Iszony

Ahogy N. kikelt ágyából, rettentő tériszony fogta el. A padló deszkái és nyugtalan lábujjai mintha egy szakadék mélyében lettek volna. Megkapaszkodott az ágykeretben, hogy úrrá legyen ijedségén. „Mi történt velem?” – gondolta. Kihevült, reszketett minden porcikája. A távolság szemei és a padló között eddig soha nem zavarta; sőt, még büszke is volt, hogy magasabbra nőtt, mint környezetében bárki. Büszkélkedett, hogy milyen nagy cipői vannak, és még a hosszú szárú nadrágokat is meg kellett toldja, hogy teljesen fedjék lábszárait. Most viszont, hogy gondolkozni tudjon, a plafonnak szegezte tekintetét.

 Addig állt így, szoborrá meredve, míg meg nem szólaltak a város harangjai. Hiszen N.-nek be kell érnie az irodába! Elhatározta, mihamarabb elindul, hogy késedelem nélkül munkába állhasson. Ügyelt, hogy készülődés közben le, de még csak vízszintesen se nézzen, ekképp kímélve magát. Nem látta, csak találomra kapott ki ruhákat a szekrényéből, és hosszas ügyeskedés után öltötte fel azokat. Erőt vett magán, és a falat tapogatva csoszogott ki lakásából, majd le a lépcsőházban. Alig, hogy kitette a lábát az utcára, eleredt az eső; mely folyvást a szemét érte, és folyton nekiütközött a szembejövőknek vagy lámpaoszlopoknak. Csupán reménykedni tudott, hogy nem lesz tartós az állapota.

Reménye azonban hiábavalónak látszott. Pár nap után, mivel javulást nem tapasztalt, ellátogatott egy orvoshoz, aki semmit nem tudott megállapítani N.-en. Forró teával, és sok pihenéssel kúrálta hát magát, eredménytelenül. Nyakának szokatlan, kifacsart tartása kezdetben irtózatosan zsibbasztotta tarkóját, azonban egy-két hét után hozzászokott elviseléséhez. Csakhogy több nehézséggel járt új állapota, mint azt gondolta volna. Egyrészt: kézírása jelentősen leromlott; semmi pénzért nem volt hajlandó lenézni, még csak az iratokra sem. Főnöke éktelen haragra gerjedt, amint kezébe kerültek az olvashatatlan okmányok. Az sem segített N. helyzetén, hogy mivel nem látta az őt korholni érkező főnökét, nem hajolt meg, nem köszöntötte. Hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy hivatalát nem tudja maradéktalanul betölteni. De akadt egyéb nehézség is: az utcán sétálva egy alkalommal elejtette arany zsebóráját, melyet még egy tehetősebb felmenőjétől örökölt, de a lehajolás ötlete úgy felizgatta idegeit, hogy inkább otthagyta.

Kieszelte, hogy egy hosszú deszkát ragaszt állához, hogy újból tudjon vízszintesen nézni anélkül, hogy megijesztené az alatta tátongó mélység. Ez hasznosabbnak tűnt, mint minden eddigi kísérlete. Már csak az maradt hátra, hogy egyes beidegződéseit kigyomlálja, mint például, hogy látni akarja, mit ír. Az áthangolódás hosszadalmas volt, de pár hónap múltával már egyre ügyesebben tagadta meg refelxeit, egyáltalán nem érezte szükségét, hogy lenézzen. Amit nem lát, az nem is tartozik rá, gondolta, és ez végtelenül tetszett neki. A deszka olyannyira bevált, hogy hamarosan fejének jobb-, illetve bal oldalához is szögelt egyet-egyet, nehogy váratlanul érje, ha az oldalra nézéstől is félni kezd majd. Szeretett előre tervezni.

Beke Áron fotója

Villamosnyi intermezzo

 A Teréz-körút magas lakóházainak tornyain mézként csillan meg a késő nyári napfény. Eszedbe jut az a Kosztolányi vers, amiben minden olyan nehéz és tömör. Ettől a foszlánytól már tényleg csak a villamos retkes ablaka választ el. Elhatározod, hogy verset írsz majd erről, de az ablakot azért nem írod bele. Vagy inkább prózát, mindegy is. Ez a pillanat lassan elmúlik, ahogy a hely is, ahol ezt érezted. De később, amikor arra jársz, ugyan úgy felidézed majd ezt az impressziót, noha addigra már nem fogja a déli napfény megvilágítani a ház tornyát, sőt, lehet, hogy pont árnyékban lesz. Nem ülsz le, hátha valakinek jobban kell a szék, de így is, úgy is útba vagy, félre kell majd állnod.

 Valahonnan harmonikaszót hallasz. Egyre közelebb jön, idegesít, hogy nem hallod tőle a saját gondolataid, mégis úgy fürkészed az utazókat, mintha karambol után keresnéd, hol folyik a vér. A harmonikával egy alacsony, fiatal asszony furakodik át az utasok között, és mindenki felé tarhálóan fordul, de téged kihagy. Megálltok a Blahán, és megszólal a bemondó, szálljon már le a harmonikás. Mindenki arcán valami olyasmi kifejezés ül, mint akinek nincs is köze ehhez a jelenethez, mert éppen most csöppentek ide. Az asszony meg távozik, akit mindenki egyként, hallgatólag szavazott ki, mint az újkori Jónást, akinek a próféciájára senki sem kíváncsi. Csönd van végre, de megfosztott csönd. Az ajtók záródnak, és a tolongó-helyezkedő emberek morajával pedig minden ránc hétköznapivá simul. A villamosnyi intermezzo két sétálás között már megszületett, de még nem ment végbe.

Nagy L. Tamás 2002-ben született, Budapesten. Jelenleg a METU Képi ábrázolás szakos hallgatója. Részt vett a III., IV. és V. Kóspallagi Írótanyában. Novellákat ír, illusztrációkat, grafikákat készít.