Kellerwessel Klaus Hátam mögött a hulló porcelán című verseskötetét április 11-én mutatták be a Magvető Napok rendezvénysorozat keretein belül, – melyről a beszámolót ide kattintva tudjátok elérni – most pedig a könyvről írt recenziót olvashatjátok.

Ahogyan azt Klaus a könyvbemutató során maga is kifejtette, gyakran érzi úgy, hogy egyfajta hídként funkcionál bizonyos rétegek között, a „világok közöttiség” tapasztalata pedig a költeményeiben is megmutatkozik, mélyen vallomásos módon – legyen szó kapcsolati problémákról, identitásról, vagy az emberek puszta megfigyeléséről, bizonyos fokú közvetítettséget és „közöttséget” érzékelhetünk a megszólaló lírai énben.

Erről a hídszerepről a legkifejezőbben a kötetnyitó Szerenád beszél  – a lírai én öndefiniálásának katalógusa tárul az olvasó szeme elé, ám ars poeticus versként is értelmezhető. „Talán pont én voltam a kotta”, nyilatkozza az elbeszélő, ezzel nemcsak pozicionálva a lírai ént, de talán akaratlanul is célul tűzi ki a látszólag „össze nem illő” világok nyelvi egyesítését.

Erre példa az Óda című vers, amiben a lírai én egy egészen általános, ám meglehetősen tragikus jelenetet illeszt saját, személyes kapcsolatához – a halálhír és az alakuló szerelem egymásnak elsőre ellentmondó képe kerül egymás mellé.

Továbbá, a versekre jellemző a magát tűpontosan megfigyelő és arra reflektáló lírai én jelenléte. A Becsapódás és a Rossmanntól Rossmannig az elkerülhetetlen, szűnni nem akaró, és az egyént folyvást kínzó szorongást mutatja be a gyermekkor és a hipochondriás szorongás lencséin keresztül. Mindkét darabban az öntudatos elbeszélő rettegését kísérhetjük figyelemmel, talán magunk is kapcsolódva a feltartóztathatatlan félelemérzethez. Nem vettem, megfáztam költeményében pedig egyrészt egyéniségének változásaira is reagál: „Most persze, ha szembesítenéd ezzel a jelenedbeli önmagamat, tagadnám, elviccelném […]”.

Az önreflexió mellett az önirónia szintén hangsúlyos eszközzé válik Kellerwessel alkotásaiban, s közös bennük a vallomásosság, az önmagáról is nyíltan beszélő lírai én. Ennek az egyik legdinamikusabb példája az am mizu? kötetzáró alkotás, mely szinte ömlesztve – erre utal a formázás is – és látszólag cenzúra nélkül sorolja a lírai én problémáit, megfigyeléseit és gondolatait, mindezt egy tipikus chatüzenet sablonjai közé préselve.

A nyelvi játék legtalálóbb darabjai a Gondtalankodás és a Vissza voltak, melyeket a szerző Závada Péternek, valamint Vajna Ádámnak dedikált. Kellerwessel már a könyvbemutatón elárulta, hogy a két költő versesköteteiből – Gondoskodás és Oda – egyfajta mesterszonettet hozott létre, ezzel is rávilágítva, miképp teremtődhet értelem a verssorok között.

A lírai én változatos szereplehetőségei és megszólalásai mellett kiemelném a versek formabontó struktúráját is. Kellerwessel nem fél sem a nyelvbéli, sem pedig a formai humortól, bátran játszik a szavak elrendezésével – a [tetszőleges címer helye] vertikális elrendezése a legszembetűnőbb, de A végső kétségbeesésről lírai énje is kikacsint a sorok közül, hogy megjegyzést tegyen a könyv margóira.

A versek nyíltsága, a lírai sokoldalúság, valamint az interakció az olvasóval igazán különleges olvasmányélménnyé tette számomra Kellerwessel Klaus második kötetét, a Hátam mögött a hulló porcelánt.

Mató Rebeka