Kazuo Ishiguro – Klara és a Nap (ford. Falcsik Mari; Helikon, Budapest: 2022).
Nem tudom máshol, csak a végén kezdeni. Számos dologra ráébresztett ez a könyv. Többek között, hogy a sci-fi irodalom egyre inkább elveszíti egzotikum jellegét. Ez alatt nem azt értem, hogy érdektelen vagy tárgytalan, hanem hogy lassan közténnyé válnak a túlzásai. A sci-fi már nem egy elképzelt, idealizált valóság megalkotása, hanem egy lehetséges valóság bemutatása. Így lassan elfelejtjük az űrcsaták lézerfegyvereit, a magányos kibernyomozók bolygóközi bolyongásait, a neon-lázálom és kubista épületek űrlényvárosait. Ami marad, az az idegen és az ember. Ezzel nem arra akarok utalni, hogy már nem születnek ilyen jellegű sci-fi regények, sőt, a nemzetközi könyvpiacon elég sok sikerkönyv receptjét a sci-fi zsáner szolgáltatja, inkább arra gondolok, hogy a sci-fiben hangsúlyossá válnak azok a részek, amelyek egybeesnek a poszthumán gondolkodás főbb csapásvonalaival. Kérdés, hogy a Nobel-díjas Kazuo Ishiguro könyve milyen válaszokkal képes szolgálni az ilyen fajta olvasási stratégiákra.
Nyilván már itt elárulom a gyengeségem, ugyanis a sci-fit, aminek elég nagy spektruma van, mind megvalósítás, téma és idő szerint, inkább a poszthumánhoz kezdem közelíteni. Ez a második ráébredésem a könyv olvasása során, hogy mint felkent senza nobile (lásd: sznob), a kelet-közép-európai tájak viharvert irodalmához és a kortárs irodalmi trendekhez viszonyítva a sci-fiben már nem az egzotikus megteremtése az izgalmas, hanem ennek allegorikussága és önreflexivitása. Ishiguro tudatosan nyúl a tudományos fantasztikus irodalom zsáneréhez, mivel abban előre kódolva van a másság (űrlény/robot/szörny) és az ember párhuzama, amelyben folyamatosan az idegen felől értelmeződik az emberi.
Ishiguro könyvének is hasonló célja van: olyan emberit felmutatni, ami univerzális.
Kétségtelen, hogy a Klara és a Nap figyelmet érdemel, egyrészt szociális érzékenysége és prózanyelvének kidolgozottsága miatt, másrészt, mert prózapoétikája a klasszikusokat idézi. Egy robot narrációjából ismerhetjük meg, hogy egy (részben ismertetett) disztópikus világban mit jelent a barátság, a szeretet, és az emberség. Ezek szájíz szerint giccsesnek, nagyotmondásoknak hangoznak ebben a leosztásban, de Ishiguro jó helyen kapiskál, amikor az emberi és a robot közötti határvonalakat feszegeti. A klasszikusokhoz való hasonlítás – amely a tételmondat nagyobb vállalása –, annyit jelent, hogy a könyv szerkezete és tétjei a mindenkori világirodalmi kánon nagyregényeinek struktúráira emlékeztetnek. Ishiguro tehát ismeri a biztos formulát. A Klara és a Nap sorai mögött ott olvasható Dosztojevszkij, Flaubert, Emily Brontë, Virginia Woolf, stb. Ez részben a könyv előnyére válik, mert a szöveg gördülékeny és képszerű, így jól olvasható, viszont az ismert formulák miatt fordulatai és karakterei kiszámíthatóak. A történet lassan építkezik, kevés karaktert mozgat, kevés helyszínen, viszont több olyan epizódot mutat be, ahol a robot vagy az ember karakterjegyei megmutatkoznak, többször visszatérve egy-egy motívumhoz (a Nap ereje, a család egysége, a kötődés), építve az robot szemszögéből megalkotott objektív elbeszélésre, és az olvasó lassú, de alapos bevonására.
Akkor kezd a könyv problémássá válni, amint ténylegesen sci-fiként olvassuk.A sci-fi alapvető zsánerjegye, hogy tudományos vagy pszeudotudományos magyarázatokkal támasztja alá a világépítését.. Ezt természetesen igény szerint árnyalhatnánk, de alapvetően ez a műfaj olyan alapokon nyugszik, ahol minden bemutatott téma egy tudományos fejlettségi szintet jelent, amiből az magyarázható. Már a fülszöveg olvasása után elindult bennem a kérdés, hogy egy robot hogyan lehet emberi, hogyan alkotnak barátságokat, és mit tudunk ma mondani a robotról, az AI hajnalán.
Ishiguro nem tud sok válasszal szolgálni. A robot robot jellege két szempontból fontos, egyrészt – a fentebb már említett – neutrális és külső narratív szemszög, amelyből minden belső információ megismerhető az olvasó számára is („a csecsemőnek minden új”), illetve a könyv utolsó 50 oldala alapján, ahol pár elejtett mondatból megismerhetjük, hogy amúgy a robotok elvették bizonyos emberek munkáját, és fontos ellenszenvet ébresztenek egy bizonyos embercsoportban. A probléma, hogy a regény szinte az egyötödében megfeledkezik arról, hogy egy robotról van szó. Nem szeretnék cinikus és rosszhiszemű lenni a könyvvel kapcsolatban, de Klara,a robot helyett egy szociális munkás, egy terapeuta, vagy egy örökbefogadott gyerek is megállta volna a helyét.
Akik olvasták a könyvet, és szerették, most nem értenének velem egyet. Ugyanis a történet azzal magyarázza Klara létét, hogy Josie (a beteg kislány, akinek a „megvett barátja” Klara) helyét kell átvennie a családban, annak halála után. Ez a csavar, szintén az utolsó 50 oldal során még meglepő is lehet, és egy jó elgondolás, amire előtte többször utal a könyv, de Ishiguro sajnos nem kezd vele ennél többet, mivel a drasztikus végkifejlet elmarad, Josie meggyógyul, és Klara „él” tovább.
A robot néha „érez”, sokszor „szomorú”, és ennek tetejébe még „elvont” is. Az egyik főbb motívum a Nap, amelyet a robot napenergia-ellátása részben megmagyaráz, továbbá szép párhuzamot alkot az emberi és robot szükségletek között. De Klara szinte spirituális kapcsolatot alakít ki a Nappal, amelyhez „imádkozik” (erőt és gyógyulást kér tőle), illetve áldozatot is bemutat számára. Ezzel bontakozik ki a regény zöld-allegóriája, amelyben a robot, a szennyezést látva, annak elpusztítására törekszik, hogy az „éltető Nap” teljes erejével tudja a barátja, Josie betegségét gyógyítani. Ez a gondolat, még ha nem is eredeti, tökéletesen illeszkedik a regény világába, és egy robot válaszai még izgalmasak is lehet(né)nek, viszont az áldozat bemutatásával kezd el hibás lenni. Klara egy hétköznapi gépet tesz tönkre egy, a fejében található folyadékot felhasználva, mindezt úgy, hogy egy felnőttet (Klara apját) is ráveszi ennek a gépnek a megrongálására. Nyilvánvaló, hogy a robot transzcendens, vallásos hite miatt bizonyos feltételekkel nem számol, például, hogy több szennyező gép is van), de ennek tetejében az a felnőtt se kérdőjelezi meg Klarát, akinek pedig erről tudomása van. Nyakatekertnek tűnik, de a regény több száz oldalon keresztül építi fel ezt a jelenetet, csak azért hogy egy erkölcsi példát tanítson vele, figyelmen kívül hagyva azt a fontos kortárs művészeti- és elméleti kérdést, amikor gép rombol gépet. A hit jelenléte fontosabb mint a cselekedet észszerűség. Még akkor is, ha a jelenetben szereplő karakterek képesek lettek volna ezt logikailag megoldani.
Ishiguro ilyen és ehhez hasonló részleteket nem fed fel a kötetben, és minden kérdés végén oda jutunk, hogy a hit határozza meg ezt a világot. A robotot, a családot, az embereket. A kötet megoldása egy véletlen vagy egy áldás, attól függően, hogy mi képesek vagyunk-e ebben a hitben olvasni a történetet.
A kérdések, amik számomra fontosak lennének, mint például hogyan lesz emberi egy robot, mit jelent neki érezni, mit jelent egy családnak, hogy egy robotra emberként tekintenek (és ha már sci-fi, mi teszi képessé ezeket a robotokat arra, hogy emberiek legyenek), vagy mit jelent egy társadalom, egy ország, vagy egy világ számára egy „érző robot”; ezek mind hiányoznak. Ami marad, az (Ishiguro megfogalmazásában) a kötődés, és a szeretet, amely embertől függetlenül is létezik. Bár ez utóbbi figyelemfelkető lenne, akár a kritika elején hangoztatott poszthumán kérdéskörre is releváns (szépirodalmi) választ adna azzal, hogy létezhet az emberen kívül is törődés, de a könyvet olvasva ez a konklúzió inkább csak egy rossz érettségi felelésnek érződik, minden végkifejlet benne van, csak a magyarázatok maradnak el.
Klara története cseppet sem rossz, sőt kifejezetten olvasmányos és tisztességes iparosmunka. Karakterei és tétjei klasszikusak, ismertek, kiszámíthatóak, de mindemelett jól megalkotottak. Klara karaktere a kötet végén érdekes fordulatokat mutat fel, főleg az egész köteten átívelő spirituális vonallal együtt, amely a robot és a Nap között szövődik. De aki egy kedves történetnél többet vár ettől a könyvtől, csalódni fog.
Elismerem, hogy olvasási stratégiáim mind a nagy elvárások és a rádöbbenések körül forognak, és ahogy fentebb is jeleztem, elfogult vagyok. Sokak, a klasszikus felépítése miatt, élvezetesnek találják majd ezt a könyvet, és feltehetőleg nem a poszthumanizmus kérdései felől fogják olvasni. Talán igaza van Ishiguronak abban, hogy már nem az a fontos, hogyan lesz a robot, hanem hogy mi is egy robot, és hogy egy robot szemével is képesek legyünk látni a világot, mindezt egy hétköznapi, de termékeny kontextusban. De mivel a készülő filmes adaptációnak Taika Waititi a rendezője (Jojo Rabbit, The Boy), talán a nagyképernyőn van még esélye mélyebb kérdéseket bemutatnia ennek a történetnek.
Szabolcsi Alexander
Leave a Reply