Május 23-án az Örkényben jártunk és volt szerencsénk Gállfi László főszereplésével megtekinteni Az ügynök halála c. Arthur Miller-darabot. Hogy milyen volt az előadás, miről szól a történet, és mit vihetünk el belőle magunkkal? Beszámolónkból kiderül!

„Arthur Miller nagyon fiatalkorában írta ezt a darabot. Egy öregember vergődéséről szól, aki megpróbál megfelelni az álmainak és az elvárásoknak, és a családját megpróbálja összetartani. Az utóbbi időben nagyon sok fiatal jött… gimnazista, és főleg a második részben ráébrednek, hogy ez róluk is szól: a fiatalok helykereséséről, a kiszakadásról a családból, önálló életet élni a saját személyiségét felvállalva – sokkal több mindenről szól ez a darab, mint az ügynök haláláról. Mindenki valahol magára ismer. Műremekeknek a sajátja, hogy mindenki a saját családjára, saját testvérére… olyan alapigazságokat fogalmaznak meg, amelyek mindenkire vonatkoznak – és ettől remekművek.” /Gálffi László, főszereplő/

Arthur Miller 1949-es, Pulitzer- és Tony-díjazott drámáját, Az ügynök halálát az ötvenes-hatvanas évek fordulóján ismerhette meg a magyar közönség: 1959-ben volt a darab magyar nyelvű ősbemutatója, 1963-ban pedig Ungvári Tamás fordításában könyv formátumban is elérhetővé vált Miller egyik legkedveltebb alkotása. Érdekesség, hogy az első színházi előadásról készült felvétel lett az első itthoni színházi közvetítés. Azóta szerencsére több színház repertoárján is szerepel a darab: mindig van legalább pár intézmény, ahol megnézhetjük – nekünk ezúttal a választás az Örkény Színházra esett, ahol 2016 óta játsszák a drámát. A két felvonásban előadott darab meglepően rövid, már ami a színházi előadások hosszát általában megilleti: este hétkor sötétedett el a nézőtér, és a szünetet is beleszámolva este kilenc után nem sokkal már újra kigyúltak a fények a közönség feje fölött. Hamvai Kornél fordításában és Mácsai Pál rendezésében a darab főszereplőjét, Willy Loman-t Gálffi László alakította. Feleségét, Lindát, Kerekes Éva, fiaikat, Biffet és Happy-t pedig Molnár Áron (m.v.) és Ficza István formálta meg a színpadon, és többek között még Csuja Imre is feltűnt Ben bácsi, Willy bátyja szerepében.

A történet szerint Willy, az idősödő utazóügynök, üzletkötő az amerikai átlagéletet éli: pénz, feleség, gyerekek, siker, elméje azonban hatvanas évei derekán már egyre gyakrabban inog meg: összefolyik számára múlt és jelen, képzelet és valóság, mások és önmaga. A pénzt és hírnevet, megbecsültséget hajszoló ügynök pénzt már nem képes keresni, egyre jobban eladósodik, szórakozott viselkedése (és öngyilkossági hajlama?) miatt a családi autójukat egyre többször összetöri, amire ugyancsak költeni kell… A lefelé ívelő spirált a férfi csak úgy tudja átvészelni (egy darabig), ha nem vesz róla tudomást – szellemi állapota miatt nem is képes róla teljes mértékben tudomást venni. Nehezen viseli, hogy az idő eljárt felette, hogy már nincs rá úgy szükség a cégénél, mint fiatalkorában volt, sőt, szerető felesége támogatásával sem elégszik meg: fiatal szeretőt tart, ami miatt fia, Biff gyáva, hazug embernek nevezi édesapját. Willy nem csak önmagához, de fiaihoz is nagy reményeket fűzött, amelyek időközben képzelgésekké, makacs vágyálmokká sűrűsödnek, de amelyek néha, úgy tűnik, a fiúkra is hatással vannak; különösen Biffre, aki apja képzelt lelkesedésétől és belé vetett hitétől mintha maga is hinni kezdene önmagában. Ez persze csak múló illúzió: a két fiút csupán a nők és a megvalósulást még csak nem is megközelítő ötletek (pl. Biff egy vállalkozást akar indítani valakivel, aki – mint kiderül – nem is emlékszik őrá) érdeklik, aztán végül is semmiből sem lesz semmi, csupán beszéd, mulandó lelkesedés és ábránd marad minden. Az egész darabot átszövi ez a hullámzás: a tervezés, a lelkesedés, a szétcsúszott, felszín alatt dolgokat sejtő ordítozás, a könnyek, a megbékélés, majd újra minden, elölről. De az idősebb generációkat, az általuk bejárt életutat és felhalmozott tapasztalatokat jobban elérő, ezekre reflektáló álmodozás és valóság, a tett és a tétlenség, a gazdagság és szegénység, siker és sikertelenség, öregség és fiatalság fogalompárjain kívül a darab még tartogat önmagában mást is – ahogy a cikk elején az idézetben Gálffi is utal rá.

És hogy mit tartogat a színdarab a fiatalabb nemzedéknek? Hasonlóakat, de mégis mást. Az ember a darabba bevonódva azt érzi, minden sora neki szól: a kilátástalanság, a dédelgetett álmok és azok szertefoszlása a mai generációk életének sok szegmensét átjárják, hiszen a gazdasági és érzelmi kilátástalanság, a járvány, a háború és a világpolitika, az örökös hajtás és teljesítménykényszer, a világban eldurvult indulatok és a gyűlölködés okozta bizonytalanság és félelem a mindennapjaik részét képezik, ahonnan gyakran ők is csak illúziók, elterelő képek (TikTok, Instagram, sorozatok binge-watchingolása stb.) segítségével képesek menekülni, vagy inkább egy kis időre elbújni ezen gondok elől… A dráma egyszerre sugallja, hogy tégy valamit, miközben azt is erősen jelzi, hogy minden tett felesleges – így a befogadó a két ellentétes üzenetből kell, hogy kiválassza, melyiket viszi magával haza a függöny legördültével. Még az is lehet, hogy mindkettő tanulság hasznos lehet. Az egyetlen elkerülendő gondolat, hogy az öngyilkosság egyfajta megoldás lehet a szenvedésre… vagy mégsem?

A családapa drámavégi öngyilkosságával (melyről nem sokat tudunk meg a darabból) Linda, az özvegy az életbiztosításból kifizeti a házuk utolsó törlesztőjét, azonban ezen probléma megoldása nem teszi boldoggá, hiszen ugyan „ki van fizetve a ház, mégsem lakik benne senki”, ugyanis a fiúk útra kelnek, férje pedig meghalt. A darab társadalomkritika, leginkább és kezdetben az amerikai álomé, az amerikai életé és embereké, azonban a globalizáció és a fogyasztói társadalom, a sikerek halmozása és a karriervágyak berobbanásának korában már minden haladó nemzet, család és ember magára ismerhet az immáron egyetemes darabban: halmozzuk a vágyakat, kergetjük a sikert és a pénzt, a valóságot kizárjuk, és mindezt miért? Nincs is értelme, az ember csak belebolondul – ahogy Willy is tette.

A színészgárda jól hozta a leosztott szerepeket: a darab egésze alatt köntösben mutatkozó Gállfi hiteles Willy volt, Kerekes Éva tökéletes odaadó-megértő feleség, Molnár Áron és Ficza István pedig jól hozták a kissé infantilis, felelőtlen, tékozló fiúkat. A darab „kisebb” szereplőire (pl. Patkós Márton – Bernard, nő – Kerekes Viktória, Charley – Epres Attila vagy Howard – Dóra Béla) sem lehet rosszat mondani: az előadás beszippantó, magával ragadó volt, és rövidsége csak még jobban hozzátett ahhoz, hogy a közönségnek még csak lepleznie se kelljen az unalmát, fáradtságát. Annyi negatívum mégis eszem bejutott, hogy Gállfi nemegyszer elrontotta a szavakat, belebakizott azok kiejtésébe, és néha olyan érzésem is volt, mintha nem teljesen tudná a szöveget – természetesen a színész is ember, neki is lehet rosszabb napja, ezt mégsem tudom nem megemlíteni. A Kálmán Eszter alkotta díszlet- és jelmezvilág autentikus, színes és kreatív volt: a színpadképként szolgáló, négy ajtóval operáló, dzsungeles tapétával ellátott fal a természet és az ember, az állati és a civilizált, a valós és valótlan, a lényeges és lényegtelen különbségeire irányítja a figyelmünket. A dzsungeles tematika az előadás szórólapjain is visszaköszön. Egyes jeleneteknél látható zenekíséret (fuvola, nagybőgő) festette alá és tette még átélhetőbbé a szereplők érzelmeit, sőt, egy hosszabb zenei betét alatt látványos fényjátékban és kreatív táncban is része lehetett a közönségnek.

Egy szó mint száz, Az ügynök halála egy kortalan, egyetemes darab, amit modernizálva, korszerű nyelvezettel és dramaturgiai színfoltokkal kiegészítve tekinthetnek meg a színházkedvelők számos magyar színházban – idősek és fiatalok egyaránt, hiszen az álmok és valóság összecsapásai, a karakterek és a fejlődés iránti vágy nem csak az idősebbek tapasztalatait és kiváltságait képezik. Sőt.

Makádi Fanni