Kevesen fogjátok elhinni, amit most leírok. Miért is hinnétek, hiszen én is azt gondolnám, csupán kitaláció, lódítás, legenda. Pedig színről-színre igaz.

Hogy megértsd a történetet, tudnod kell: minden szerdán a McDonaldsban ebédeltem. Egy plázában terült el a büfé, ott terpeszkedett a második emeleten. Teljesen egybefolyt az épület nagy folyósójával, mintha csak úgy odanőtt volna. Egy köpésre volt a gimnáziumomtól, és szerencsére most nem is ültek itt túl sokan a székeken.

Mióta letöltöttem az applikációt (már lassan betelik az ilyenektől a telefonom), mindig ugyanazt a jól bevált kupont használtam: egy nagy krumpli, egy választható szósz és egy 6 darabos csirkenuggets volt 1390 forintért. Így pontosan 37%-kal olcsóbban vehettem meg a termékeket, mintha egyesével vásároltam volna meg őket. A legjobb kupon volt az appban. Mára sajnos eltűnt, csak egy drágább változata érhető el, üdítősen, és az is csak körülményesebb mobil rendelésen keresztül.

Odamentem az egyik nagy rendelőképernyőhöz, és beszkenneltem, hogy megint ezt a menüt akarom. Mindig ide mentem, mert hiába vágytam az emberi interakcióra, a kasszához nem tudtam menni, mivel mások se mentek, így a kasszás se volt soha ott. Úgy kellett szólongatni, hogy kijöjjön, ha rendelnél. De nem baj, megnyugtatott a nagy képernyő, ahogy minden vásárlási folyamat és rendelési lehetőség ott villódzott a szemem előtt. Még akkor is, ha mindig csak ezt az egy menüt választottam.

Szósznak erőspistásat ütöttem be. A fokhagymásnak olyan műanyag íze van, a többiben pedig már-már harapni lehet a mesterséges ízfokozók megszokott porát.

Leültem számozott táblámmal egy kétszemélyes, magasított asztalhoz és vártam, hogy mikorra hozzák ki rendelésemet. A fekete asztal morzsákkal és zsírfoltokkal volt tele, de mindez valahogy sterilen festett. Rajta matricázva a meki új, telefonos rendelésének reklámja. Le kéne töltenem.

Akkor még nem sejtettem, hogy milyen csoda történik aznap velem. Majd 

odalépett hozzám egy lány.

Felnéztem rá a telefonomból. Elmosolyodva tette le a rendelésemet a szokásos barna tálcán. Mindig így mosolyodnak el. 20 éves körüli, hosszú, feketére festett hajú lány volt, de… igazából ezek a részletek érdektelenek.

Már indult is volna vissza egy új rendelés kézbesítésére, amikor megkérdeztem, amit meg kellett:

– Kaphatok hozzá sót?

Bólintott, kivett kettő kis tasakot a köpenyéből, majd elment.

Először a krumplival kezdtem. Ráöntöttem az egyik tasakot, hogy a langyos semmilyenségének ízt adjon. Néhány szálat az erőspistába is beletunkoltam, ahogy szoktam.

Ez a kupon nem egy laktató menü, de olcsó és jó megenni. Nem mondanám, hogy ízes, inkább szükséges. A kalóriaszám és ízérték aránya kedvező, bár jóllakni sose lakhatott jól vele az ember. Az valahogy a mekiben lehetetlen volt.

Ezután értem a nuggetsekhez. Kis dobozban voltak, alul sárga, felül fehér, rajta kis hatos szám, mint 6 darab. Ekkor még nem sejtettem szentségét. Szépen rutinosan felnyitottam, már nyúltam is volna az első falatért, és ekkor fagyott meg a lélegzetem. Ekkor állt le körülöttem a gomolygó McDonalds és vált hangtalanná a pláza. Megtörtént a frenetikus csoda. A 6-os csomagban nem 6 db nuggets volt. Hanem pontosan 7.

Nem tudtam elhinni. Biztos csak rosszul látom. Megszámoltam, lehet csak a szemem viccelt meg. Hét. A biztonság kedvéért még egyszer. Hét. Hét darab volt. Egyenként megmozgattam a darabokat óvatosan, hátha csak össze vannak nőve. Óvatosan, mert ha tényleg eggyel több darab van, nem éreztem méltónak magam ahhoz, hogy koszos kezemmel csak úgy bemocskoljam őket. De az újabb számolás után teljesen bebizonyosodott: pontosan hét darab feküdt a tasakban.

Először megijedtem. Valami… valami baj van, baj lehet. Hatnak kéne lenni, mindig hat volt. Mi okból lehet eggyel több? Reflexszerűen szólni akartam, hogy több van, vegyék vissza, de rájöttem, hogy nem valószínű, hogy visszavennék. Hisz amint odaadták nekem a tálcát, tartalma már az enyém. Hetet kaptam, ez már tulajdonom és jussom.

Újra megszámoltam, hátha a többszöri számolás visszaránt az unalmas valóságba. De hét lett megint, hét lett mindig, ez egyre betonbiztosabb lett, minden neuronomat elárasztotta ez a lehetetlenség. Aztán még egyszer újraszámoltam, már örömből. Hét darab. A kezdeti félelmemet felváltotta a bűnös izgalom, fáradt agyam felvillant. Hirtelen a legboldogabb embernek éreztem magam. Ott ültem a kis csodámmal szemben, csak néztem, és vigyorogtam. Hatért fizettem, de hetet kaptam. Spóroltam pénzt, ez igaz, de ez ennél sokkal többet ért.

Fel akartam ugrani és elkiáltani magam:

– NÉZZÉTEK EMBEREK, HETET KAPTAM! NEKEM HÉT NUGGETS JUTOTT!

De nem volt kinek elmondanom. És nem ugrottam fel, hülyének néznének. Így ez a csoda csak az enyém maradt.

– Vajon hogyan lett 7? – kúszott be a kérdés eufóriámat tompítva.

Egyszer az osztálytársam, Ottó azt mondta, hogy ha jobban megnézem, a 6 nuggetsnek ugyanolyan 6 féle formája van minden csomagban. Kíváncsi voltam, hogy ez igaz-e, így elkezdtem ezt megfigyelni. És igaz volt. Mindig van a csomagban egy kör alakú laposabb, egy másik, ami szögletesebb meg csúcsosabb, egy harmadik, aminek kis nyúlványa van, amolyan körte alakban legyártva. A maradék három pedig a lapos-széles és a nyúlványos között helyezkedik el. De most ezt nem néztem meg.

Hogy lett hét? Biztos voltam benne, hogy a gyárban hatosával gyártják a falatokat. Elképzeltem, ahogy egy steril üzemben jönnek ki a gépből futószalagon, megcsinálják, hogy legyen az embereknek hatos csirkenuggets, nekik pedig legyen pénzük, amiből többet csinálhatnak és… hát hogy működjön az örök rendszer. Ezeknek a képeknek hatására elkezdtem újra rettegni a hetedik nuggetstől. A félelem, amint az egészet megértettem, szinte kirobbant lényemből, amin már egy tekeredett fóliát éreztem. Agyam zsibbadást kezdett zsongani, kihűlt vérem piros lett. Remegni kezdett kezem, amivel hozzájuk értem, de ujjaimba újra erő költözött. Nem létezhet ez a nuggets, de megértettem végre, hogy a puszta tény, hogy mégis létezik, már felbontja az egész világunk összes rendszerét. Ezzel a nuggetsel már nem negyedóra buszra van az iskola, ott már nem pontban háromkor végzek, ma nem szerda van, a kémiadogában az 50 pont már nem hármast jelent. Miért ne kaphatnék rá 5-öst vagy egyest, vagy egy igazgatói állásajánlatot? 7 nuggets volt a 6 nuggetses csomagban.

Néztem a szent ételt és valami más jutott eszembe. Hogy kevésbé, vagy még inkább félelmetes gondolat, nem tudtam. Mi van, ha valaki okkal rakott még egyet a csomagomba? Valahonnan. Például egy mekiben dolgozó lány, mikor kisütötte őket. Nőnek kellett lennie. Láttam magam előtt a hátsó konyhában, ahogy kezei alatt készül hatos csomagom és ő mosolyogva belerakja a hetediket. Olyan igazi mosollyal… ha létezik még olyan. Már ebben is elkezdtem hinni, hisz ha a rendszer felbomlott, miért ne létezhetne? Képzeletemben mintha láttam volna. Belerakja a hetedik csirkenuggetset, és csak azt tudja, hogy valakinek boldogabb lesz a napja tőle. Ezt akarja, csakis ezt. Illegális, amit csinál, lopásnak minősül, szabálysértésnek, törvényen kívüli cselekedetnek, mégis megteszi. Csakis értem. Melegség járt át, mint a zsíré, amiben a hetedik sült. Ilyen nagyfokú szeretetet még sose éreztem, mint amit megjelent istenasszonyom sugárzott belém. Ez a nuggets a bizonyíték, hogy létezik a világunkban még feltétel nélküli, spontán szeretet, még érdemes ebben a világban élni, még lehet élni, még érdemes érte küzdeni.

Vajon észrevették? Visszanézik kamerán? Milyen fokú bűnnek számít ez? De ebben a mekiben szinte csak diákok dolgoznak, ők meg sok mindent egyszerűen leszarnak. Senki se vonja felelősségre képzelt dolgozómat? Hátha nincs is semmilyen nagyobb figyelő főnök, hátha itt nem, hátha csak hazugság volt.

Vajon többször is csinálta már ezt? Több embernek is megszépíti a napját, naponta többször? Lehet. És ha így van, miért, mondjátok miért nem csinálja ezt minden egyes ember? Miért nincs minden hatos csomagban hét, mint a puszta szeretet jele. Miért nem pakolnak extra sok krumplit az éttermekben, miért nem adnak egy-egy kisötöst spontán a tanáraim, miért nem töltik színültig a borosüvegeket és üdítőket? Miért van még félig se egy zacskó chips?

A világ valahol még fájdalmasabb hely lett, a szeretet csak még több kegyetlenségről rántotta le lepelét. Ha a rendszer hazugság, akkor a lét minden pillanata erőszak. De bármi is vár rám, bármit is tudtam meg, nekem most volt egy hetedik nuggetsem. Most, erre a pár pillanatra nem vagyok a része semminek. Hét lett, a teljesség, életem beteljesedése.

Elkezdtem megenni őket. Révületben, szépen-lassan, kiélvezve, ahogy az omlós hús találkozik bundája roppanásával. Nem tunkoltam őket a műanyag ízű szószba, magában ettem meg hat mannadarabom. És ott maradt a hetedik.

Kezemet megtöröltem. Óvatosan megfogtam az utolsót. A számhoz emeltem, mint ahogy 

a pap tette gyerekkoromban az ostyával. Beleharaptam a beteljesülésbe. Ottó azt mondta, a mekis nuggetsekben igazából nincs is hús. Tudtam is ezt, éreztem bennük a hiányát. Sose laktam jól tőlük. De most, amint megettem a csodámat, annál igazibb semmi se lehetett. Végre, életemben először talán, úgy igazán jóllaktam.

Visszajártam még jó sokat. Onnantól kezdve minden nap. A pénzem nagy részét a meki nyerte el. Mindig ezt a menüt vettem, mindig ugyanúgy. És vártam, hogy egyszer megint lesz egy hetedik darab. Azóta várom. Tudom, csodák nem sokszor történnek. Lehet ki is rúgták a dolgozót, vagy elment, elhagyott engem és a világot. De az a szürkeséget legyőző csoda már örökké a részem marad.

Írta: Pápay Dávid

További írásaink: