Szomorúan, lehajtott fejjel vittük a méregzöld, szalagos koszorúkat kezeinkben. Fájt minden, még a puszta létezés is. A sötét felöltők alá bele-belekapott a csípős, hideg novemberi szél, amelyben csak a plébános véget nem érő gregorián gyászéneke hallatszott. – Ha én meghalok… Continue Reading →
2025-ben új magyar Nobel-díjast köszönthettek a nagyok porondján. Nem is akármilyen Nobel-díjast! Ugyanis a 2025-ös Irodalmi Nobel nyertese nem más, mint a híres látnok, a víziók és társadalmi kritikák nagymestere: Krasznahorkai László.
Az ember tragédia Gúnyköltemény, ahogy tengelyén géped soká elketyeg, és mégsem leli benne helyét, agg alkotó, embered. Kereszt nélkül botladozva, mégis áldozati pózban – dühítő egy nagytotál. Pirulj, Isten! Szánalmat sem érdemel, akit remeknek alkotál. Pillesúlyú, arasznyi lét; tűzbe dobott… Continue Reading →
Megálltam egy bolt előtt; a neve az, hogy Nyárfa, de nem tudtam bemenni, mert évek óta zárva. Egy másik bolthoz mentem, amelynek neve Korsó. De köztünk szólva, hölgyek, urak, az nem oly olcsó. Errefelé semmi sem maradt meg háromötven, pedig… Continue Reading →
Szeretem, mikor összeérnek a mindennapi tapasztalatok az irodalmi élményekkel. Egyszerre kerül új megvilágításba az általam átélt szituáció, és persze a szöveg is tovább fejlődik, nyilván az is csak a fejemben. Külön élményt nyújt, ha egy régebbi, klasszikus szöveghez kapcsolódó olvasásélmény „ugrik be” egy átlagos pillanatban. Ilyenkor tényleg érzi az ember, hogy vannak „nagy művek”, amik pont azért lettek „nagyok”, mert valami olyan általánosan emberit tudtak megragadni, amely nem veszti relevanciáját az idő múlásával. Másrészről frissítő érzés, hogy az absztrakt gondolatok, irodalmi történetek és karakterek megállják a helyüket az „utcán” is.
A tolla nyáron is fehér, A tyúkok éke ő. Parányi teste mit sem ér, Akár a zord eső. De mégis oly mulattató, Ha fel s alá repül! De mondd, mi lesz, ha hull a hó, S ha ez helyén nem… Continue Reading →
Nem, nem olvastam Krasznahorkait, akinek írói munkásságát idén irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták. S mégis merek írni róla? Igen, mert szükséges, mert olvasnunk kell Krasznahorkait! Vagy legalábbis megpróbálni…
Lidércláng A Körúton a Kiliánnál lomha éjjel piszmogott. A város ében boltozatra pislogta a fényszmogot, és amint az éj a szembe rémképeket barázdált: Niflheimbe Muspellheimnek lidérclángja alászállt. Lidércláng az ingoványban: megszédítő néreisz. Aranygyapjút igéz, kacag; elvakít, és jégre visz. Úgy… Continue Reading →
Rosszul alszok már másfél hete. Mindig ugyanaz. Későn fekszek, bámulom a TV-t, homályos lámpafényben vacsorázok, elbúcsúzok a vendégtől, aki betért egy teára, vagy a gangon dohányzom, míg a szemben lakó öregasszony nyekergését figyelem a rühes macskája után kutatva. Szegény, még… Continue Reading →
Gyermekként volt egy kedvelt játéka, hogy el tudjon aludni. Lehunyta az ágyban a szemét, és egy végtelen univerzumot képzelt el, valami határtalan szépséget, ami még nem korlátozódott színekre vagy formákra. A lehetetlen gyermeki képzelet kavargott a képek szövetében. Mindig megjelent előtte egy űrhajó, mindig más képben. Úgy nevezte, Ezüstszárny. A hajót mindig rituálisan körbejárta, tenyerével megérintette a hajótestet, majd felment a fedélzetre. Odaképzelte magához a karaktereket, akiket a TV-ben látott, meg akikkel játékaiban játszott. Beszélgetett velük, mint a barátjuk, a valóságot gondosan kerülve. És amikor úgy látta, eljött az idő, képzeletével beindította a hajót, és barátaival olyan helyekre jutott el, ahova emberi képzelet csak merészkedhet. Sose tudta, mikor aludt el és mikortól kezdődött az álom.
A gyermek azóta már író lett. Vagyis…
© 2026 Pesti Bölcsész Újság — Powered by WordPress
Theme by Anders Noren — Up ↑