Tapasztó Orsi, Fancsikai Eszter és Bányainé Nagy Judit 2020 októberében robbantotta fel az Instagramot Nem akarok beleszólni néven futó profiljukkal. Online jelenlétük középpontjában az érzékenyítés áll, és ezt – véleményem szerint – kifejezetten jól csinálják. Bár a humor a fő eszközük, készítenek olyan videókat is, amik végén percekig csak sajgó szívvel bámulom a képernyőt. Szerintem szükség van rájuk, arra, amit és ahogyan képviselnek. Nem is kertelek tovább, azt már most leszögezném, külön – külön és együtt is odáig vagyok értük. Így, mikor bejelentették, hogy ők hárman írtak egy könyvet Nem akarok beleszólni – Innen szép nyerni címmel, azonnal tudtam, el fogom olvasni.

Mindig izgalmas, mikor a médiából ismert emberek egy teljesen új terepen próbálják ki magukat. Jelen esetben ez a terep az irodalom. Ilyenkor sokakban felmerül a kérdés, vajon tudnak-e újat mutatni? Vagy ez igazából egy tökéletes piaci rés kihasználása? Én teljes mértékben bizakodó voltam, hiszen ez a három nő fontos gondolatokat oszt meg a közösségi médiában, nem a magamutogatás a cél. Van mondanivalójuk.

A lányok nem győzik hangsúlyozni, hogy ők nem írók, a Helikon kiadó szerkesztője kereste fel őket azzal az ötlettel, hogy nekik közösen kellene írniuk egy könyvet. Ezek után pláne kíváncsi voltam, hogy a stílus, ami rövid videókban nagyot üt, hogyan működik írott formában.
Ha nagyon őszinte akarok lenni, először nehezen vitt magával a történet. Természetesen az is előfordulhat, hogy épp az aktuális lelkiállapotom nem passzolt a regényhez, de közrejátszott az is, hogy az elején egészen elvesztem abban, éppen ki beszél és melyik karakter mögött ki áll. Kerestem azokat a tipikus hangsúlyokat, szavakat, amiket a videókban már megszoktam. Végül úgy döntöttem, elmegyek a könyvbemutatóra, hátha választ kapok néhány kérdésemre.

Azon túl, hogy ezek a nők szokás szerint elvarázsoltak és teljes mértékben feltöltődtem, úgy éreztem, kaptam egy “használati útmutatót” a kötethez. Onnantól kezdve olvasás közben hallottam a lányok hangját, megérkeztem a történetbe. Végre elengedtem a felesleges kérdéseimet, önfeledten nevettem a poénokon, aláhúztam számomra fontos gondolatokat. És ha már fontos gondolatok: ez tipikusan olyan könyv, amihez így vagy úgy, de a legtöbben kapcsolódni tudnak.

Ugyanakkor, a párbeszédek hiányával nehezen barátkoztam meg. Egyébként egy barátnőmmel sokat beszélgettem erről, arra jutottunk, hogy szerintünk ez a könyv jobban működött volna színdarabként. Ezzel viszont több probléma is akadna. Először is, mindhárman anyukák, emellett van saját állásuk és a Nem akarok beleszólni projekt is bőven elég feladattal látja el őket. Másrészt, valljuk be, napjainkban nem igazán írnak színdarabot anélkül, hogy az előadásra kerülne. Márpedig, ha mások játszanák el a történetet, elveszne a lényeg. Tehát ezzel a gondolattal abszolút elméleti síkon játszottunk el.

Ami igazán előnye a könyvnek, az olykor a hátránya is: ennyi társadalmi probléma és érzékenyítés nehezen fér el 240 oldalban. Néhány húsbavágó kérdésen, érzékenyebb témán szépen végigvezetnek, látunk egy kerek megoldást. Azonban vannak olyan komolyabb problémák, amik csupán említést kapnak. Illetve a történet középpontjában álló gond is villámcsapásra oldódik meg, ezáltal bennem kissé összecsapott érzést keltett.

Bár sokszor éreztem így egyben az egész sztorit túl töménynek, voltak mondatok, amik teljesen belém égtek.

“Azt hiszem, ez a fő célom anyaként. Hogy mikor a gyerekeim majd eljutnak első terápiás ülésükre, az ne teljes mértékben csak rólam szóljon. Picit szólhat rólam, persze, de ne miattam üljenek le abba a székbe. Jó terv.”

Igaz, még nem vagyok édesanya, de amióta ezt elolvastam, végre összeszedetten tudok válaszolni a “milyen szülő szeretnél lenni” kérdésre.

Összességében azt gondolom, akár ismeritek a lányok munkásságát, akár nem, érdemes elolvasni a könyvet. Már csak a vicces pillanatok és a kulcsfontosságú gondolatok miatt is.