Lassan újra őszbe csavarodik a természet feje1, a campust pedig megtöltik a hallgatók, akik mind tele vannak vágyakkal és álmokkal. Sokuk nem is számol azzal, hogy a változás talán már ki is nézte őket magának, hamarosan befordul a sarkon és áthúzza az elképzeléseiket. Ha minden terv szerint haladt volna, idén a szakdolgozatommal foglalkoznék, lediplomáznék és valószínűleg mesterképzéseket nézegetnék. Vagy ugyanott tartanék, mint most, és a barátaim padlóján filozofálnék arról, hova is halad az életem. Két éven belül ez volt a második szakváltásom, és habár nem így indítottak útnak a patinás debreceni gimnáziumból, mégis így alakult. A jó hírem az, hogy pozitív tanulságot sikerült levonnom az egész hercehurcából, amelyet igyekszem ebben a cikkben összefoglalni. Főként azokhoz szólok, akik bizonytalanok, változás előtt állnak vagy még nem találják a helyüket. Szeretném megmutatni, micsoda ajándék a bizonytalanság, ha bátorsággal párosul. Egy konformista világban a bizonytalanságod fog megmenteni.

Nem szeretek ilyen definitív kijelentéseket tenni, hogy „a világ konformista”, de elég hangzatos bevezető, nem? A valóságban úgy gondolom, hogy ez a kijelentés szakadékot képez közénk és a világ közé. Mi is a világ vagyunk (*Michael Jackson noises* we are the wooorld, we are the childreeen), ezt kell először tisztázni. Persze, az igaz, hogy napjaink hustle culture2-je nem éppen támogató az „útkeresőkkel” szemben, pedig tulajdonképpen mindenki az, vagy sokkal többen mint gondolnánk. Csak nem vállaltan. Egy idő után azonban válaszút elé érkezünk: mások vélt vagy valós életmodellje szerint próbálunk meg döntéseket hozni, vagy összegyűjtünk elég bátorságot ahhoz, hogy felfedezzük, mi a sajátunk. Ennek pedig nem kell túlzottan strukturáltnak lennie, hiszen a modell finomszerkezetét retrospektíven lehet leginkább megrajzolni. Addig pedig kumite3.

Ha a saját példámból indulok ki, a szakváltások elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy eljuthassak bizonyos önismereti mérföldkövekhez. A művészettörténet szak a matéria felé fordította a figyelmem, olyasmiket láttam és elemeztem, amelyekre  máskülönben biztosan nem lett volna lehetőségem, és ezen a szakon írtam meg az első szemináriumi dolgozatomat is. A klasszika-filológiának köszönhetően megtanultam két holt nyelv alapjait, hallgattam vallásszociológiai előadásokat, és kaptam egy betonbiztos szellemi közeget, ahova öröm tartozni. De nemcsak arra jöttem rá, mi vagyok, hanem arra is, mi nem vagyok. A kettő pedig kölcsönösen erősíti egymást. Végül aztán – hosszadalmas beszélgetések, tépelődések, kollégiumi szobából adott feldúlt telefonhívások után – mégis tanárszakon kötöttem ki. Nem untatlak a részletekkel, de az biztos, hogy ezt a döntést meghozni olyan, mintha egy szakadék szélén állnál, jobbról-balról süvítene a szél, és te csak a saját stabilitásodban bízhatnál. Mégis mélyen egyértelmű az egész, és bár az ismeretlenbe ugrok, annyiszor csináltam már, hogy biztos vagyok benne: tudok úszni. Valahogy megedződik az ember, ha sokszor bizonytalan. Immunis lesz a félelemre.

Persze nem ilyen egyszerű valóban cselekedni és vállalni a bizonytalanságunkat. Sokszor bújunk gondosan megkomponált álarcaink mögé, amelyek nagyjából egyazon alapfeltételen nyugszanak: a kikezdhetetlenségen. Onnan, hogy igyekszünk besorolódni egy bizonyos aesthetic mögé mondjuk a zenei ízlésünkkel vagy a ruháinkkal, eljuthatunk odáig, hogy ez kihat a meghozott döntéseinkre is. Nemrég olvastam Anggraeni Widhiasih Algorithmic Identity: Pinterest, Instagram, and the Practices of Curating the Visualization of Self című tanulmányát, amelyet a IJVCDC-ben (Indonesian Journal of Visual Culture Design and Cinema) publikált. Többek között arról is ír, hogy a személyes brand kialakításának folyamata mennyire befolyásolja az önkifejezésünket, ezáltal pedig aspirációinkat és döntéseinket is.4 Sokan vagyunk például, akik a megkezdett egyetemi szakjainkat olyannyira magunkénak érezzük, hogy észre sem vesszük, és a hierarchia felborul. Beolvadunk a szaknak (és az ezzel járó potenciális életmodellnek) megfelelő esztétikum kezdőszettkészletébe, és ez többszörösen megnehezíti a dolgunkat. Az ügyet nem segítik az egyetemekre, karokra, sőt szakokra lebontható sztereotípiák, a bölcsész “életérzés”, az academiához társított, újabban nagyon népszerű vizuális (és egyéb) jegyek, a már említett hustle culture, a huszas évek általános pánikhangulata, és még sok más tényező.

Mondhatjuk tehát, hogy nagyjából minden ellenünk dolgozik. Akkor mi ne tegyük ezt. Azt gondolhatjuk, hogy csak egy cigi, csak egy kávé, csak egy könyvtár, csak egy interior design board Pinteresten, csak egy inspiratív sorozat, ám ennél egy idő után többről van szó. Az a személyes véleményem, hogy alapjáraton nem rossz dolog a personal brand, mert adhat egyfajta biztonságot. De a szabályok felülírhatók, a személyiség örökké megismerhető és nem megismert, hiszen – legtöbbször apránként bár –, de mindig változik. Erre külön felhívom a neurodivergens olvasók figyelmét. Számunkra talán még nehezebb felülírni a szabályokat, amelyeket már egyszer elfogadtunk, és amelyek “működnek”. Nem árt tartani néha egy-egy szupervíziót, elgondolkodni rajta, hogy valóban autentikus-e még, amit egyszer annak éreztünk. A bizonytalanságot tehát a bizonyosság révén lehet bátran vállalni. Hát, tudom, elég átverés szaga van. De a kettő tényleg együtt működik. A bizonytalan helyzetek megélése a magunkban való bizonyosságot erősíti, így pedig sokkal könnyebben hozunk életmegváltoztató döntéseket.

Persze én sem vagyok omnipotens (vagy omnisciens?), de mindenképp szerettem volna írni erről a témáról. A neurodivergens olvasók pontosan ismerik azt a pillanatot, amikor egy beszélgetésben mondanak valamit, és a beszélgetőpartnerük arcán átsuhan a megütközés, a rosszul titkolt meghökkenés vagy éppen értetlenkedés. Nos, a szakváltásaim során rengeteg ilyenben volt részem. A személyes evolúcióm szívósságot és önmagamban való bizodalmat hozott, de folyamatosan arra gondoltam, hányan lehetnek, akik nem merik meghozni ezeket a döntéseket, mert mások letörik a szárnyaikat. Ezért akartam írni róla. Ha szeptemberben éppen új szakot kezdesz és tartasz tőle, jó helyen leszel-e; ha a régit folytatod, de egyre biztosabb vagy benne, nem ez a te utad; ha élvezed a szakodat, de nem tudod, örökké ki fog-e tartani, akkor neked címzem ezt. Amíg önmagad vagy, jó helyen vagy, akkor is ha éppen bizonytalan a helyzeted. Ha pedig már nem érzed autentikusnak a környezeted, változtass. Remélem, sikerül összegyűjtened a bátorságot ahhoz, hogy maradj vagy hogy menj. A legszebb évet kívánom neked, és azt, hogy ne tudj azonosulni Mr. Rochesterrel: When fate wronged me, I had not the wisdom to remain cool5.

Have the wisdom to remain cool.

 1Arany János – Toldi estéje

 2a szakmai előrejutás jegyében végzett pihenés nélküli hosszú munkaórák dicsőítése (forrás: Urban Dictionary) 

 3küzdelem, harc a karatéban

4„These globally shared aesthetics slowly infiltrate daily life, subtly shaping our ideals of beauty, design, and expression.” pg. 45.

„(…) users construct curated references into a potential “self” through algorithm-driven visual lexicon.” pg. 46.

„As platforms exhibit visual similarity, aesthetic echo chambers emerge, blurring the line between authentic self-expression and algorithmically tailored desire. Images shift from being mere aesthetic expression to aspirational products, being consumed, embodied, and projected as collective memory.” pg. 46.

 5Charlotte Brontë – Jane Eyre

Írta: Molnár Boróka

További írásaink: