André Aciman regénye egy értelmiségi családról szól, akik a nyarakat olasz villájukban szokták tölteni. Az apuka egy neves professzor, aki minden évben hat hétre befogad egy kutatót és mentorálja. Így érkezik hozzájuk Amerikából a 24 éves Oliver is, aki barátra talál a professzor 17 éves fiának személyében, majd kötelékük szép fokozatosan viszonnyá alakul át. Ezt az időnként mérgező kapcsolatot mutatja be árnyaltan Aciman. A könyv nagy port kavart, mert több vélemény szerint túlromanticizál egy manipulatív viszonyt – ez az írás elsősorban ezt az aspektust vizsgálja.
„Egyik este, apám könyvtárában olvasgatva botlottam bele a délceg lovag történetébe, aki szenvedélyesen szeretett egy hercegnőt. A hercegnő viszontszerette, bár erről maga sem tudott, és a kettejük közt kiviruló barátság ellenére, vagy éppen amiatt a lovag, a hercegnő már-már félelmetes nyíltságától megilletődve, egyetlen szóval sem merte megemlíteni érzelmeit. Egy napon aztán végül kerek perec megkérdezte a hercegnőtől: Mi a jobb: beszélni vagy meghalni? Sosem lenne bátorságom feltenni ezt a kérdést” – mondta Elio. A hercegnő és a herceg története több ponton is korrelál Elio és Oliver kapcsolatával, náluk is barátságból alakul ki egy komolyabb kötődés, ami megnehezíti a helyzetüket, mert nem tudják eldönteni, hogy a másik még mindig csak barátként tekint rá vagy már annál többet érez. Rengeteg időt vesztegetnek el azzal, hogy félnek a logika helyett a szívükre hallgatni.
Néhány kritika szerint a könyv nagy hibája, hogy szenvedélyes nyári románcként állít be egy manipulatív és mérgező kapcsolatot. Ezt több érvvel is meg lehet cáfolni. Tény, hogy Oliver rendkívül manipulatív és Elio is többszörösen átgondolt játszmákon keresztül szeretne közelebb kerülni vágyának tárgyához az egyenes kommunikáció helyett. Ez egyértelműen nem egy egészséges kapcsolat leírása, de olyan szempontból biztosan nem problematikus a könyv, hogy a való életben is lehetnek ilyen bonyolult, értelmezhetetlennek tűnő kapcsolatok. Ráadásul ez a történet nem csak egy egyszerű nyári románc: a regény első harmadában szó sincs románcról és utána is több esetben kibogozhatatlanok az érzelmek, legalább annyira szól a szenvedésről, mint szerelemről. Elio mániákus lesz, úgy érzi semmi sem teszi már igazán boldoggá, csak a vágy hajtja, hogy egyszer talán Oliverrel lehet: „csak mindig legyen néhány morzsa, amiből élni tudok” – mondja a fiú. Amikor Oliver ránéz, beszél vele, elhívja biciklizni, akkor boldog, de amikor ignorálja, akkor dühös lesz vagy rosszabb napokon mérhetetlenül elkeseredik. Talán amiatt szenved a leginkább, hogy nem tudja eldönteni, hogyan érez Oliver. Napjainak nagy részét várakozással tölti: esténként együtt szokott vacsorázni az egész család gyakran változó vacsoravendégeikkel, ilyenkor mindig azt lesi, hogy vajon velük tart-e Oliver is. Amikor nem jelenik meg a férfi, akkor egyből túlgondolja a helyzetet, biztos benne, hogy valahol egy nő társaságát keresi, egyfolytában ő jár a fejében és már sokszor nem lát tisztán.
A másik kritika a nagy korkülönbségről szól: a Hothouse irodalmi lap szerint a korkülönbség vitathatatlanul jelentéktelen, mégis figyelembe véve, hogy Elio még csak 17 éves, az interakcióik nem helyénvalóak. Azt is hozzáteszik, hogy talán egy nem heteroszexuális író jobban be tudta volna mutatni azt az “erőfölényt”, amit Oliver birtokolt a koránál fogva, illetve az elválásukat követő szégyenérzetét Elionak. Tény, hogy hét év ebben a korban jelentős különbség és szokatlan is lehet, de sokszor érződik a könyvben ennek a hatása. Elio rendkívül érett a korához képest, mégis látható, hogy több helyzetben is Olivernél van a hatalom, de ennek nem csak az lehet az oka, hogy az amerikai kutató hét évvel idősebb nála, hanem a személyiségükből is adódik: Oliver jóval magabiztosabb Elionál. Az elválásukat követően pedig Aciman leírása során egyértelműen felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy Eliot csak kihasználta -e az amerikai.
Azért Elio sem mindig biztos abban, hogy mit érez, részben azért sem, mert közben Marziával, a korabeli lánnyal is találkozgat, aki nem vált ki belőle ilyen szélsőséges érzelmeket, de vele valahogy minden egyszerűbb. Attól is fél, hogy mi lesz akkor, ha beteljesedik a vágya: vajon csak élvezi a játszmát vagy tényleg szeretne együtt lenni Oliverrel? A szerelem sokáig viszonzatlannak tűnik Elio számára, de végül nem bírja tovább és bár csak burkoltan, de felvállalja érzéseit, amit Oliver először minimális reakcióval reagál le. A fiú sokat kockáztat azzal, hogy elárulja magát: fenn áll annak az esélye, hogy nem csak visszautasítják, de a barátságuk is véget ér. Az első csókolózásuk és testi érintkezésük után sem lesz könnyebb a helyzetük. Oliver egyszerre érzéki és visszautasító vele, ami védekezési mechanizmusként is értelmezhető. Nem szeretné túlságosan közel engedni magát, mert fél, hogy sérülni fog, de ezzel állandó bizonytalanságban tartja a kamasz fiút.
Ráadásul Elio ekkor fedezi fel saját szexualitását, ami további terhet rak rá, fél mások reakciójától, mivel már eleve kívülállónak érezi magát zsidóként a kis olasz városban. Bár magától nem árulta el, hogy mi volt közte és Oliver között, apukája mégis rájön és a fiú számára meglepően elfogadóan reagál: “gyötrő dolog, ha éjjelente nem hagy aludni a hiány, és az sem kellemesebb, ha látjuk, mások hamarabb felejtenek el minket, mint szeretnénk. De szándékosan semmit sem érezni, nehogy valamit éreznünk kelljen… Ez borzalmas pazarlás.” – mondja a szenvedő fiának, miután amerikai vendégük hazautazott.
Bár csak Elio szemén keresztül, de bizonyos mélységig Oliver helyzetét is megismerjük. „Szerelem, szeretettnek szörnyű métely” – idézi a szerző Dante Isteni színjátékát. Ha a kapcsolatuk valóban nem egyenrangú és Oliver a szeretett, aki ezt a végtelen hatalmat birtokolja, akkor igaz, hogy számára sem egyszerű a helyzet, ami neki is okoz pár álmatlan éjszakát. Oliver egy magabiztos és rendkívül okos embernek van beállítva, aki mindig logikus döntéseket hoz, de közben benne is vannak kételyek. Érdekes belegondolni abba, hogy esetleg ő is pont úgy szenved, mint Elio. Sok időt tölt különböző nőkkel, Elio előtt is beszél lányokról, de talán csak szeretné féltékennyé tenni a fiút vagy úgy érezni, hogy még mindig nála van a hatalom. Mindeközben Elio is elárul pár részletet Olivernek Marziáról, ő egyértelműen abból a célból, hogy féltékennyé tegye amerikai vendégüket, illetve azért, mert nem tudja, hogyan érez a másik – ha Oliver kicsit bátrabb lenne, akkor lényegesen megkönnyíthetné a saját dolgát. Gyakorlatilag folyamatosan fájdalmat okoznak a másiknak, sokszor tudatosan is. Így elképzelhető, hogy Oliverben is támadnak kétségek: kiderül, hogy Elionak nincs igaza és a férfi nem lányokkal találkozgat minden este, amikor nem vesz részt a közös vacsorán, hanem magányosan elmélkedik a tengerparton.
Az André Aciman regénye alapján készült adaptáció Luca Guadagnino rendezésében, Armie Hammer és Timothée Chalamet főszereplésével, négy Oscarra is jelöltetett, a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában sikerült elnyernie a díjat. Már készülőben van a második rész is, de az Armie Hammer körüli botrány lelassította a folyamatot.
Oliver a nevét is odaadja Elionak, de véges az együtt töltött idejük. Hat hét után visszamegy Amerikába a korábbi életéhez. Még egyszer ellátogat Olaszországba, de ekkor már távolságot tart Eliotól, akit valószínűleg összetört az a nyár. Nehéz eldönteni, hogy Oliver csak kihasználta-e a nála fiatalabb fiút vagy csak azért tartott távolságot, mert az tűnt a helyes döntésnek. Több téma is megjelenik a könyvben, de a legnagyobb kérdés talán az, hogy mi a jobb: beszélni és vállalni annak a kockázatát, hogy érzéseink viszonzatlanok maradnak, vagy a teljes kiszolgáltatottság árán kapkodni a lehulló morzsák után az ideiglenes öröm reményében?
Leave a Reply