá arra, hogy amikor bizonyos dolgokról már azt hitted, hogy megugrottad, és hogy nem leszel olyan, mint amit örököltél, de azok mégis milyen keményen ott dolgoznak benned…
A másik meg, hogy sokkal jobban figyelünk szerintem egymásra is, ahogy idősödünk.
P. M.: Látom, Te is hozzászólnál, Laci.
Kollár-Klemencz László: Nekem azért ez nagy melót jelent…
Kiss Tibi: Ugye, nagy meló. De gondolj bele, a művészet egy abszurd szitu. Olyan, mint egy önkéntes autizmus, amit tudattalanul választottunk. Hát benne vagyunk a saját világunkban!
P. M.: Tudnátok máshogy létezni?
Kiss Tibi: Figyelj, a barátom azt mondja, hogy fogadjam el, hogy ilyen vagyok, de én állandóan lázadozom ez ellen, ki akarok törni…
Kollár-Klemencz László: Én is, egyébként… És ez nekem nagyon tetszik például a Tibinél, mert nem minden alkotó ilyen. Tehát vannak művészek, tényleg, akik felülemelik magukat ebben a közegben, és bemennek az elefántcsonttornyukba, és onnan alkotnak. Szóval azért ez eléggé meghatározó. De van az olyan alkotó is, aki azt mondja, hogy figyelj, igazán én nem akarok alkotó állapotban lenni, én vágyom arra, hogy visszamenjek egy normál emberi állapotba, csak néha látogassak el oda, ahol alkotok, az agyamnak abba a részébe… na, én is ilyen vagyok, mert különben megfulladnék.
P. M.: Például József Attila is ez utóbbi csoportba tartozott, nem? Többször megemlítettük őt már…
Kollár-Klemencz László: Igen, igen, meg rajta kívül még sokan mások is. De mégis, valahogy az alkotóról az a kép él az emberek fejében, hogy eltávolodik, felülemelkedik a világban, pedig pont “szervülni” a világgal [tkp. a világ szerves részévé válni – P. M.], és eltűnni a világban, és úgy alkotni belülről, nekem például ez a normális. Tehát én szeretek sok olyan hétköznapi helyzetben lenni, ahol nem alkotóként vagyok jelen.
Kiss Tibi: Az nagy felüdülés, igen!
P. M.: Jó, de nem forog folyton valami csak úgy a tudat mögött?
Kiss Tibi: De, persze… Régebben azt is figyeltem, hogy ebből mi az, amit beépíthetek, és az is egy nagyon kellemes állapot. De csak úgy létezni, a létezés örömét megélni anélkül, hogy bennünk legyen az a fajta kényszeres hajtóerő, hogy nekünk valamit alkotnunk kellene… Régebben, amikor sokat kocsmáztunk, mindig azt mondtam, hogy oda mi dolgozni járunk, élményeket gyűjteni…
Kollár-Klemencz László: Meg alkotni…
Kiss Tibi: És most meg sokkal jobban szeretek csak úgy létezni, tét nélkül.
Kollár-Klemencz László: Nálam ez egy érdekes folyamat. Míg régebben az alkotásokban vagy az írásokban magamat bogoztam, meg az én viszonyomat a világhoz, most felszabaduló érzéssé vált az, hogy elkezdtem a világot figyelni. Egyre szemlélődőbb vagyok. Eddig is szemlélődő voltam, de másokkal lenni és szemlélődni, és elkezdeni másokról írni, másokról dalt írni – ez felszabadító. És azokban már úgyis ott leszel te magad is.
Kiss Tibi: Nem tudod azt kikerülni.
Kollár-Klemencz László: De még sincs ott az ego terhe az alkotás közben, hogy a te gyürkőzésedet meg az életküzdelmedet oldd meg, hanem egyszerűen a világról kezdj el írni, mint Hrabal. Szinte Hrabalt nem is érzed mögötte, de baromira ott van benne, csak épp nem az ő küzdelme, hanem a szemlélődése a világ gyönyörűsége meg fájdalma iránt.
Kiss Tibi: Így van. Meg ahogy Hrabal mondta, hogy „én gyönyörűnek látom a világot”. Nem azért, mert feltétlen minden gyönyörű, hanem mert ilyennek akarom látni.
És egyébként nagyon fontos dolog kitekinteni, fontos ez a ki-bejövés ebből a dologból. Mert ha nagyon beszűkül az ember, akkor ott nem talál semmit az égadta világon, csak egy sötét magot vagy féreglyukat. Tehát ez a belső igény most például nagyon menő nálam, most sokkal jobban figyelem az életet magam körül.
Ha sokat megélsz az emberi létállapot szintjén, akkor a környezetedet is jobban le tudod radarozni, észrevenni, hogy mi van körülötted. És nem mindegy, hogy milyen tudatállapotban vagy, mert akkor abban a rétegben látod a világot. Máshogy tekintesz dolgokra, ha öröm van benned, mint ha mondjuk apátia tör rád.
P. M.: Weöres Sándor A teljesség felé c. könyvében nagyon hasonló “tanácsokkal” látott el minket…
Kiss Tibi: Milyen jó könyv! És látod, Weöres Sanyi bácsi megírt egy ilyet, és a maga életében nem tudott azokkal mit kezdeni, de tudta, hogy mire vágyunk. Amikor egy páratlan intelligencia találkozik egy nagy szívvel, akkor tényleg elkerülhetetlen a fájdalom és a szenvedés, mikor intellektuálisan is tudod, hogy milyen szeretnél, vagy milyen tudnál lenni, de te bele vagy ragadva egy izébe, és közben nem tudsz más lenni, mint ami vagy, és ennek az elfogadása, na az…
Itt ért véget a hangfelvétel. Közben megittuk a kávét, beszéltünk még egy s másról, majd felálltunk a KK asztalától, s úgy hiszem, mindhárman gazdagabban indultunk utunkra. Remélem, Ti is örömötöket lelitek majd e beszélgetésben!
Írta: Peng Mátyás
Lektorálta: Zalka Virág
További írásaink:
Leave a Reply