Visszatérés a Trefort-kertbe

„Sok szeretettel üdvözlök mindenkit a Trefort-kert Offline-on, ami az első ilyen rendezvénysorozat, és reméljük, az utolsó is” – kezdte köszöntőbeszédét Dr. Bartus Dávid, az ELTE BTK dékánja, majd így folytatta: „nem abban reménykedünk, hogy ne kelljen több fesztivált szervezni, hanem abban, hogy ne megint olyat kelljen, aminek az apropója, hogy másfél év után először tudunk újra bejönni a kampuszra.”

A beszédet hallgatva eszembe jutott, hogy már az ötödik évemet kezdem itt az ELTE-n, így már bőven volt időm kiélvezni a jelenléti oktatás előnyeit, de a távolléti oktatás időszaka, főleg a legutóbbi tavaszi jelentősen megviselt. El sem tudom képzelni, milyen lehet azoknak, akik hároméves képzésen vesznek részt, és ennek a felében jóformán egy tömörített csomagot kaptak az egyetemi életérzésből. Egy olyan időszak után kellett visszatérnünk az egyetemre, amelyben az oktatás a számítógép előtt töltött végtelen órákat jelentette, a szociális kapcsolatok a személytelenségre korlátozódtak és az állandó egyhangúság a napok egybefolyásával fenyegetett. Ezek után az ELTE BTK HÖK és az intézményi vezetés is úgy gondolta, hogy valóban nagy szükség mutatkozik az újraindulás ceremoniális megünneplésére. 

Ebből a gondolatból kiindulva a Trefort-kert szeptember 7-10 között otthont adott 96 változatos programnak, az egyetemi szakok bemutatkozó sátraitól kezdve, a kerekasztal-beszélgetéseken keresztül egészen a bulizós koncertekig. 

A nyitónapon a fesztivál fő helyszínéül szolgáló A és B épületek között felállított Nagyszínpad előtt izgatott és lelkes tömeg gyűlt össze, hogy az első hivatalos programot, Nádasdy Ádám professor emeritus Mit magyaráz a nyelvészet? című előadását meghallgassák. A Tanár úr anekdotikus stílusban mesélte el, hogy gyermekkorában a tanító néni úgy vezette be a tanulókat a nyelvtan világába, hogy a mondatot egy gondolati egységként definiálta. Ez akkor logikusnak tetszett, – magyarázta a Tanár úr – de utólag kisejlik, hogy ezen értelmezéshez tudni kéne, mi egy gondolat. Azonban a gondolat meghatározásához megint a nyelvhez kell visszatérni, vagyis, hogy a gondolat az, ami egy mondatban van megfogalmazva, így viszont az okoskodás ördögi körként tér vissza önmagába. A tanító néni ezzel egy igen nemes és régi felfogást közvetített, amelyet hagyományos nyelvtannak neveztek. Követői meg voltak győződve róla, hogy a nyelv tükrözi a valóságot, arra való, hogy a gondolatainkat kifejezzük általa. Az igaz, – folytatta Nádasdy – hogy a világban vannak dolgok, folyamatok és tulajdonságok, és a nyelv ezt nagyjából tükrözi azzal, hogy vannak főnevek, igék és melléknevek. A szófajokat a jelentésük alapján definiálták, azonban például az úszás bár cselekvést fejez ki, mégis főnév, ahogy a szépség is az, pedig tulajdonságot fejez ki. Hovatovább értelmetlen szavakról is megállapítható a szófajuk. Kálnoky László Shakespeare-paródiájában így átkozódik az anyakirályné: Szotykon vatyorgó, páhás veckelem! Bár semmi értelme, az egyértelműen megállapítható, hogy a szotykon főnév helyhatározói raggal, a vatyorgó folyamatos melléknévi igenév a vatyorogni igéből, a páhás melléknév -s képzővel, a veckelem pedig főnév. Olyan ez, mint egy tehervonat, amelynek üresek a vagonjai. A vasútmérnök szemében mindegy, mit raknak bele vagy raknak-e bele valamit egyáltalán, az nem az ő dolga, attól az még tehervonat. A nyelvész is ezt mondja.

És itt fejeztem be a jegyzetelést. Mivel hordhatnám én ide tehervagonokkal az előadáson elhangzottak jegyzeteit, mégsem tudnám visszaadni azt az élményt, ahogy a kedd délutáni lágy napsütésben, ki a betonon ülve, ki babzsákon heverve hallgattuk a Tanár úr egyszerre tudományos és anekdotikusan közvetlen beszédét magáról a nyelvről. A felszabadultság és az élményszomj érzete keveredett a levegőben, de ezek a szavak is csak körülbelül képesek visszaadni az offline életbe való visszatérés okozta hangulatot, amely ekkor a Trefort-kertben uralkodott.

Vagy ahogy Nádasdy is említette: A nyelv nem alkalmas arra, hogy gondolatainkat kifejezzük vele. A nyelv arra való, hogy üzeneteket és információkat adjunk át, célja a kommunikáció, nem az önkifejezés. Azt a poént még csak-csak vissza tudnám adni, amikor a nyelvészprofesszor egy a bölcsészközönségnek szóló fricskával magyarázta el a generatív nyelvészet lényegét, ami így szólt: „A nyelvtan létrehozza a mondatokat és a szóalakokat. Hiszen a leírás legszigorúbb formája a létrehozás. Gondoljunk csak a mértanra, ahol az alakzatok leírása egyenlő a létrehozásukhoz szükséges algoritmussal… (itt elbizonytalanodást mímelve elhúzta a szó végét, majd így folytatta:) Emlékeznek még az iskolából? Jó, nem volnának itt, ha emlékeznének.” De azt az őszinte és vidám múltba révedést már egészen bajos lenne szavakkal utánozni, amikor Nádasdy nosztalgiázva visszaidézte, hogy a korábban említett tanítónő úgy tátotta ki a száját, hogy abból egy krokodiluséhoz hasonló állkapocs villant elő.

Látható, hogy már egy mezei frontális előadásánál is elfogynak a szavak, de a helyzet még inkább bonyolódik, amikor arról az élményről kéne beszélni, hogy egy hagyományőrző cigányzenekar táncoltatta meg az egész kampuszt. Az Amaro Trajo egy négy generációra visszatekintő roma család, akik aktívan foglalkoznak kulturális örökségvédelemmel. A délután folyamán a Romakép Műhelyben a Rostás család fél évszázadra visszanyúló médiatörténete került terítékre, majd este a Nagyszínpadon mutatták meg, hogy milyen az autentikus cigányzene. A kulturális áttekintésnek része volt egy autentikus cigány dal, az Illatos a hajad Rózsám című szerelmes nóta, a Sehol se talállak című Quimby szerzemény feldolgozása és az elmaradhatatlan Mert a nézését meg a járását című örök buli klasszikus is. Ezen dalok arra ösztönözték az egyetem polgárait, hogy egymásba kapaszkodva önfeledten körbetáncolják az udvart és átadják magukat a hamisítatlan örömzenélés élvezetének. Jómagam is gátlásaimat levetve tomboltam ki magamból ennek a koncert nélküli időszaknak az összes felgyülemlett energiáját. 

Viszont ami igazán kimozdított a komfortzónámból, az a menstruációs szegénységről szóló szerdai kerekasztal volt. Rá kellett jönnöm, attól még, hogy egy probléma közvetlenül nem érint engem, attól az még létezik, és mások életét megnehezíti. Az egyetemi privilegizált légkör viszont pont arra ad nekünk lehetőséget, hogy a marginalizált csoportok problémáival foglalkozzunk, és megoldási javaslatokat fogalmazzunk meg. A menstruációs szegénységben szenvedők a pénzhiányból fakadóan nem engedhetnek meg maguknak olyan termékeket, amelyek az alapvető higiéniát biztosítanák számukra havi vérzés esetén. Ezen problémára kerestek válaszokat a beszélgetés résztvevői, Gerliczki Eszter, a Food Not Bombs Budapest munkatársa, Marosváry Dorottya, az Igazgyöngy Alapítvány munkatársa, Szőllősi Nóra a Ciklus mesék oldal alapítója és a moderátor, Hermann Veronika az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék adjunktusa. 

A probléma feltérképezését nehezíti önnön tabu jellege. A női test és a menstruáció egy keveset tárgyalt téma, ami, ha meg is jelenik a politikai közbeszédben, akkor is csatározások színteréül, legyen szó akár az abortuszról, akár a gyermeknemzésről. Szóba került, hogy egy átlagos hajléktalan nő az esetek túlnyomó többségében inkább cigarettára vagy ételre fog pénzt kérni, holott tamponra lenne szüksége, mivel szégyelli a problémáját. Ezen tabuk megdöntéséhez az iskolai edukációtól kezdve a téma közbeszédbe való beemeléséig vezet az út Gerliczki Eszter szerint. Marosváry Dorottya hozzátette, hogy a probléma a szegénységben élő vidéki településeken még látványosabban jelenik meg, ahol például vízhiány van, vagy nincs egy olyan privát tér, ahová a nők elvonulhatnak és megmosdhatnak. A menstruáció kérdésköre egészen másképpen érinti a középosztálybeli nőket, akiknek a saját ciklusuk megismerését segítendő Szöllősi Nóra jó tanácsokkal és empowering gondolatokkal szokta ellátni a hozzá fordulókat. 

Megdöbbentő volt számomra belegondolni, hogy ilyen dimenziói is vannak a pénztelenségnek. A beszélgetés jó értelemben sokkolt és tabukat döntött le bennem.

A pénteki Blues Pot-koncert után egy villáminterjú keretében az újrakezdésről kérdeztük Bárth János Tanár urat. Számára a személyes jelenlét és a jelenléti világba való visszatérés okozta a legnagyobb örömet. A színpadi és a tanári jelenlét között szerinte hasonlóság van abban, hogy az adott helyzetben helyt kell állni, és nem elég tudni az „anyagot”, de érdekesnek is kell lenni. 

Nem azt tűztem ki célomul, hogy maradéktalanul visszaadjam azt az érzést, ahogy megünnepeltük az egyetemre való visszatérést, csupán pár hangulatképet szerettem volna felvillantani erről a pár napról az újrakezdést megmutatandó.