A sültkrumplik ütögetik a hátam. Beleragadhattam a majonézbe vagy a fagyiba, nem tudom pontosan, de nagyon ragad, és nem tudok elmenni innen. Még hátrafordulni sem merek, félek, hogy késük is van. Legszívesebben lekevernék nekik egyet, hátha attól kilapulnak, de gyanús, hogy ezek nem olyanok. Nézem a monitort, ami egyre fakóbb. Valamilyen szendvics nevek jelennek meg, de hogy ezeket miért kell látnom, azt nem tudom. Az egyetlen biztos dolog az a kávé, amit a kezemben tartok. Legalábbis nagyon remélem, hogy ihatok belőle, és nem valami kis állat meleg teste. A számhoz emelem, de azon nyomban kattan a golyóstoll, hogy kikapcsolja a kávémat. Ahogy nézem nem maradt belőle más, csak középen egy kör és egy vonal. Azt hiszem ezt én nem tudom megnyomni. Kezd már kicsit elegem lenni, úgyhogy próbálom a talpammal masszírozni a padlót, hátha elenged. A sültkrumplik akkorát ütnek a hátamra, hogy kiesik a kezemből a kávém, de még így sem történik semmi. Bár a következő pillanatban már az utcán vagyok, lehet, hogy mégis csak sikerül.

A hátam mögött természetesen ott figyelnek a sültkrumplik. Valószínűbb, hogy ők engedtek ki levegőzni, hiszen nem állhatok egész nap. Ha jobban elnézem, nekik ez a cigiszünet. Képzelem, mennyire fáradtságos munka lehet ütni valakit. Még csak nem is szólni semmit, csak püffölni. Micsoda oktatásuk lehetett annak idején, ezeknek a kiváló szakembereknek.  Oda kellene mennem felkérdezni őket, és komolyan megtenném, ha nem látnék más hasábokat közeledni.

Tényleg futok, azt sem tudtam idáig, hogy lehet így mozogni. Keresek egy villamosmegállót vagy buszt, bármit, csak vigyen el innen, ahova nem tudnak követni. Elképesztően kezdenek idegesíteni ezek a kormos lakótelepek. Úgy lennék valami óriás, hogy kitépjem a földből, mint egy legókockát, és mást tegyek a helyére. Majdnem kiszaladok egy busz elé, és amikor meglátom, hogy azokon is sültkrumplik utaznak, akkor tényleg világossá válik, hogy nekem más dolgom lesz. Megállok, hangosan üvölteni kezdek, hogy ki kér egy pofont.

Mintha csak bábuk lennének, úgy dőlnek el a kezemtől, de nem akarnak elfogyni. Hihetetlen mennyienergia van bennem, bár tartok attól, hogy egyszer elfogy. Mert akkor tényleg nem tudom mihez kezdek. Futni biztos, hogy nem, repülni meg még nem tudok. Egyelőre abban bízom, hogyha egyre hangosabban kiabálom, hogy kell neked is egy pofon, akkor minden rendben lesz, és mindenki lefekszik.


Az egyik visszaütött, amitől rájuk esem. Összegyúrt, formált. Visszahozhatott ide, vagy ki tudja mit csinált. Micsoda munkahely ez, kérdezném tőlük, de túl fáradt vagyok kinyitni a szám. Tényleg az én kezem miatt, feküdnek az utcákon, szegény sültkrumplik. Csak azt tudom, hogy sajog a fejem, és mintha kikapcsolták volna a kávém.

Oláh Péter