Az Audiovizuális Örökség Világnapját az UNESCO és az Audiovizuális Archívumok
Egyesületének Koordinációs Tanácsa kezdeményezésére hívták életre 2007-ben. A
világnapot éppen egy hónapja, október 27-án tartották azzal a céllal, hogy felhívják a
figyelmet az audiovizuális örökség megőrzésének fontosságára, ápolására és
felhasználási lehetőségeire.

A világnapok fénykorát éljük, olyannyira, hogy az utóbbi években már megjelentek a világhetek és világhónapok is. Vannak akciónapok is, helyi és globális szinten, gyakran átfedésben egymással – így például minden világhét napjai egyben világnapok is, az Audiovizuális Örökség Világnapja például éppen a Lefegyverzési Világhétre esik.

Nem csoda, ha az ember elveszik a világnapok között. Bár több olyan világnap is van, amely szélesebb körben ismert, ezek legtöbbször olyan globális jelenségekre hívják fel a figyelmünket, amelyek mindannyiónk közös ügye. Gyakori témák a környezeti fenntarthatóság, az élelmezéssel, pazarlással, vagy hulladéktermeléssel kapcsolatos események, de megjelennek nemzetközi együttműködéssel, elfogadással vagy betegségmegelőzéssel kapcsolatos napok is. Felmerül a kérdés, hogy az audiovizuális örökségvédelem tulajdonképpen kit érint? Érint-e bárkit, vagy csak az archívumok kezelőit, kutatókat vagy történészeket?

Az audiovizuális médiumok ügye kezdetben elsősorban egy szűkebb kör problémája volt. A fényképes, mozgóképes vagy rádiós dokumentumok eleinte leginkább tudományos módszerként voltak használatosak, így az újkori tudományok nagy része, de az azt megelőző klasszikus természettudományok is alkalmazták. Később a technológiai fejlesztések lehetővé tették, hogy művészi felhasználásban is megjelenjenek a fényképezés, vagy a filmezés eszközei. A dokumentumérték ennek ellenére megmaradhatott, ám már nem ez volt a kizárólagos felhasználási terület.

Mindkét esetben igen fontos anyagok születtek, amelyek napjainkra már sokszor idejétmúltakká válhattak a ma embere számára. Ugyanakkor fontos emlékezni arra, hogy ezek a felvételek pótolhatatlan dokumentumok, amelyek kultúrtörténeti, helytörténeti, de médiatörténeti jelentőséggel is bírnak. Ezeknek az értékeknek a megőrzése közös célunk, hiszen az audiovizuális archívumok történeteket mesélnek el az emberek életéről és kultúrájáról a világ minden tájáról. Az UNESCO ezt a szempontot szem előtt tartva indította el a Közös történelmünk digitalizálása című projektjét is, melynek célja, hogy szabad betekintést engedjen számos ország film-, fénykép- és rádióarchívumába.

Ez a kezdeményezés előtérbe helyezi az archív anyagok utólagos felújítását is, ami főleg játékfilmeket érintett. Ennek keretében számtalan magyar filmet is restauráltak, például Bacsó Péter, Korda Sándor vagy Fábri Zoltán legismertebb alkotásait. Egy film restaurálása viszont egy soha véget nem érő feladat, mivel a technika folyamatosan fejlődik, és a nézői elvárások is egyre magasabbak. A különösen gazdag magyar filmtörténet számtalan alkotását digitalizálták, restaurálták, amivel ezek az alkotások egyre többekhez elérhettek – olyan nézőkhöz is, akik csupán a felvételek elavult minősége miatt nem választottak volna ilyen játékfilmeket.

Talán éppen ennek is köszönhető, hogy az utóbbi időben egyfajta archívum reneszánsz kezdett kifejlődni. A régi dokumentarista- vagy játékfilmek, illetve fényképfelvételek egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, és már nem csak a kutatók körében. A kíváncsiság, a múltba tekintés különleges élménye sokakat ösztönöz arra, hogy felkeressenek ilyen archívumokat – akár online, vagy személyesen.

Már számtalan archívum anyagához hozzá lehet férni, akár az UNESCO Archív oldalán, a nagy videómegosztó felületeken, vagy a médiaszolgáltatók nyilvános dokumentumtárában. Hazánk egyik legnagyobb ilyen oldala a Fortepan, amelyen több mint 188.000 fényképhez férhetünk hozzá. Az oldalon különböző gyűjtemények és magánszemélyek képanyagai is megtalálhatóak, így a legváltozatosabb történetekbe nyerhetünk általuk betekintést. Az Audiovizuális Örökség Világnapja az ilyen kezdeményezések népszerűsítésére is törekszik, hiszen ezen felületek nemcsak a nosztalgia, hanem a legváltozatosabb kutatások terepe is lehet. A kulturális örökség megőrzése és azok korszerű fenntartása pedig valódi közös ügy lehet, amire érdemes több figyelmet fordítani, mivel dokumentumokat őrző archívumunk fontos, mi több, pótolhatatlan közös értékek tárháza lehet.

Szabó Benedek