„A remény jó reggeli, de rossz vacsora”

Stereo Akt: Remény Panzió / Trafó

Vannak olyan esetek, amikor a műalkotás megfeledkezik művészet lenni az aktualitás és a társadalmi felelősségvállalás oltáránál áldozva – ilyen a Remény Panzió is. Ezek az esetek úgy hatnak bántóan, hogy nem az inspiráló feldúltság élményét hagyják maguk után a befogadóban, hanem letargiával vegyes rezignáltságot. Jelen darab – már csak témájából fakadóan is – sokkal jobban járt volna, ha az előbbi stratégia mellett teszi le a voksát, így viszont a remény halt meg először. 

A Remény Panzió a Stereo Akt sokadik darabja, melynek eredeti verziója 2022 őszén lett bemutatva Tübingenben, a nemzetközi színtéren Hotel of Change címmel. Miután a premiert követően nyolc alkalommal is játszották külföldön, a társulat tagjai úgy döntöttek, hogy megalkotják az előadás magyar változatát, melyet május elején be is mutattak a Trafóban. A Boross Martin rendezte dokumentarista előadás a jelenkori hazai aktivizmus kérdéskörét sajátosan viszi színre. Az egyedi koncepció a valóságot és a képzeletet játssza egybe, mivel a színpadon megjelenő személyek közül csupán négyen a társulat színészei (Göndör László, Martinkovics Máté, Messaoudi Emina, Szabó Veronika), a többiek civil aktivisták (Bari Jutka, Kajos Rebeka Dóra, Kovács Vera, Lóczi Csenge, Márton Gábor Csaba, Törley Katalin), akik bár eltérő ügyek mellett demonstrálnak a köznyilvánosság előtt, de azt ugyanolyan nagy mértékű elhivatottsággal teszik. 

A történet szerint egy csapat, szakmájából kiábrándult színész nyit egy Remény Panzió nevű szanatóriumot, amely elszántan tevékenykedő aktivisták számára nyújt fizikai, szellemi és érzelmi támaszt. Egy rövid, videó-bejátszással egybekötött felvezető után a hat valódi aktivista erre a helyre érkezik meg, hogy az egymással lazán kapcsolódó jelenetek sorozatában számot adhassanak tapasztalataikról, a tevékenységüket nehezítő tényezőkről, valamint a saját és mások életét övező problémák súlyosságáról, mindezt pedig becsülendő és mélyreható őszinteséggel teszik. Amatőr, „kisszínészi” részvételük vállalása nagy erővel hat: nem csupán színt vallanak, hanem puszta jelenlétük is egyfajta vallomás. A darab így abból kovácsol erényt, ami könnyen válhatott volna a legnagyobb gyengeségévé is. Az aktivisták naiv, néhol lámpalázas színjátszásai nem elidegenítik a megjelenítetteket, hanem érvényt adnak nekik. A probléma egészen másban gyökerezik.  

A Remény Panzió legnagyobb hibája, hogy merész vállalását nem képes tolmácsolnia a színház nyelvére. Az etűdszerű, néhol humoros, néhol komor jelenetek jó alapanyagok lehetnek a valós élményanyagok törvényszerűen fragmentált feldolgozásához, ez esetben azonban a kiforratlanság érzetét keltik. Nem egyedüli alkalom, hogy a Stereo Akt ehhez a fajta jelenetezéstechnikához és formanyelvhez nyúl. Ex Katedra című előadásuk a 90-es évekbeli közoktatás élményszerűségét kísérelte meg megidézni, valamint reflektálni rá, és bár nem váltotta ki minden egyes jelenetben a megfelelő hatást, a vállaláshoz a megvalósítás módja mégis jól tudott igazodni. Viszont az a formátum és irónianyelv, ami az Ex Katedránál működni tudott,  jelen esetben inkább csak bukdácsol. Napjaink valódi problémáinak progresszív és megbotránkoztató jellege indokolttá tenné, hogy az előadás egy mindent felperzselő futótűz erejét működtesse a színpadon, ehhez képest viszont kapunk egy aprócska őrlángot, mely sem megnevettetni nem tud a baljós téma miatt, sem intenzíven meghatni a humorosnak szánt részek okán.

Mindezt erősíti a különböző az egyes helyzetekben rejlő lehetőségek kiaknázatlansága. Példának okáért: az egyik korai jelenetben az aktivisták egy-egy számukra fontos és szimbolikus tárgyát helyezik el egy széfben a színész-karakterek. Az esemény folytatásának megannyi alternatívája adja magát, melyek izgalmas és fordulatos problémahelyzeteket is teremthetnének, azonban a tárgyak nem kerülnek elő többé. A legtöbb jelenet ehhez az esethez hasonló: mintha prológusai lennének egy-egy mikrotörténetnek, melyek végül nem készülnek el. Pedig van az alapötletekben bőven potenciál. A Remény-kvíz nevű „játék a játékban” – melynek keretén belül az aktivisták a munkájukhoz kötődő kérdésekre válaszolnak – parodizálhatná műfaja banalitásait, közvetlen aktivitásba léphetne a közönséggel vagy akár beépíthetne a kérdésekből fakadó, váratlan fordulatokat is, ezek helyett azonban rendkívül elszomorító, ugyanakkor didaktikus információk kerülnek ismertetésre a különböző közügyekkel kapcsolatban. Szintén sok ötletet lehetett volna hozzágyúrni a kamerahasználattal és valós idejű vetítéssel közvetített, Remény Panziót promotáló felvétel elkészítéséhez, így azonban ez a cselekménysorozat olyan, mintha egy előzetes előzetesét látnánk, melyből nem következik semmi, ami hozzáadna a narratívához.

Mindez értelmezhető persze úgy is, hogy az alaphelyzet, a „kivonulás a színházból” élményszerűsége válik reprezentálttá formai szinten is az előadás szerkezeti, dramaturgiai és súlyponthiányaival. Ez esetben viszont az önhivatkozás csapdájába kerülünk: „azért van megcsinálva rosszul az előadás, mert rossz a helyzet” – ezzel kapcsolatban pedig feltehető a kérdés, hogy ez felmentésül szolgál-e a darab számára? Az ebből az olvasatból származó eldönthetetlenség problémáját remekül példázza az előadás befejezése, pontosabban: befejezésének hiánya. A darab utolsó jelenetét követően egyből egy közönségtalálkozó veszi kezdetét, ahol a nézők feltehetik kérdéseiket az aktivistáknak. Sem a közönség, sem maga a darab nem tudja ténylegesen eldönteni, hogy mindez része-e még az előadásnak. A nézők csak hosszas habozás után mernek reagálni a helyzetre. A kialakult, rövid beszélgetés pedig éppen akkor lesz leállítva, amikor ténylegesen elindulni kezdene, így szerepe minoritásba szorul.

Összegezve az eddigieket: a Remény Panzió kihagyott ziccer. Eszköztárát tekintve minden adva van: impozáns, könnyedén mozgatható díszletelemek, jól működtetett technika, négy tehetséges színész és hat őszinte, elszánt aktivista. Az összetevők pozitívumát azonban beárnyékolja a töredékes narratíva, a kitaposatlan úton döcögő dramaturgia, valamint a hatásmechanizmus kidolgozottságának hiánya. Az előadás végé felé elhangzik az alábbi, Francis Bacontől származó remek idézet: „A remény jó reggeli, de rossz vacsora.” Ez az egy mondat mintha implicit módon magában hordozná az előadás fő problematikáját és ambivalens természetét, hiszen mintájára össze lehet foglalni az alábbiakat: a Remény Panzió jó ügy, viszont rossz színházi előadás. Pedig milyen jó lenne, ha egyszer a remény utolsóként sem halna meg.

Maros Márk