Nemrég végre eljutottam Joachim Trier drámájára, ami A világ legrosszabb embere címet viseli. Általában úgy szeretek moziba járni, hogy minél kevesebbet tudjak az adott filmről. Ebben az esetben nem láttam az előzetest, nem tudtam, hogy ki a rendező, sőt sikerült még a plakátot is elkerülnöm. Tehát mondhatjuk azt, hogy semmit nem tudtam a címen kívül – ez még tőlem is bravúros teljesítmény. Úgyhogy mire a terembe értem, és elfoglaltam a helyemet, már leírhatatlanul kíváncsi voltam, hogy mit is kapok majd A világ legrosszabb emberétől, illetve, hogy ki is lenne az valójában.
A film több északi mű mintájára fejezetekből, prológusból, illetve epilógusból áll. Pusztán ez a tény már rögtön izgatottá tett – kedvelem, amikor ilyen módon strukturálják a filmeket. Arról nem is beszélve, hogy mennyire találóak, és komikusak voltak adott esetben a fejezetek címei. A személyes kedvencem ‘Az orális szex a Me Too korában’ címet viselte, amin már önmagában hangosan felhorkantam. De miről is szól valójában ez a film? Egy nő, Julie fiatalkori éveit kíséri végig, mindvégig aktuális témákra hívva fel a figyelmet. Julie egy olyan karakter, akivel rendkívül könnyen tudtam azonosulni. A fő jellemvonása az a bizonytalanság, vagy félelem, ami mindig mozgatórugója cselekedeteinek. Semmiben nem tudott kitartani, és kiteljesedni, és amikor ezt belátta, mindig továbbállt, újabb szenvedélyt keresve. Ám nemcsak az önmegvalósításának kudarcát mutatja be a mű, hanem a kapcsolatainak alakulását is.
A film egyedül a párkapcsolatait mutatja be, illetve az apjával való gyakorlatilag nem létező kapcsolatát. A párkapcsolati rész két férfira viszi a hangsúlyt, és rendkívül fontos kérdéseket fogalmaz meg a modern kor kapcsolódási dilemmáiról. Olyan kérdésekre vetül többek közt fény, mint a gyerekvállalás egy apokaliptikus korban, életkori különbségek, a különböző nexusú szerelmek, illetve a hűtlenség örök témája. Az utóbbi számomra a film csúcspontja volt, azt feszegeti, hogy mi az a pont, amíg el lehet menni. Mi számít egyáltalán megcsalásnak? Ez az abszurd jelenet keserédes, ám egyben briliáns színfoltja A világ legrosszabb emberének. Itt közös pisiléstől, egymás hónaljának megszagolásáig mindent láthat a néző.
A film egyébként kifejezetten lendületes volt, több meghökkentő fordulattal, ám ezek organikusan simultak bele a történet fonalába, nem hatottak erőltetettnek. A mű rendkívül komoly és sötét témákat dolgoz fel, de mindezt képes humorral ellensúlyozni, illetve könnyebben befogadhatóvá tenni. Véleményem szerint ez a sötét humor teszi igazán különlegessé a filmet. Ezek mellett ismét hangsúlyozom, hogy nagyon elgondolkodtató, amit már a film nézése közben is érez a néző. Ám ez tipikusan az a helyzet, amikor képtelen voltam otthagyni a moziteremben a történteket – azóta is aktívan foglalkoztatnak a felvetett dilemmák mind személyes, mind etikai szemszögből.
A világ legrosszabb embere további erősségének tartom még a soundtracket. Kifejezetten eklektikus, mégis jellegzetesen egészet képező fúzióra sikeredett. Illetve végül, de nem utolsósorban kiemelném a színészek hiteles, és élvezetes játékát, ezen belül is a főszerepet játszó Renata Reinsve emlékezetes alakítását. Minden egyes életszakaszában egy teljesen új karaktert hozott, aki mégis valamilyen szinten ugyanaz tudott maradni. Hihetetlennek tartom a maszkmesterek teljesítményét is, akik képesek voltak minimális változtatásokkal drasztikusan alakítani Julie karakterét. Olykor nem is lehetett ráismerni az előző fejezethez képest. Ez a külsőségekben is megnyilvánuló folytonos változás tökéletes metaforája volt a benne lejátszódó folyamatoknak is.
Mindezek után még mindig marad egy kérdés: ki a világ legrosszabb embere? Erre részben választ kaphatnak az érdeklődők a film megnézésekor. Csak nem azt hittétek, hogy le fogom lőni a poént? Nem talált, irány a mozi!
Leave a Reply