Egy nagyon kedves tanárnőm invitálására ellátogattam a Nemes Nagy Olvasókör első tavaszi ülésére, amelynek a Petőfi Irodalmi Múzeum múzeumpedagógiai tere adott otthont. Ebben a félévben (részben a közelgő választásra való tekintettel, részben pedig, mert mindig aktuális) politika és költészet viszonyát vizsgálják a jelenlévők hol irodalomtörténész, hol költőpáros vendégszereplésével.
(Az alábbi szöveg egy kétrészes próza második fele. Ha még nem tetted, ajánlom az első rész elolvasását előbb: A lírikus epilógja) (…) Az elhagyott kampuszon sétálva meghallott egy kis zenét, majd meglátta, hogy az egyik ajtó mögül fény szűrődik ki…. Continue Reading →
A piszkos macskaköves padkán sétálva Anna körül jár a fejem. A kátrány színű haján, ami mintha pókhálóból lenne, a rajta virító gyöngyök a pókok sokasága. Koromfekete szemei, akárhányszor látom őket, megrémítenek. Pupillái szinte egybeolvadnak az írisszel egy hatalmas fekete lyukat… Continue Reading →
egy álmot láttam mely nem álom volt csupánlevágott fej érkezett sok végtag utánnyársalt törzseket dobáltak az utcáralábakat cipeltek az égő kukákba fekete volt a felhő vöröslött az égilyet a nagy emberiség nem látott mégpáncélautók sokasága lepte elaz utcát s egy… Continue Reading →
teni azokkal a cikkekkel, amik a könyvírás mikéntjéről szólnak, és a lelkes, kezdő írókat praktikus tanácsokkal látják el a témában. Azonban az írás nem csak munka, hanem megélés is, és ezt a vonulatát már jóval kevesebb cikk mutatja be. Így hát most – mint másfél megírt kiadatlan könyvvel rendelkező írótanonc – kísérletet teszek, hogy e cikkben felfessem egy könyv megírásának élményeit a maguk esetlenségükben. Ajánlom azok figyelmébe, akik már elgondolkoztak az íráson (vagy már művelik is), és olyanoknak is, akiktől az alkotás világa távol áll, mégis valami rejtett érdeklődés lappang bennük, hogy vajon milyen lehet. Remélem – ha mást nem is – sikerül felkeltenie írásomnak az ihlet bujkáló fenevadát azokban, akikben az már régóta ott dörömböl szabadságáért áhítozva.
Szomorúan, lehajtott fejjel vittük a méregzöld, szalagos koszorúkat kezeinkben. Fájt minden, még a puszta létezés is. A sötét felöltők alá bele-belekapott a csípős, hideg novemberi szél, amelyben csak a plébános véget nem érő gregorián gyászéneke hallatszott. – Ha én meghalok… Continue Reading →
2025-ben új magyar Nobel-díjast köszönthettek a nagyok porondján. Nem is akármilyen Nobel-díjast! Ugyanis a 2025-ös Irodalmi Nobel nyertese nem más, mint a híres látnok, a víziók és társadalmi kritikák nagymestere: Krasznahorkai László.
Az ember tragédia Gúnyköltemény, ahogy tengelyén géped soká elketyeg, és mégsem leli benne helyét, agg alkotó, embered. Kereszt nélkül botladozva, mégis áldozati pózban – dühítő egy nagytotál. Pirulj, Isten! Szánalmat sem érdemel, akit remeknek alkotál. Pillesúlyú, arasznyi lét; tűzbe dobott… Continue Reading →
Megálltam egy bolt előtt; a neve az, hogy Nyárfa, de nem tudtam bemenni, mert évek óta zárva. Egy másik bolthoz mentem, amelynek neve Korsó. De köztünk szólva, hölgyek, urak, az nem oly olcsó. Errefelé semmi sem maradt meg háromötven, pedig… Continue Reading →
Szeretem, mikor összeérnek a mindennapi tapasztalatok az irodalmi élményekkel. Egyszerre kerül új megvilágításba az általam átélt szituáció, és persze a szöveg is tovább fejlődik, nyilván az is csak a fejemben. Külön élményt nyújt, ha egy régebbi, klasszikus szöveghez kapcsolódó olvasásélmény „ugrik be” egy átlagos pillanatban. Ilyenkor tényleg érzi az ember, hogy vannak „nagy művek”, amik pont azért lettek „nagyok”, mert valami olyan általánosan emberit tudtak megragadni, amely nem veszti relevanciáját az idő múlásával. Másrészről frissítő érzés, hogy az absztrakt gondolatok, irodalmi történetek és karakterek megállják a helyüket az „utcán” is.
© 2026 Pesti Bölcsész Újság — Powered by WordPress
Theme by Anders Noren — Up ↑