A nyelvi agresszió kutatásának gyakorlatias megközelítési lehetőségei

A nyelvi agresszió fogalmáról

A verbális/nyelvi agresszió a történelem során mindig is megkerülhetetlen jelenség volt, azonban úgy tűnik, napjainkra egyre inkább sürgető kérdéssé vált. * Azon összetett kérdések egyikévé, mely sokkalta inkább kívánja meg a folytonos, akár újabb kérdéseket felvető odafigyelést, mint az egyoldalú válaszadást. 

A nyelvi agresszió fogalma maga is összetett, számtalan aspektus kiemelésével megragadható. Arnold H. Buss, amerikai pszichológus olyan viselkedési formaként határozza meg, amely adott nyelvi kifejezések révén pszichológiai fájdalom, státusz- és presztízsvesztéség okozása céljából alkalmaz [Buss 1961]. Buss egyfelől a testi agresszióval szemben definiálja a nyelvi agressziót, másrészt kiemelt figyelmet fordít az énkép rombolására a cselekvés folyamatában. Domonkosi Ágnes szintén az utóbbi fókuszpontot hangsúlyozza , azonban nyomatékosítja a direkt és indirekt módon lezajló sértések között való különbségtételt [Domonkosi 2008: 53]. Velük ellentétben Borbás Gabriella Dóra a hatalomgyakorlás elsődlegessége felől alkot fogalommagyarázatot: „Amennyiben a megnyilatkozó szavakkal (vagy szavak hiányával, esetleg hanglejtéssel) uralni, megalázni akar, az verbális agresszió” [Borbás 2020: 67]. Látható tehát, hogy igencsak komplex fogalomról van szó, de nem csak ez nehezíti a nyelvi agresszió vizsgálatát. 

Annak ellenére, hogy hétköznapjaink során ezt az agressziótípust feltehetőleg többször tapasztaljuk, mint a testi erőszakot, sokkalta nehezebb értelmezni és értékelni a különböző eseteket. Ez egyfelől azért lehetséges, mert míg a fizikai agresszió könnyedén észlelhető nyomot hagy maga után, addig a nyelvi bántalmazás pszichés következményeit bonyolultabb átlátni és felfejteni. Másfelől a verbális agresszió szankcionálásával kapcsolatban nagyobb mértékű jogi bizonytalansággal szembesülhetünk, mint a fizikai bántalmazások esetében. Erre remek szemléltető példa a közéleti szereplők tágasabb tűrési kötelezettségének jelensége a jogszabályozásban, mely kapcsán se az nincs pontosan meghatározva, hogy ki számít közéleti szereplőnek, se az, hogy mennyivel tágasabb ez a tűrési kötelezettség. Ami bizonyos, az az, hogy a körültekintő vizsgálat érdekében a beszédhelyzetnek, valamint az áldozat és az agresszor szempontjainak, helyzetének és tulajdonságainak figyelembevétele ugyanannyira fontos, mint a megnyilatkozás elemzése. Az  alábbiakban számos olyan esettel szembesülünk majd, melyek csak kontextusuk ismeretével adnak reális és egész képet.

Egyszerű illusztráció a verbális agresszió esetéhez. Online forrás: relationaladvantage.hu

Elméletek és kategóriák, tévhitek és tévutak

A verbális agresszió leginkább feltűnő példáit a durva megszólítások, káromkodások, szitkozódások, átkozódások és egyéb nyílt sértések csoportja képezik. Ugyanakkor rendkívül fontos szerepet játszanak még a nyelv szupraszegmentális/prozódiai tényezői, vagyis a hangzás milyenségét befolyásoló elemek, mint a hangsúly, hanglejtés, hangerő vagy akár a beszédtempó. Szintén agresszív értékkel bírhat a megnyilatkozás hiánya, a szünetek nem konvencionális alkalmazása, a beszédpartner félbeszakítása és az egyéb elhallgatással, csenddel kapcsolatos mozzanatok. Nem utolsó sorban pedig fontos megjegyezni, hogy az agresszív nyelvi interakciók számos esetben alkalmazzák a denotatív és konnotatív, vagyis az elsődleges és másodlagos jelentés közötti képlékeny határvonal jelenségét. Ennek legegyszerűbb példája az irónia detektálhatóságának kérdése.

Mindezen tényezők okán a lejegyzett nyelvi adat az esetek többségében nem mutatkozik elegendőnek az értékelés és ítélethozatal folyamatában. Egy egyszerű példával élve: eltérő jelentéssel bírhat, ha egy vadidegen ember szólít meg egy férfit úgy az utcán, hogy „pöcsikém”, vagy ha egy rendőrörsi munkaközösség jól összeszokott tagjai teszik ugyanezt egymással. Domonkosi Ágnes a beszélők közötti viszony és az agresszív szándék kapcsolatáról ezek okán ekképpen következtet: „egy interakcióban egy megszólítási forma akkor minősül agresszívnak, ha nagymértékben eltér a megszólítottnak az adott helyzetben érvényes önazonosítási módjától. Ez a jelenség pedig azt is mutatja, hogy az agresszív szándék, illetve az agresszív hatás egyaránt az interakcióban résztvevőknek az interakcióról alkotott képétől függ” [Domonkosi 2008: 51].

A nyelvi agresszióval kapcsolatban számtalan, egymást kiegészítő vagy éppen megcáfoló kategorikus felosztás létezik. Balázs Géza és Dede Éva tanulmányukban leginkább ellentétpárokat sorolnak fel, úgy, mint aktív/explicit (pl. nyílt sértés) és passzív/implicit (pl. ironikus sértés); direkt és indirekt; ellenséges (az áldozat becsületének rombolását célzó) és instrumentális (az agresszor előnyszerzését célzó) [Balázs, Dede 2008: 124-127]. Patricia Evans 15 kategóriával csoportosítja a verbális agresszió példáit [Evans 2012:92], Borbás Gabriella Dóra pedig hét főkategóriába sorolva 47 típust nevez meg [Borbás 2020]. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek a kategóriák, bár kapaszkodóként szolgálhatnak az értelmezés számára, ismeretük önmagában nem elegendő egy konkrét eset tanulmányozása során. Egyfelől, mivel előfordulhatnak átfedések, másfelől, mivel a kategorikus, osztályozó szemlélet nem alkalmas a beszédaktusok körülményeinek feltárására. Sokkalta összetettebb képet kaphatunk, ha egy funkcionális, azaz használati alapú nyelvleírás mentén közelítünk a különböző példákhoz.

A nyelvi agresszió explicit példái az angol nyelvből. Online forrás: therapycts.hu

A nyelvi agresszió kapcsán sok különböző sztereotípiával találkozhatunk, amelyek gyakran nincsenek megfelelő kutatásokkal alátámasztva, így ezeket az állításokat érdemes fenntartással kezelni és kritikusan viszonyulni hozzájuk. Három példát emelnék ezek közül ki. Az első, az a közvélekedés, hogy a férfiak gyakrabban alkalmaznak verbális agressziót, mint a nők. Bár ezt valóban több kutatás [pl. Wetzler 2015] megerősíti, azonban a megállapítást árnyalni tudja annak a ténye, hogy a férfiakra és a nőkre a nyelvi agresszió másfajta stratégiái jellemzőek. A második, az az állítás, hogy a magyar nép káromkodó nép. Balázs Géza ennek a jelenségét hungaropesszimista önsztereotípiának véli, mely mögött gyakorta ideologikus célzatú elgondolások húzódnak meg [Balázs 2007: 32-36]. Akárhogy is, a sztereotípia számos módon elbizonytalanító. Az állítást gyakorta azzal támasztják alá, hogy a magyarban rengeteg a szitokszó, ez azonban nem mutatkozik túlontúl radikális jelenségnek, ha az ember tisztában van azzal, hogy a magyar nyelv agglutináló (ragozó) jellege okán alapvetően nagy szókészlettel rendelkezik a flektáló (hajlító) indoeurópai nyelvekhez képest. Másfelől egy ilyesfajta állítás csak komparatív kutatásokkal kaphatna érvényt, azaz más nyelvekkel történő összevetéssel. Egy ilyen kutatás során nem csak az eltérő nyelvi adatokat, de az egyes különböző nyelvek verbális agresszióval kapcsolatos konvencióit is szükséges egybevetni. A harmadik sztereotípia, a nyelv vulgarizálódásának kérdéskörével kapcsolatos. A közvélemény szerint ugyanis napjainkban egyre nagyobb mértékben profanizálódik a kultúra, ezáltal pedig durvul a nyelvhasználat. A probléma, hogy emellett leggyakrabban az írásbeliség megváltozásával szoktak érvelni, azonban az írás egyfelől hosszú időn keresztül kiváltságnak számított, így pedig magasabb presztízs társult hozzá, másfelől gyakorta nem árulkodik az adott kor beszélt nyelvi változatairól. Mindezen sztereotípiák a körültekintőbb nyelvészeti vizsgálatok szükségességére mutatnak rá.

Etnográf megközelítési lehetőségek

A verbális agresszió körültekintő vizsgálata interdiszciplináris keretet követel meg, vagyis több tudományág és szakterület együttes kutatása szükségeltetik hozzá. A szakmaiközi dialógus kialakítása azért is fontos, mivel nem csak nyelvészeti szempontok merülhetnek fel a nyelvi agresszió vizsgálatakor. A teljesség igénye nélkül néhány olyan terület, amely esetében a jelenség érvényesülhet: pszichológia, bűntetőjog, jogtörténet, nyelvtörténet, nyelvművelés, vallástörténet, néprajz, folklorisztika, nyelvészeti antropológia (folklórlingvisztika). A továbbiak során az etnográfiai, azaz néprajzi vonatkozások kapcsán kerülnek elő kutatási anyagként remekül funkcionáló példák.

A verbális agresszió egyes megnyilvánulási formái számos kulturális közeg számára népszokásként funkcionálnak. Balázs Géza és Dede Éva tanulmányukban megemlítik egyes közösségek árusainak agresszív jellegű szócsatáit, a romániaiak körében fellelhető „kiabálás a hegybe” (strigarea peste sat) szokását, valamint a Hajdú-Bihar megyei lakosok közötti tradíciót, a zángózást, amely egy, a civakodó házasfeleket kigúnyoló és kibékítésüket szorgalmazó macskazene (hamis, fülsértő dúdolás, durrogás stb.) [Balázs, Dede 2008: 124]. Utóbbi az úgynevezett közvélemény-büntetés csoportjába tartozik nem egyedüli példaként, pl. a bizonyos francia területeken felbukkanó charivarival mutat rokonságot [MNL.]. 

A „kiabálás a hegybe” hagyomány gyakorlása. Online forrás: amaramures.ro

A verbális agresszió etnográfiai példáit egyfelől időbeli, másfelől területi különbségek jellemzik. Előbbi jelensége könnyedén szemléltethető azáltal, hogy az egyes agresszív nyelvi megnyilatkozások megítélése és szabályozása koronként, nemzedékenként eltérőnek mutatkozik. A legtöbb olyan kulturális közeg, mely valamilyen formában tiltja, szankcionálja, megbélyegzi az ilyesfajta megnyilvánulásokat, biztosít olyan alkalmakat, rendez olyan ünnepeket, melyek fölmentést biztosítanak. Az antik görög kultúrkörből ilyennek mondható a Nagy Dionüszia ünnepségsorozat – mely többek között a színházkultúra egyik eredetpontja –, az antik rómaiaknál hasonló volt a Szaturnália (Szaturnusz isten ünnepe), a középkorból pedig többek között az asszonyfarsangok, szamárünnepek és bolondünnepek emelhetőek ki példaként [Balázs, Dede 2008: 125]. A területi különbségek kapcsán Zlinszky Aladár néprajzkutató 1930-as években folytatott vizsgálata szemléletes. Ezek szerint míg a Dunántúlon olyan kifejezések elterjedtek, mint „a rossebb egye meg”, „a nyavalya törje ki”, „kólika”, addig a Tiszántúlon az alábbiak lelhetőek fel nagyobb számban: „a guta üsse meg”, „a görcs fogja meg”, „fene” [Zlinszky é. n.].

Arról, hogy a néprajzi estek kapcsán a kontextus milyen kitűntetett szereppel bír, Szalai Andrea Átok és kontextualizáció a romani gondozói beszédben című tanulmánya érzékletes példa [Szalai 2013]. Ez a tanulmány egy gábor roma közösségben (Maros megyében) folytatott kutatáson alapszik, amely az átok interakciós és társas funkcióit, valamint használatát vizsgálja a kisgyermekekhez szóló beszédben. Szalai Andrea megfogalmazásában az átkok „olyan megnyilatkozások, amelyekkel a beszélő valakinek, rendszerint a címzettnek vagy más, a címzetthez közeli személynek rosszat: veszteséget, sérelmet kíván.” [Szalai 2013: 2] Ez azonban csak kontextusfüggetlen mondatjelentés alapján határozható így meg, mivel az adott társadalmi és kulturális közeg nagy mértékben befolyásolja a hozzá való viszonyulást és megítélését. Ennek megfelelően a gábor romák között az átok nem csupán a verbális konfliktusok eszköze, hanem az változatos célokat szolgál, mint például gyermekfegyelmezés, kedveskedés, tréfa, ugratás vagy a kisgyermek beszédprodukciójának tesztelése, utóbbi a beszédelsajátítást segíti, tanító célzat áll mögötte [Szalai 2013: 2]. A gáborok két különböző átoktípust különítenek el. Egyik a „szájból jövő”, másik a „szívből mondott”. Előbbit inkább jellemzi egyfajta spontaneitás, felindultság, utóbbi fajsúlyosabb, nagyobb mértékben ártó célú, hatásai pedig súlyosabbak. A gondozói beszédben a „szájból jövő” érvényesül gyakrabban, mivel ezeknek nem tulajdonítanak ártó hatást és nem tartanak potenciális megvalósulásuktól [Szalai 2013: 9-11].

Gábor romák ünnepi étkezés közben. Online forrás: A Földgömb

A nyelvi agresszió performatív jellege

A performativitás fogalma J. L. Austin beszédaktus-elméletéből származik, eszerint a performatívum olyan nyelvi megnyilatkozás, amelynek cselekvés értéke van [Austin 1990: 35].  Bár az austini performatívum fogalom pontatlannak mutatkozott, számos teoretikusra hatást gyakorolt, mint például Jacques Derrida vagy Judith Butler. Butler a nemi szerepek megalkotása kapcsán értelmezi a kifejezést, így nála a performatív aspektus azt jelenti, hogy „a nemi szerepek szigorú szabályokat követő citálásával hozzuk létre a meghatározott nemi szerepnek megfelelő identitást” [Gyuricza 2006]. Ugyanakkor a fogalom és annak gyakorlati vetületei kiterjeszthetőek a nemi szerepeken túlra is, hiszen a „szereplés” a hétköznapi szociális helyzetek alapvonása: a nyelvi interakció során mindenekelőtt „elő kell adnom magam”. A nyelvhasználat egyszerre identitás- és közösségkonstruáló tényező, mely a verbális agresszió gyakorlataira is kihat. A nyelvi agresszió számos olyan példájával szembesülhetünk, melyeket artisztikus vonások, valamint nyelvi virtuozitási kísérletek jellemeznek, ilyetén módon pedig performatívnak nevezhetőek.

Ilyen példának tekinthetőek bizonyos roma közösségek átkozódásai és szitkozódásai, pl. „A bőgő álljon a hasadba és a rák pengesse!” „Úgy felrúglak, hogy mire leesel, a ruhád kimegy a divatból!”, „Nekem csobogsz kis patak?” Ezekben az egyszerre bántó és játékos példákban az agresszió sajátos esztétikai többletértékkel párosul. 

Hasonlónak mutatkozik a hiphop és a rap keletkezéstörténete. A 1970-es években a bronxi afroamerikai közösségek tagjai a folytonos bandaháborúk közepén egyfajta „kapaszkodót” kerestek. Ez lett a hiphop, egy sajátos önkifejezési módszer, melynek egyik tényezője a rap. A rap műfaji eredete nagy mértékben kötődik a rivalizáláshoz, mivel csatározások formájában lettek főképp előadva. A hiphop és a rap az erőszak „kijátszásának” stratégiája volt, egyfajta kísérlet az agresszió kontrollált és kulturált keretek közé való beágyazásába. A nyelvi agresszió esztétika megközelítése – akár ezen példák alapján is – fontos és érdekes kutatásoknak nyújthatnak irányt.

Bronxi afroamerikaiak az 1970-es években. Online forrás: invention.si.edu

A nyelvi agresszió mint árucikk

A jelenkor végletesen mediatizált közegében a verbális agresszió mint árucikk fogyasztása a hétköznapok részévé vált. „A 20. századi média a tömegszórakoztatás monopóliumát jelenti. A médiában mindennapos lesz az alvilág, a kriminalitás, a szubkultúrák világának bemutatása – természetesen azok jellemző nyelvhasználatával együtt” – fogalmaz Balázs Géza és Dede Éva [Balázs, Dede 2008: 133]. 

A folyamat itthon a kereskedelmi televíziók térhódításával vette kezdetét. A reality műsorok legtöbbje már önmagában műfajelméleti paradoxon: állításuk szerint a valóságot mutatják be, amit azonban konstruálnak. Az olyan műsorok, mint a ValóVilág vagy a Mónika kibeszélő show a nyelvi reprezentáció hamis példáit nyújtják és/vagy kihasználják az egyes beszélőket. Utóbbi műsor negatív hatásfokát emeli és súlyosbítja az erőteljes és öncélú roma-sztereotip ábrázolások megjelenése. 

Néhány az interneten nagy mennyiségben fellelhető Mónika-show című műsorral és annak nyelvi vetületével kapcsolatos mémek közül. Online forrás: Facebook 

A verbális agresszió árucikként való kezelése az internet úttörésével már nem csak a showrunnerek és televíziós műsorkészítők kiváltsága. A TikTokon és Youtubeon fellelhető trash-videózás számos, a maga nyelvhasználati szokásait közszemlére tevő és/vagy eltúlzó tartalomgyártó számára pénzszerzési lehetőséget biztosít, a tartalomfogyasztók pedig egyre nagyobb számban fogadják be ezeket a videókat. Az ilyen gyűlöletkeltés és agresszív visszacsatolás megképzését célzó tartalmak táptalajt biztosítanak a trollingnak is: „az online trollkodás olyan megtévesztő, destruktív, zavaró viselkedési forma, mely az internet társas közegében jelenik meg és nincsen egyértelmű, behatárolható célja.” [Buckels, Trapnell, Paulhus 2014]. A különböző közösségi médiafelületeken tehát egyre csak gyűrűzik a verbális agresszió gyártó-fogyasztó köre, ezáltal a verbális agresszió intermediális kutatásának relevanciája napról napra nő.

Összegzés

Látható tehát, hogy a verbális agresszió kutatásának számtalan gyakorlatias megközelítési módja lehetséges. A fentebb felsoroltak jól tükrözik, hogy a nyelvi agresszió különböző esetei újabb és újabb paradigmák felé nyitnak kaput. Így az alapvetően nyelvi kérdésnek mutatkozó jelenség pszichológiai, szociológiai, etnográf, médiaelméleti és számos más tudományterületet érintő vetülettel rendelkezhet. Éppen ezért fontos, hogy a verbális agresszió kutatása ne csupán nyelvelméleti vizsgálat legyen. A nyelvészet feladata mindenekelőtt a jól szervezett diskurzusteremtés az egyes tudományterületek között. Az így lefolytatható interdiszciplináris kutatás ugyanis részletgazdagabb eredményeket kínálhat, valamint újabb, korszerű vizsgálati lehetőségeknek engedhet utat. 

* Elég csak arra gondolni, hogy a globalizáció folyamatával és az azzal együtt érkező vívmányokkal (pl. televízió, internet, közösségi média) milyen jelentős mértékben bővült a kommunikációs csatornák száma, ez pedig alapvető nyelvhasználati változásokat képes okozni mind az új, mind a korábbi kommunikációs stratégiák esetében. Ilyesfajta változások detektálhatóak a verbális agresszió jelenségét illetően is.

Maros Márk

Felhasznált irodalom

Austin, John L. 1990. Tetten ért szavak. Budapest: Akadémiai.

Balázs Géza 2007. Hungaropesszimizmus – hungarooptimizmus. Kommunikációs, nyelvi fölvetések a magyarok lelkületéről. Dissertationes Savariensis, 45. Szombathely.

Balázs Géza – Dede Éva 2008. A verbális agresszió diszciplináris keretben. In: Az Eszterházy Károly Főiskola tudományos közleményei (Új sorozat 35. köt.) Acta Academiae Paedagogicae Agriensis. Sectio Linguistica Hungarica. 123-146.

Borbás Gabriella Dóra 2020. A verbális agresszió kevésbé nyilvánvaló esetei és leleplezésük. Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat 10. évf. 2. sz. 25-98.

Buckels, Erin E. − Trapnell, Paul D. − Paulhus, Delroy L. 2014. Trolls just want to have fun. The Dark Triad of Personality. Personality and Individual Differences, 67. 97–102. Online forrás: https://doi.org/10.1016/j.paid.2014.01.016, https://doi.org/10.4018/ijep.2014100102 [Utolsó elérés: 2023.05.07.]

Buss, Arnold H. 1961. The psychology of aggression. New York: Wiley.

Domonkosi Ágnes 2008. A nyelvi agresszió szerepe a személyközi viszonylatokban. In: Az Eszterházy Károly Főiskola tudományos közleményei (Új sorozat 35. köt.) Acta Academiae Paedagogicae Agriensis. Sectio Linguistica Hungarica Eger, Eszterházy Károly Főiskola. 53-60.

Evans, Patricia 2012. Szavakkal verve. Szóbeli erőszak a párkapcsolatokban. Budapest: Háttér Kiadó–NANE Egyesület.

Gyuricza Eszter 2006. A nemiség performativitása. Holmi. 18. évf., 9. sz. Online forrás: https://www.holmi.org/2006/09/a-nemiseg-performativitasa [Utolsó elérés: 2023.05.07.]

MNL. = Ortutay Gyula szerk. 1977-82. Magyar Néprajzi Lexikon. Budapest: Akadémiai.

Szalai Andrea 2013. Átok és kontextualizáció a romani gondozói beszédben. Nyelvtudomány. Acta Universitatis Szegediensis Sectio Linguistica. VIII-IX. 

Wetzler, Scott. 2015. Élet a passzív-agresszív férfival. A rejtett agresszió tünetegyüttesének kezelése – a hálószobától a tárgyalóteremig. Budapest: Jaffa Kiadó.

Zlinszky Aladár é. n. A népi előadás stílusa. In: Magyarság néprajza. III. Második kiadás. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. 385–399.