Mariana Enriquez – Ágyban dohányozni veszélyes (ford. Pávai Patak Márta, OpenBooks, 2022)

Mariana Enriquez a kortárs dél-amerikai spanyol irodalom kiemelkedő alakja, aki mára világszinten ismertté vált, hiszen Kazuo Ishiguro is úgy írt róla, hogy a „legizgalmasabb felfedezés, amit az utóbbi időben az irodalomban talált” [1]. A nemzetközi irodalompolitika működése szerint váratott magára az írónő fordítása, de 2021-ben megkapta a Booker-díjat, ami meghozta a fordítások megindulásához szükséges figyelmet. Így hála Pávai Patak Márta fordításának és az OpenBooks kiadásának, az Ágyban dohányozni veszélyes – az írónő első kötete – magyarul is olvashatóvá vált. A további két kötet, egy regény (Nuestra parte de la noche) és egy novelláskötet (Las cosas que perdimos en el fuego) fordítás alatt áll, és utóbbi idén decemberben jelenik meg – szintén az OpenBooks gondozásában – A tűz martaléka címmel. Látható, hogy az írónő fogadtatása több mint jó, és a nemzetközi irodalom bizalommal fordítja köteteit. Úgy gondolom, ez a bizalom nem megalapozatlan, hiszen a pár éve megjelent Bolano-kötetek is újraélesztették a hazai latin-amerikai hagyományt, ami ne feledjük, hogy már a szocializmusban is javában működött; de ha szóba kerül, hogy gótikus horrorirodalomról van szó, akkor talán még érdekesebbé válik a kötet.

A horrorirodalom egy olyan műfaj, amelyet Edgar Allen Poe és Howard Philips Lovecraft óta kevesen tudnak olyan mesterien űzni, hogy az ne tűnjön egy bazári kísértetház irodalmi megnyilvánulásának. Nyilván vannak példák és ízlések, de ha csak arra gondolunk, hogy a köztudat fejében mi él a horror irodalmi lehetőségeiről, akkor vagy a fentebb említett nevek, vagy esetleg Stephen King hangzik el (utóbbit nem célom az említésen túl taglalni, mivel egyáltalán nincs részletes olvasói benyomásom hozzá). Tehát, könnyen mondhatjuk, hogy a horror mint műfaj, általánosan filmben jelenik meg, és az irodalmi reprezentációi sokszor nem feltétlen csak a horror felől értelmezhetőek. A horror az irodalomban sokszor háttérbe szorul, mivel adja magát, hogy azt a szorongás, a félelem, a betegség, vagy bármi más külső/belső tényező allegóriájaként értelmezzük.

De ehhez talán érdemesebb az írónő gondolatait idéznünk. A The Guardian-ben tavaly októberben közölt interjúban így fogalmaz a horrorhoz való kapcsolódásáról: „Nagyon nehéz csak realista módon írni Argentínáról. Az ’50-es és ’60-as években egy erős hagyománya alakult ki a fantasztikus irodalomnak [mágikus valónak]: Borges, Silvina Ocampo, Julio Cortázar. Az egész régió átpolitizálódott a diktatúra (1976–1983), a kubai forradalom következményei és az amerikai beavatkozás során. Ezzel együtt megjelent az irodalomban a Sartre-i dilemma, vagyis az irodalomnak politikai állásfoglalást kell vállalnia a mindennapok bemutatása által, persze, Sartre sose mondta, hogy ennek az irodalomnak realistának kell lennie, csak hogy kötődnie kell a jelen kérdéseihez. Szerintem az történhetett azokkal az emberekkel, mint én, akik a ’80-as és ’90-es években nőttek fel, hogy a slasher filmek, Stephen King, és a Twin Peaks egybemosódott a valósággal, ami már önmagában is tömve volt a horror nyelvezetével: az eltűntek, a halottak gyermekei, az elveszett generáció gyermekei…”.[2]

A Stephen Kinghez való kapcsolódás kifejezetten érdekes, mivel az interjú során később kifejti, hogy 12-13 éves korában a Kedvencek Temetője olvasása során egyértelmű volt számára a történet allegorikussága, és hogy nem csak a természetfelettiről szól, továbbá, hogy mennyire jól lehet vegyíteni a valóságot és a horrort. Ezt azért tartom fontosnak, mivel – ahogyan a fentebbi idézetből is látszik – egy politikai és prózapoétikai program fogalmazódik meg, ahol a horror lehetséges szemlélete a világnak, ezáltal képes megmutatni politikai, társadalmi, gazdasági vagy akár személyes problémákat is. Ha ezen a vonalon haladunk tovább, egyértelműen látni fogjuk, hogy Enriquez a mágikus realizmus (mágikus való) hagyományában mozog, ahol is a világ értelmezése nem az egyes valószerűtlen dolgokon keresztül jelentkezik, hanem maga a világ lesz a valószerűtlen dolgok összessége. Azaz a mágikus való nem a normálistól (reálistól) való eltérés, hanem maga a valóság. Ugyanígy a kötetben több olyan novellát is találunk, amely könnyen átfordítható egy hétköznapi jelenség metaforájába, ezáltal a horrort eszközként értelmezve. Bár szerintem túl könnyen értelmezzük ezt a világot, ha csak a normatív gótikus tükörképeként fogjuk fel, mivel Enriquez saját maga is megfogalmazza az idézetben, hogy a politikai és kulturális közeg összemosódott a valósággal, teljes egészében megváltoztatva azt. A valóság nem a lehetséges értelmezések egyike, az emberevés, a gyilkolás, a halálvágy nem a szorongás kivetülései, hanem a szorongó ember valósága. Enriquez nem az az író, aki egy padló alatt dobogó szívet képes a horror elemeként felhasználni. Enriquez az az író, aki képes a mellkasunkban dobogó szívet olyan formában megmutatni, hogy az szorongássá és félelemmé váljon.

Lényegében olyan Enriquezt olvasni, mint Bradburyt. Mindketten zsánerműfajban alkottak – utóbbi a sci-fin belül – mégis a céljuk a valóság, az emberi és az embertelen megmutatása (volt). Bár még sok más íróhoz is lehetne hasonlítani, akár csak a latin-amerikai irodalomból válogatva, de a Bradbury-hasonlat a műfajiság kérdése miatt fontos; hiszen talán többségi tapasztalat, hogy ponyvairodalommal találkozunk a sci-fin belül. Érdemes látnunk ebben a műfaji telítettséget, és az ebből származó klisé-csapdák végtelen sorát. Szerencsére az Ágyban dohányozni veszélyes messze elkerüli ezeket a csapdákat.

Báder Andrea, az 1749 oldalán megjelent kitűnő kritikájában így fogalmaz Enriquez-ről: „Szépirodalmi műveket serdülőkorában kezd írni, ám hamar rádöbben, hogy nincsenek »hagyományos« női szerzők, akik mintaként szolgálhatnának számára. Ahogy ő fogalmaz, az irodalmat férfiak és férfitémák dominálják, az általa ismert (latin-amerikai) női szerzők pedig jórészt romantikus és történelmi regényeket írnak – akik meg nem, (köztük Silvina Ocampo, Diamela Eltit, Clarice Lispector) azok nehezen érthető, »furcsa« irodalmat.” [3] Az írónő mesterien ötvözi a feminista célokat a gótikus világ képeivel, így a kutak, oltárok, barlangok, holttestek, szellemek, betegségek miliőjében női sorsokkal találkozunk, ahol sokszor a férfihoz való kapcsolódás váltja ki a szenvedést. Természetesen a kötet nem szorítkozik a női-férfi dichotómia felfejtésére és nem is a passzív nő karakterét ábrázolja, mivel szereplői aktívan harcolnak magukért; ezek szinte csak a fő történet mellékszálaiként jelentkeznek. De a horrorelemek lebontásával egy olyan narratíva bomlik ki, amely, még ha elsőre nem is vesszük észre, a női sorsról beszél. Az szerző több szempontból is körüljárja a női pozíció kitettségét: egyes történetekben a család, másikban a kultúra vagy a politika kerül a történet hátterébe. Egyik ilyen példa a Szűzanya a bányatónál, amiben egyrészt a vallásos női karakterrel való szembesülés (annak mássága) és a női egység jelenik meg; egy csapat gimnazista lány történetét látjuk, ahol a vágyott férfi és annak barátnője ellen irányuló féltékenységük mintegy átokként emészti fel a „szerelmeseket”. Érdekes példa még a Rambla Triste és a Hol vagy, szívem. Előbbiben egy barcelonai nyomornegyeddé vált kerületről olvashatunk, ahol a halott gyerekek visszajárnak, és nem engedik a kerület lakóit elköltözni – mintegy politikai párhuzamként a barceloniai társadalmi helyzetre. Utóbbiban pedig csillapíthatatlan szexuális vágyat jelenít meg a novella, amelyet egy lány érez a szívzörejek iránt, mindezt az emberi kínzásig feszítve – itt nemcsak Az áruló szív  átdolgozását láthatjuk, hanem a szexualitás és a betegségek kapcsolatát is. 

Enriquez-nek kézre áll a novella műformája, a kötet javarészt pár tíz oldalas írásokat tartalmaz, ezért is meglepő, hogy A visszatérő gyerekek című elbeszélés több mint hatvan oldalon keresztül tart. Itt ütközik ki, hogy Enriquez stílusa főleg a rövid történetekben működik, ugyanis a hosszabb szövegekben sokkal jobban kiütköznek a zsáner kliséi, mint a rövidebb szövegek esetében. Bár maga a történet izgalmas, sőt talán egy regénynyi anyag van benne összesűrítve, de a megvalósítás gyorsan monotonná válik, rövid, de kevéssé izgalmas történetszálakra széthúzva az alaptörténetet.

Mariana Enriquez első kötete több mint egy kiváló novellagyűjtemény, ez egy olyan prózapoétikai vállalás, amely női hangját kihangsúlyozva, Latin-Aamerika történelmi, politikai és irodalmi hagyományát magába olvasztva, a mágikus realizmus, a diktatúra, és a női „furcsaság” tudatos felhasználásával mutatja meg nemcsak a régió félelmeit, hanem az Ember félelmeit. A horror nem szórakozás, nem egy fiktív lehetősége a valóságnak, nem a szorongás metaforája, hanem a valóság maga.

[1] The best books of 2021, chosen by our guest authors, The Guardian, 2021. (online hozzáférés: https://www.theguardian.com/books/2021/dec/05/the-best-books-of-2021-chosen-by-our-guest-authors)

[2] Anthony Cummins, Mariana Enríquez: „I don’t want to be complicit in any kind of silence”, The Guardian, 2022. ford. általam. (online hozzáférés: https://www.theguardian.com/books/2022/oct/01/mariana-enriquez-our-share-of-night-i-dont-want-to-be-complicit-in-any-kind-of-silence).

[3] Báder Andrea, „A valóságból a valótlanba – és vissza”, 1749, 2023. (online hozzáférés: https://1749.hu/fuggo/kritika/a-valosagbol-a-valotlanba-es-vissza-mariana-enriquez-agyban-dohanyozni-veszelyes.html)

Szabolcsi Alexander