Matei Visniec darabja az alkotók szabad átdolgozása nyomán fájóan aktuális kérdéseket jár körül a művészet és az alkotás szabadságáról, a hatalommal való viszonyról és az életben maradásért folytatott harc közbeni lavírozásról. Ki és meddig képes beférkőzni a gondolatainkba? Ami a fejünkben van, az egyedül a miénk, vagy már az is a Párté? Lehetséges-e szembeszállni az elnyomással és rendezőként olyan előadást színre vinni, ami a legkisebb mértékben is aktualizál? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a III. Richárd betiltva a Szkénében.

Szikszai Rémusz az előadás rendezője és egyben dramaturgja is. A tőle megszokott módon feszegeti a határokat, merész és meghökkentő jelenetek követik egymást. A fejbelőtt emberek sora, az anyja hasában beszélő csecsemő, a színpadra vitt élő patkányok, a színész agyvelőjét mosolyogva fogyasztó emberek… Abszurd elemek keverednek a humorral, melyet főként Fodor Tamás anya és apa figurája szolgáltat, aki emellett nagyszerű alakítást nyújt Fővezér elvtársként is – egyszerre kegyetlen vezetőnek és esendő öregembernek látjuk. A szöveg az átdolgozás során mai és élő lett, de az egész mégis kortalan. A hatalom és művészet viszonyáról szóló mű nem is lehetne aktuálisabb, azonban nem explicit módon válik maivá az alkotás, nem tolakodó, hiszen az egymásnak feszülő érdekek mindig is jelen voltak a világban, bármely korban lehet értelmezni ezt a küzdelmet.

A Cziegler Balázs által tervezett díszlet a maga egyszerűségében lenyűgöző. Legfontosabb eleme a néhány ajtó, rajtuk fehér krétacsíkok ötösével áthúzva. Értelmezések tárháza rejlik az állandóan mozgásban lévő ajtók mögött. Számoljuk a napokat, a ki nem mondott szavakat, az öncenzúra pillanatait, a letört eszméket, a megtört lelkeket, a puskalövéseket, az áldozatokat? Az ajtók egyben falak, mégpedig börtönfalak, a lehetőségeket jelképező ajtó eggyé válik az örök kilátástalanságot jelentő fallal, a szabadság és a bezártság ellentmondásának kettőse adja az előadás keretét. Minden ember, aki kilép egy ajtón, csak a börtön egy újabb falába ütközik. Minden lehetőség, minden szabad gondolat, minden ötlet látszólagos, hiszen önmagukba és a külvilágba vannak zárva. Minden ajtó csupán a cella más részébe nyílik, nem lehet kitörni.

Fodor Tamás és Mucsi Zoltán

Mucsi Zoltán Meyerhold elvtársként a darab abszolút főszereplője, lelke, középpontja. Az ő utolsó rémálmát látjuk kivégzése előtti éjszakáján. Már a nyitójelenet is álom, melyben bekötött szemmel állja egy hosszú kabátos alak ütéseit. Az előadás során keveredik valóság és álom, így lesz III. Richárd púpjából a várandós Tánya hasa a szemünk előtt, így beszélnek Meyerholdhoz a szellem elvtársak. A szellemeket is alakító táncosok remekül viszik bele az előadásba a fizikai vonalat, hol tarkón lőtt áldozatokat, hol rajongó tömeget alkotnak. Vszevolod Emiljevics Meyerhold valós orosz rendező volt, akit Sztálin a nagy tisztogatások során kivégeztetett. Végig érezzük, hogy ez lesz a sorsa a színdarabban is, a halált nem lehet elkerülni, tehetetlenül sodródik végzete felé ez a fantasztikus művész, mert elbukik az öncenzúrában, a vak hitben, a néma bólogatásban. Mert a művészet nem ilyen.

Remekül kiegészíti őt a színpadon Nagypál Gábor III. Richárdként, mint Meyerhold állandó főszereplője. Ő maga a félelem, a megalkuvás, aki gondolkodás nélkül veszi vissza magára a király korhű palástját, amint azt mondják neki, de rájövünk, hogy mindez látszólagos, hiszen ő a nagybetűs Színész is, aki a felesleges külsőségektől megfosztva olyan átéléssel mondja: „De én, aki nem játszani születtem/ Sem tetszelgő tükröknek udvarolni…”, hogy bele lehet borzongani a nézőtéren. Az egyik legerősebb jelenetében szó szerint tapossa el alattvalóit, akik rajongva tűrik, ahogy cipője arcukba csapódik, majd áhítattal csókolják lábait. Mellette ott van Bánfalvi Eszter, aki Meyerhold állapotos feleségét, Tányát, valamint Zenaida súgót is alakítja. Tányaként ő a féltő gondoskodás, a gyermekét óvó anya, akinek a színdarab nem számít, csak családja biztonsága. Férjével kapcsolata viharossá válik a darab körüli zavar miatt, nem akarja, hogy bajuk legyen Meyerhold önfejűsége miatt. Az előadás egyik csúcspontja, amikor végre megszületik a csecsemő elvtárs, aki hónapok óta nem akart világra jönni, érzi, ebbe az országba nem érdemes megszületni. A Hoffer Károly által tervezett báb rémisztő, groteszk, humoros. Alig bújt elő édesanyja fűrészporral tömött hasából, az újszülött kérdőre vonja apját: miért bőrkabátban ábrázolja III. Richárd testőreit? Csak nem az Államvédelmi szerveket akarja kigúnyolni? Miért nem a Windsori víg nőket rendezte meg?

Ez a kérdés folyton visszatér. Miért nem rendezted meg a Szentivánéji Álmot, a Makrancos Katát? Szép, vidám, szerelmes darabok. Miért nem az Othellót, a Rómeót és Júliát? Szép, szomorú, szerelmes darabok. De Meyerhold a III. Richárdot akarta, akit képes pozitív figuraként színre vinni. Öltöztessük mai ruhába a királyt, hordjon inget és zakót, ne sántítson. Az ellenszenves uralkodó legyen esendő, legyen emberi. Legyen mai, és máris ingoványos talajon jár a rendező. És miért éppen III. Richárd? Mert ő az eszmék nélküli gonoszságot képviseli, azt a tiszta gonoszságot, ami a mai korból kiveszett. Az ő gonoszsága nem várja el, hogy alattvalói rajongjanak kegyetlenségéért.

Mucsi Zoltán, Bánfalvi Eszter és Nagypál Gábor

Meyerholdot természetesen elfogják és megkínozzák. Végtelenül összetörtnek látjuk ekkor, Mucsi Zoltán megrendítő hitelességgel alakítja a megkínzott, fizikailag tönkretett embert, érezni lehet a fájdalmát.  Utolsó napjaiban a börtönőr (Kaszás Gergő) egyetlen társasága. Az írástudatlan, de a Párt ellen soha nem vétő ember felszínessége éles ellentétben áll az elveiért végsőkig küzdő Meyerhold alakjával. Az őrnek lova, egyetlen megmaradt tulajdona a legfontosabb az életében. De létezik-e még egyáltalán magántulajdon? A magántulajdont eltörölték, a gondolataid is a Párté, mondja Tánya a férjének. A darab ezen vonalánál nem lehet nem felfedezni a párhuzamot Orwell 1984 című regényével. „Semmi sem a sajátod azon a néhány köbcentiméteren kívül, ami a koponyádban van.”, szól a híres mondat Winstontól.

Ebből következik, hogy az ember, amíg önállóan gondolkodik, nem lehet igazán rab. A bekötözött szemű Meyerholdot lelövik, újra és újra szól a géppuskatűz, melyet Bánfalvi Eszter hátborzongató súgása kísér – ha a csendet súgja, a lövéseket is lehet. A lövéseket is kell. Szól a puska, de Meyerhold feláll és kihúzza magát. Amíg egy ember is szabadon gondolkozik, van remény. A szemet takaró kendő, mely ott van az első jelenetben, a végére semmivé foszlik, Meyerhold maga veszi le, szembenéz a hatalommal, nem fordítja el a fejét, amikor azt mondják neki, amikor a rendezésébe akarnak beleszólni. Vállalja a gondolatait és látja, ami ott van előtte, akkor is, ha nem lenne szabad. Emberek jelennek meg, akik összeesnek a lövésektől, őket leteríti a golyó, ők az ezer és ezer áldozat, akik meghaltak azért, amiben hittek. Eközben Meyerhold tiszta lélekkel és szívvel néz szembe újra a puskacsővel, arcán ott a nyugodt, bölcs mosoly, amit nem lehetett megölni. Felemelő az előadás zárójelenete, a végig jelenlévő félelem, hogy az ördögi körből nem lehet kitörni, megszűnik. Meyerhold magabiztosan ellenáll, és ezzel olyan reményt ad, aminél lélekemelőbb befejezést nem is lehetne elképzelni. Mögötte, felemelt fejjel, méltóságteljesen ott áll III. Richárd – akit nem lehetett betiltani.

Képek: A Szkéné Színház honlapja https://www.szkene.hu/hu/szkene.html