Clarice Lispector, A csillag órája, ford. Bense Mónika, Magvető (Budapest: 2019).

Bár talán kicsit túl későn érkezem az ásatás helyszínére, és már csak pár félig kiásatlan vázadarab és valaha-volt padlótöredék marad megvizsgálatlanul, a fontos relikviák már múzeumban vagy a múzeum felé tartó járművön vannak, de még pár régészhallgató köröz körülöttem. Legalább is ilyen érzés megérkezni Clarice Lispector életművéhez, amire a magyar irodalmi élet már két éve rácsodálkozott és meg is emésztett. Mielőtt ingek kerülnének a vállakra, úgy gondolom, hogy Lispector gyors lecsengése érthető utólagosan – a latin-amerikai irodalom kiemelt szerepét az északi irodalom látszik elbitorolni (szintén jogosan), illetőleg Lispector a latin-amerikai irodalom magyarra lefordított írói között is kevéssé látszott olyan fényes csillagként, mint például Marquez, Bolano, vagy Saramago. Mégis ezeket a bejáratott neveket és életműveket olvasva egyszer-egyszer felsejlik az emberben a gondolat, hogy nyitott lenne kilépni a kánonból (vagy trendből), már amennyire az esetleges fordítás lehetővé teszi.

Jelen esetben szerencsére Lispector A csillag órája című regénye és a Minden történet című novelláskötete betekintést enged az alapvetően ukrán születésű, de élete nagy részében braziliában élő és alkotó írónő életművébe. Én is úgy találkoztam Lispector történetével, hogy a már fentebb említett neveket pörgetve újabb latin-amerikai írók után kutatva jött szembe velem. Különösen felkeltette a figyelmem, mivel a felfedezés szembesített a ténnyel, hogy eddig csak férfiakat olvastam a régió irodalmából. Pontosan erre a tapasztalatra épített maga az olvasmány is, a narrátor nemisége, a karakterek nemi/szexuális jegyeinek érvényesülése (és közhelye), és a párkapcsolati hierarchiák szerveződése mind-mind olyan téma, amely előkerül A csillag órájában, így nem csak a kötet álláspontjára, hanem a saját férfi-olvasói berögződéseimre is reflektálnom kellett az olvasás során (és kell itt is).

A regény kritikai recepcióját szemlélve, a legátfogóbbnak Béni-Dorcsák Réka kritikája mutatkozik, mivel nem csak történetileg, hanem regionálisan is elhelyezi a regényt, így kijelölve a brazil irodalomon belüli viszonyait. Természetesen a regionális irodalom összevetése a hazai irodalommal elvárható egy a megérdemelten felfutó 1749 oldalán megjelent kritikától. Béni-Dorcsák kellő érzékenységgel és szakmai tudással világít rá a kötet értékeire és hátrányaira, többek közt kiemeli, hogy a narráció technikája – bár a korabeli megújító szándéka érzékelhető –, mai viszonylatban már kevéssé nyer jelentőséget, illetve ezzel együtt a prózanyelv kidolgozottsága is alulteljesít. Ehhez képest Szolcsányi Ákos a Műút felületén megjelent kritikában szintén pontosan állapítja meg a fentebb említett pontokat, mégsem kerül olyan közel a témához, mint Béni-Dorcsák. Mindketten a kötet elbeszélőjének és a szereplő történetének kapcsolatát jelölik ki elsődleges negatívumnak a kötettel kapcsolatban, Béni-Dorcsák inkább a szintézis hiányát, Szolcsányi pedig a ellentétek, ütközések kevés számát említi a két szint között. Egy harmadik kritikát is említenék, amely talán a legjobban összefoglalja Lispector befogadásának körülményeit: „[…] az ukrajnai születésű írónő hiába volt ugyan későbbi hazájában, Brazíliában és egész Dél-Amerikában a maga kora ünnepelt szerzője, a világ többi részére igencsak későn jutott el munkássága. Ennek számos oka van: egyrészt sajátos, nem kifejezetten olvasóbarát stílusa, másrészt női mivolta – egy alkalommal tizenkét egész évet kellett várnia, mire egy kiadó hajlandó volt új művet publikálni -, harmadrészt pedig az, hogy jóval megelőzte korát. Talán nem túlzás Brazília első modern írójának nevezni, hiszen már a negyvenes években filozofikus-szürrealista regényeket jelentetett meg” – írja Bráder Edina. Ezek azok a főbb pontok, amiket egyik kritika sem, tud kikerülni, még én sem, ugyanis Lispector esetében, ha a saját olvasói, értelmezői pozíciónk kijelölésére törekszünk, akkor be kell látnunk, hogy (1.) egy brazil – számunkra egzotikus, idegen – irodalomban alkotó, (2.) női szerzőről van szó, akinek (3.) írásmódja, ha nem is „nem kifejezetten olvasóbarát”[1], ahogyan Bráder fogalmaz, de narratív stílusa – A csillag órájában is – eltér a konvencionálistól. Mindehhez pedig hozzájárul, hogy ezeknek az aspektusoknak egyike sem hat új vagy megdöbbentő hatással, inkább csak történeti szemszögből lehet releváns az egzotikum, a kitüntetett női szerep, és a narratív újítás – de ez természetesen érhető. Úgy gondolom, hogy egyetlen szempont lehet nagyon is releváns számunkra a fentebbi pontok közül, mégpedig Lispector nemekhez való hozzáállása, és hogy jelen kötetben férfi narrátort alkalmaz.

Ha a narrativitás modern megbontására gondolunk, metanarratív megoldásokra, akkor eszünkbe juthat Nabokov Gyér világa vagy a hasonló jegyzetelésmódszerrel dolgozó Termelési-regény Esterházytól. De még meg lehet említeni akár Mészöly Filmjét, Hajnóczytól A halál kilovagol Perzsiábólt, és még lehetne persze folytatni. Kérdés, hogy Lispector esetében a narráció megújítására tett kísérlet így lassan 50 év távlatából – a regény eredetileg 1977-ben jelent meg Brazíliában – mit tud számunkra mutatni, hogyan viszonyul más metanarratív prózanyelvekhez. Bár a kritikák mindegyike érinti a narráció és a narrátor férfi kilétét, de mégsem kötik össze egymással a kettőt. Béni-Dorcsák kritikájában kiemeli: „A gyakran feministának tekintett írónő tetemes életművében először A csillag órájában szerepel férfi elbeszélő, aki, ahogy a mű elején fogalmaz, »fájdalmasan hűvösen« (11) meséli el Macabéa végtelenül szomorú történetét”[2], hogy az írónő ebben a regényben próbálkozik meg először a férfi narrátor megteremtésével. Távol álljon tőlem, hogy elmarasztaljam az előttem szólókat, de szerintem a metanarráció fontossága – talán még ma is érdekes, ha nem is kiemelkedő pontja – az a tudatos férfi szempontból megalkotott történet létrehozása. A regény minden megszólalását így ezen a mérlegen kell mérnünk, egy férfi tekintetkén keresztül.

Lispector narrátora egy androcentrikus világképet alkot meg, amiben az egyetlen elbeszélőként magát jelöli ki. Ugyanakkor ez az elbeszélő nem mindentudó, csak az egyetlen megszólaló, azaz kérdései és válaszai mind magától és magába tartanak, a történet-, a világalkotás, az identitás megteremtésére csak neki van lehetősége, és így a történet szereplői is ki vannak téve a férfielbeszélő önkényes szószerinti (ez a szöveg szintjén is megjelenik – magához ragadja a szót, eltér a történettől) és átvitt értelmű kisajátításának. Lispector narratív újítása – legalább is 50 évvel ezelőtti szemszögből – már túllép az egyszerű elbeszélői szólam történeti pozícióban való elhelyezésén, és az elbeszélő tekintetére, felelősségére mutat rá. Ehhez viszonyulva a karakterek személyiségjegyei és ebből fakadó tettei is a nemiségük, nemi jegyeik beteljesülésében nyilvánul meg. Például Macabéa – akinek a rövid történetét követjük végig a kisregényben – elsősorban félénk, esetlen, vágyakozó, a nemi-párkapcsolati viszonyok (flirt, csábítás, szerelem) idegenek számára, önsajnáló, aki „közönséges skarlátvörösre festette a körmeit”[3], „aki egyfolytában bocsánatot kér azért, mert elfoglal egy kis helyet a világból”[4] – és így tovább. Az elbeszélő több oldalon át jellemzi, de az egész regényben újra és újra kiemeli, hogy Macabéa alkalmatlan az életre: nem megfelelő nő, nem tud kiteljesedni nemi jegyeiben. „Volt egy hirdetése, a legértékesebb mind közül, egy nyitott tégely színes fotója, benne bőrápoló krém olyan nők számára, akik egyszerűen mások voltak, mint ő”[5]. Itt nem csak egyszerűen egy tudatos prózapoétikai döntésről és egy ehhez viszonyuló történetről van szó, hanem a férfi elbeszélő látásának kisajátító tendenciáján. Továbbá ennek a tendenciának a része, hogy az elbeszélő folyamatosan sajnálja Macabéát, talán túl sokszor is akasztja meg ezt a rövid regényt azzal az elbeszélő, hogy egzisztenciálisan képtelen elmondani Macabéa szenvedését, de ez a retorikai zsákutca, amely annak ellenére, hogy a beszédképtelenségről szól, beszédre motivál, csak a hierarchikus függést jelöli ki a két szint között. Az elbeszélő segíteni akar, meg akarja oldani Macabéa helyzetét, el akarja mondani, mert Macabéa nem képes rá – szerinte – ezért helyette kell beszélnie. A narrátor tudatosan úgy „beszéli el” Macabéa történet, hogy az csak a jelenlétében legyen értelmezhető, az egyetlen megszólalóé.

De több jelenetet is ki lehetne emelni a kötetből, amely alátámasztja a genderolvasat fontosságát. Például a történet másik két szereplőjét, Macabéa „szerelmét” Olímpicót, és barátnőjét Glóriát: előbbit magabiztossága és ambíciója jellemzi, utóbbit pedig bujasága és kövérsége – amely Macabéa és Olímpico (és persze a narrátor) számára is különösen vonzó jellemzővel bír. Továbbá még érdekes megemlíteni Macabéa Madame Carlota-nál tett látogatását, amely során szerelmet és szépséget ígér neki a jósnő, szinte abszurd jelleggel:

„te pedig, te elhagyott kis veréb, selyemben-bársonyban fogsz járni, és még bőrkabátod is lesz! […]

– De hát a riói melegben nincs is szükség bőrkabátra…

– Hát akkor csak azért lesz, hogy szépen ki tud magad csinosítani […] Lapos a melled, de majd meghízol és kigömbölyödsz. Addig, amíg meg nem hízol, tömd ki a melltartódat vattával, hogy úgy tűnjön mintha volna melled.”[6]

Ezt követően, a történet tetőpontjaként, Macabéa a boldogság lehetőségétől „megrészegülve” kilép egy autó elé, és már a történet elején beígért tragédiával szembesül.

Bár nem átfogó elemzése ez A csillag órájának, mégis a regényt és a fentebb említett kritikákat olvasva úgy éreztem ezen a nagyon is markáns prózapoétikai jegyen elsiklott a befogadás. Lispector regénye ott lesz erős, ha tudatosítjuk magunkban, hogy egy férfi szemszögéből látjuk ezt a világot, aki minden kérdését és válaszát evidenciaként, önigazolásként értelmezi. Természetesen ez nem mentesíti a regényt az előttem szólók által megjegyzett hiányosságaitól, prózanyelve helyenként kidolgozatlan, a történet – a koncepcióhoz képest – foghíjas, és a metanarrációs megoldásai ilyen kis terjedelemben hamar repetitívvé és unalmassá válnak. Mégis a genderirodalom szempontjából nagyon is érdekes olvasmány lehet Lispector regénye, és a két évvel ezelőtt indul „Lispector-reneszánsz” talán nem múlt még el idő előtt, és esetlegesen több szakmai beszéd kerekeid az életmű körül.

Szabolcsi Alexander

[1] Bráder Edina, „Clarice csillaga – Clarice Lispector kisregényéről”, konyv7.hu, http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/clarice-csillaga–clarice-lispector-kisregenyerol (utolsó hozzáférés: 2023. 02. 24.)

[2] Béni-Dorcsák Réka, „A halál órája”, 1749.hu (https://1749.hu/fuggo/kritika/a-halal-oraja.html)

[3] Clarice Lispector, A csillag órája, ford. Bense Mónika, Magvető (Budapest: 2019), 39.

[4] Uo., 28.

[5] Uo., 42.

[6] Uo., 89.

(borítókép: lithub.com)