José Eduardo Agualusa – A múltkereskedő (ford. Bense Mónika), L’Harmattan Kiadó (Budapest: 2004).

Lassan több mint egy éve, ha prózáról van szó, csak latin-amerikai és portugál irodalmat olvasok, néha egy-egy kitekintéssel más nemzetek irodalma felé. Talán csak azért, mert telítődtem a magyar irodalommal, talán csak az egzotikum miatt. De még így is meglepő volt, amikor egy afrikai író – Bense Mónika által fordított kötete került a kezembe. A kortárs északi-irodalom őrületben, és farsúlyos „nyugati” irodalom világában szinte már el is felejti az ember, hogy van más is. Nyilván ez több oldalról is magyarázható: lehet, csak én vagyok lemaradva, vagy a kortárs irodalmi közeg nem érdekelt az afrikai irodalomban, esetleg a kortárs kánon még nem lát túl a latin-amerikai boom és postboom korszak íróinak „újdonságán”. Érthető, hogy egyszerre voltam nagyon kíváncsi erre a kötetre, és semmilyen elvárással nem álltam hozzá. Egy csecsemőnek minden új, főleg, ha közép-kelet európából kell egészen Afrikáig csodálkoznia. 

José Eduardo Agualusa egy portugál/brazil leszármazású angolai író. Bár ezt más írónál nem szokásom kiemelni, azonban Agualusa egyik fő motívuma (vagy motivációja) a származás feldolgozása, személyes és történelmi kontextusból. Az egyik legjobb példa, a magyarra még nem lefordított, A General Theory of Oblivion (Teoria Geral do Esquecimento, 2012) című alkotása, amely egy nő szemszögéből meséli el Angola 30 éves történetét, az 1975-ös gyarmati felszabadulás kezdetével. De a többi kötete is részben Angola és Afrika történetéhez köthető, a Rainy Season (Estação das Chuvas, 1996) egy (létező) angolai költő eltűnését örökíti meg, a Creole (Nação Crioula, 1997) pedig egy portugál felfedező és egy volt rabszolga nő között, utóbbi Angola egyik leggazdagabb emberévé válik. A múltkereskedő (angol címén The Book of Chameleons), sem tér el ettől a vonaltól, egy albínó afrikai történetét meséli el, aki másoknak történeteket ad el, hogy olyan múlttal rendelkezzenek, amely számukra méltó; mindezt egy kaméleon szemén keresztül elmesélve.

A könyv elsődleges ajánlata igazán kedvező. Egy afrikai – tehát kelet-európából nézve egzotikus – területen járunk, ahol egy albínó színesbőrű remete történetét ismerjük meg egy gekkó szemszögéből. Már csak ebből felsejlik az a fajta mágikus realizmus lehetősége, amit a legmeghatározóbban, kánon szerint a Száz év magányban olvastunk legutóbb. Természetesen, ahogyan ott is, az allegorikusság nyer teret a „mágikus való”-ban, és minden elemben szimbólumokat és metaforákat sejtünk, a tér és az idő felbomlik, és a valószerűtlent mutatja, hogy a valóságosról beszéljen. Az ilyen irodalom egyszerre öröm és kihívás, mivel a valószerűtlen események között hamar úgy érezzük magunkat, mintha a mesék megnyugtató világában lennénk, ahol minden ajtó mögött újabb ajtók lehetnek, az állatok bármivé átváltozhatnak, és a világ úgy forog körülöttünk, mintha az sose üresedett volna ki a fausti ember tekintetében. Természetesen, mindennek megvan az „egzotikum” jellege is, és be kell látnunk, hogy azt az irodalmat, amit itthon a szocializmus kultúrpolitikája népszerűsített el, bizonyos tekintetből mindig turistaként olvassuk. A mágikus realizmus számunkra a valóság egy lehetősége, nem pedig maga a valóság. Erről a problémáról ír Bánki Éva a kötet utószójában: 

„De a polgárháborús múltját kóstolgató-fontolgató, a múltját se elfelejteni, se megemészteni nem tudó Angola a maga elviselhetetlen emlékeivel és ezeket az emlékeket megszépítő »múltkereskedőivel«, hiába hasonlít annyira Kelet-Közép-Európára! A mi fülünknek a múlt kiárusítása, bármilyen megszelídítése bizony rettentő ironikusnak vagy álságosnak tetszik. De itt az emlékezet szabályairól, a kacatok »kiárusításáról« – arról, hogy mire szabad, miről kell és mire jó emlékezni – nem intézmények, minisztériumok, hivatásos irodalmi udvaroncok, államtitkárok, megfellebbezhetetlen tekintélyek, kánonfelvigyázók, publicisták és más effélék döntenek, hanem egy szelíd haszonkulccsal dolgozó, a gyarmatosítók hátrahagyta karosszékben okiratokat gyártó, történeteket szövögető, szerelemre, jó ételekre és jó nőkre vágyó albinó, aki ugyanúgy reménykedni akar, mint a többiek [Kiemelés az eredetiben][1]” .

Persze érzünk ebben némi iróniát, ahogyan a történelmi terheink nem is engednék, hogy egy ehhez hasonló valóságot el tudjunk fogadni bármilyen formában. Az emlékezés az európai kultúra egyik legfontosabb és azzal együtt legterheltebb eleme, talán ezért is találjuk mind a mai napig jelentősnek a Száz év magányt, mivel a ciklikusság, és az idő fizikai (testen érzett) megnyilvánulásai olyan élményeket ébresztenek bennünk, amik könnyen parafrazálhatóak a huszadik század második felével, annak terheivel. Persze ezzel nagyon leszűkítem Márquez regényét, és eltekintek a könnyed, vicces, néha mesebeli valóságától. A múltkereskedő, még ha nem is tűnik elsőre könnyen (át)értelmezhetőnek európai szemmel, ahogyan Bánki utal rá, a politikai tét univerzálisnak mondható.

Ez a tágabb irodalompolitikai, posztkolonialista felütés nem csak a spanyol-portugál régió (és jelen esetben a portugál előéletű afrikai irodalom) tekintetében fontos olvasásstratégiai szempont, hanem egy olyan narratív kérdés, amely magát A múltkereskedőt is mozgatja. A történet központjában Félix áll, aki saját lakásában – ami szinte egy antikváriumként jelenik meg, a múlt összes tartozékával – tisztviselők, politikusok és egyéb ranggal rendelkező emberek múltját alkotja meg, régi anyakönyvi kivonatokat, házassági papírokat, nemesi címeket hamisítva; miközben az egésznek egy olyan narratív ívet ad, amely a megrendelő tisztségét történelmileg is alátámasztja. Itt nem figyelhetünk fel, hogy a kötet felveti a fikciós-valóság igazságának lehetőségét, illetve a narratív-igazság hatalmi struktúráját tárja elénk, hanem ezzel együtt – ahogyan fentebb is láttuk – egy sokkal nagyobb nemzetpolitikai problémával is foglalkozik. 

Ugyanis a múlt átírása – amit Hayden White után már nehéz egyértelműen hamisításnak mondani – a romantika óta érvényes felfogást rúgja fel, miszerint a nemzet a múltjából és múltjában él, azaz a hagyomány, a tradíció, és a saját történelem képezi azt az egységet, amelyben minden személy identitásának alapja (vagy legalábbis része) a nemzetisége. A múltkereskedő erre különböző identitásokat mutat fel lehetséges válaszokként. Először is José Buchmann (akit nagyobbrészt csak az álnevén említ a könyv), a megrendelő, akinek az új múltja nem csak új identitást kreál, hanem új valóságot is. A Félix által ismertetett múlt, egy olyan valóságfikcióként jelentkezik, amellyel José szinte öntudatlanul – a tényleges múltját elfeledve – azonosul. Továbbá később megismerünk egy csavargót, Edmundo Barata dos Reis-t, aki egy volt kommunista parancsok, és az orosz hatalom újbóli visszatérésére vár, teljesen belefeledkezve egy múltba, amely már nincs. És végül középen találjuk meg Félixet, aki szinte objektívan beszerez és rendszerez minden olyan tudást, amely a múlttal azonosítható, így megalkotva egy olyan múltat, amely valahol a fikció és a valóság között helyezehető el. Ugyanis a feljegyzések, írások, tárgyak – akármilyen formában is vannak –, csupán a narratív képet alkotó olvasó szemén keresztül válhatnak tényleges múlttá. Így a regény során egy olyan múlt-felfogás bomlik ki előttünk, amelyben a múlt szubjektív igazságok halmaza, ami elbeszélhető, rendszerezhető, de ismerhető meg teljes egészében. 

A regény ezért az álom eszközéhez nyúl: több olyan fejezettel is találkozunk, amelyben az elbeszélő (gekkó) álmait látjuk. Megtudjuk, hogy az előző életében ember volt, illetve az álmok során képes emberi formában beszélgetni Félixszel, majd a regény egyik későbbi fordulatának is szemtanúja lesz. Az álmok transzcendens erőként jelennek meg előttünk, egyfajta felsőbb erőt képviselve, ami átlátja és rendszerezi a valóság egyes elemeit, hogy azok a maguk rendjében valósuljanak meg. Így azt állítva, hogy még ha a múlt nem is megismerhető, legalábbis nem objektív módon, akkor is rendelkezünk egy olyan „előélettel”, amely meghatároz minket. És nem a reinkarnációra való következtetés, hanem arra, ami már jobban hangzik az európai fülnek is, hogy a múlt hozzáférhetetlen, de se sosem múlik el, mindig velünk él tovább. 

Végül pedig az utolsó fejezetben mintha ezt az egészet megkérdőjelezné, és nyíltan politikai diskurzusba helyezné. Ha eddig nem olvastuk volna ki a kötet politikai kérdőjeleit és felkiáltójeleit, Martin Luther King említése az utolsó oldalon váratlanul hatna: „Martin Luther King fekete-fehér fotója jut az eszembe, amikor azt mondja a tömegnek: van egy álmom. Inkább azt kellett volna mondania: álmodtam magamnak egy álmot. Ha jól belegondolunk, nem ugyanaz, hogy valakinek van egy álma, vagy hogy álmodik magának egyet [Kiemelés az eredetiben]” [2]. A regény itt már többszörösen eltér az eddigi narratívától, az eddigi elbeszélő meghal, és Félix veszi át a szerepét, aki egyszerre megkérdőjelezi az egész eddigi történteket. Félix felveti annak a lehetőségét, hogy az eddig történtek összesége is csak egy álom, az ő álma volt. 

Az álom fogalma terhelté válik a regény végére. Egyszerre jelenti a reményt és a reményvesztettséget, amelyben Félix képes olyan múltakat kreálni, amelyek valóssággá válnak, de amik ezzel együtt bármikor meg is szűnhetnek, továbbá politikai szinten – amit a Martin Luther King beemelés hoz elő –, hogy a narratív identitás mindig szubjektív jellegű és hatalmat képvisel, még akkor is, ha a könyv utolsó oldalát olvasva ennek a hatalomnak a bukását, vagyis a változás kilátástalanságát érzékeljük. A múlt azonosul az álommal: ahogyan Martin Luther King álmában egy jobb világot látott, amiben minden másképp rendeződött el, úgy a valóság elbeszélése (elmesélése) is ugyanarra a struktúrára épül, az igazság változó és hozzáférhetetlen, így mindig csak egy kérdést tudunk szembehelyezni vele: ki álmodja?

[1]  José Eduardo Agualusa, A múltkereskedő, ford. Bense Mónika, L’Harmattan Kiadó (Budapest: 2010), 130. (Az utószó online is elérhető: http://ujnautilus.info/multkereskedo-es-a-jovo)

[2]  José Eduardo Agualusa, A múltkereskedő, ford. Bense Mónika, L’Harmattan Kiadó (Budapest: 2010), 126.

Szabolcsi Alexander