Othello négyfalközt a KuglerArt Szalonban
Ki ne ismerné a féltékenység kétségbeejtő és fojtogató érzését? Amikor a legártatlanabb gesztus vagy történés is gyanússá válik – vajon fajulhat el egy félreértés? Ezt a kérdést dolgozta fel a Pesti Magyar Színiakadémia másodéveseinek vizsgaelőadása, amit december 17-én tekinthetett meg a közönség.
Az előadás helyszínét a KuglerArt Szalon különleges atmoszférájú lakásszínháza szolgáltatta, ami még bensőségesebb, privátabb hangulatot kölcsönzött a darabnak, hiszen a bemutatott dráma címe az Othello négyfalközt.
A darab alaphelyzetét egy párkapcsolati krízis adja – két szereplő, Laci és Alíz konfliktusa nyitja az előadást, amit a baráti társaság másik két tagja, az egyébként boldog párkapcsolatban élő Cseve és Lőrinc próbálja feloldani. Ebbe a feszült légkörbe érkezik meg Marci, a színészjelölt, akit ismételten elutasítanak a Kaposvári Egyetemről, és párja, Eszter. Az immár teljes létszámban jelenlévő társaság hosszas beszélgetés után arra az ötletre jut – Marci nehézkes színészi pályafutása révén –, hogy ők maguk is előállnak egy saját Othello-darabbal, Lőrinc rendezésében – itt kezdődnek a bonyodalmak.
Az eredeti Shakespeare-drámához hasonlóan itt is a nagyravágyás és az emberek megtévesztése, egymás ellen haragítása adja a darab fő mozgatóelemét, mindez azonban kortárs időkeretet és viszonyrendszereket, valamint teljesen más teret kap hat szereplőre redukálva. Például a rendezői szerep az eredeti Othellóban megjelenő hadnagyi kinevezéssel feleltethető meg, míg Iago mesterkedéseit a Hogyan vegyünk rá bárkit bármire című könyv és annak elolvasása szimbolizálja.
A cselekmény előrehaladtával és a viszonyrendszerek változásával derül ki a néző számára, ki alakítja például – ugyan tudtán kívül – Othello karakterét. Ezt a szereplőegyeztetést retardálja a dráma „jelenet a jelenetben” típusú szerkezete, valamint a darabban megjelenő rendezői szál. A karakterek maguk nem realizálják, hogy a shakespeare-i tragédia egy-egy szereplőjét megtestesítve cselekednek, egyedül Lőrinc ébred mindennek tudatára a dráma tetőpontján, s az eredeti tragédiából vett monológját követően Othellóhoz hasonlóan ő maga is megöli Desdemonáját. A darab azonban itt véget is ér: a jelenetet Lőrinc apatikus gitárpengetése zárja, míg a háttérben Laci alakja szemléli, mit ért el ármánykodásával.
A feldolgozásból azonban kimaradt Othello öngyilkossági jelenete, valamint Iago kivégzése, azonban a történet így is egésznek érződik, a dráma által feltett kérdésekre választ kap a néző; a féltékenység baráti és szerelmi kapcsolatokat szakított szét és – még ha szélsőséges megoldásként is – egy ember életét követelte, mindezt a rendezői szék megszerzése érdekében.
Az előadással kapcsolatban fontosnak tartom kiemelni nemcsak a feldolgozás módját, hanem a színészi játékot, valamint a technikai megoldásokat is – az idő múlásának jelölésére egy óra mutatóit állították át, a fokozatosan romló viszonyokat pedig a sakkbábuk feldöntése jelképezte. A színészek rendelkezésére álló kicsiny tér – egy nappali – közelebb hozta a nézőkhöz a jeleneteket, mintha ők maguk is részesei lennének a történéseknek, s testközelből követhették figyelemmel a szereplők minden rezdülését.
Szorongató, ám egyben rendkívül szórakoztató is volt végigkísérni az események alakulását, hiszen egyedül a néző rendelkezett a szituációról teljes ismerettel. A párbeszédek nem tűntek túlzottan „fiataloskodónak” – ami gyakorta zavaró lehet fiatalok szájába adott szövegeknél –, s egy félmondat erejéig még a színioktatás jelenlegi helyzetéről is szó esett. A darab időbeosztását is megfelelőnek találtam, nem voltak elnyújtott, lassú jelenetek, a figyelmet az előadás végéig fenntartotta. Shakespeare közel négyszáz éve íródott drámája a mai napig érvényes és helytálló megállapításai a féltékenységről a kortárs feldolgozásból sem vesztek ki, ezzel is elgondolkodtató tanulságot szolgáltatva a közönségnek.
Mató Rebeka
[1] idézet Shakespeare Szász Károly-féle Othello-fordításából
Leave a Reply