A legvagányabb fiatalok sem őszinték a verseikben. Ezt meg kell tanulni – vallja Bánki Éva írónő, egyetemi tanár első verseskötete megjelenésekor.
A Bolgár Kulturális Intézet zöld kárpitos dísztermében ülünk egy lezser, mosolygós nő köszön középiskolai tanárnőnknek, immár barátunknak. A hölgy Bánki Éva, bemutatnak minket egymásnak, adok a végén recenziós példányt – mondja, és tényleg nem felejti el. Beszélgetőpartnere Tomaji Attila, a kötetből jó barátja, Balla Csenge olvas fel. Kiadók és irodalmi lapok szerkesztői, barátok, ismerősök ülnek a székekben. A beszélgetés során messzi tájakon járunk, egy egész hónapon át csodáljuk a tengert, ott sétálunk a nagykanizsai szülőváros látszólag unalmas utcáin, bekerülünk a kamasz lánnyal Pest forgatagába, és rájövünk Bánki Éva tényleg húszéves maradt lélekben (a Királynő, kérem versben le is írja). Ugyanaz a lelkesedés, a gyerekkor vége felett érzett friss öröm, lázadó és ellentmondásokkal teli versnyelv, mely mostanra megtanult őszinte lenni. Elsősorban önmagához.
Sok mindenről szó esik, például a fiatalok koncentrálóképességének romlásáról, melyet talán nem kell görcsösen megváltoztatni. Arról, hogy a rendszerváltás irodalma mennyire távol állt az írónőtől, ezért azt tervezte, hogy spanyolul fog írni. Disztópiákról, melyekben a költők hősök, de nem költői kvalitásukkal. Gépekről, melyek a végén átveszik felettünk az uralmat, mert nem tudjuk kezelni őket. Végül pedig az utazásról. Ahogy Bánki Éva mondta: „Néha azért utazunk, hogy megtaláljuk magunkat, máskor pedig azért, hogy megtartsuk magunkat, mert az csak mozgásban lehetséges.”
Ez a kulcsmondata az Át kötetnek is. Valahonnan át valahova. Mozgás, traumák, gyerekből felnőtt, halálból túlvilágra, múltból jövőbe. Átlépés, Átalakulás, Átutazás. Motívumai a tenger, a szél, melyek időről időre visszatérnek a kötetben. A bevezető versben a Szél istennője küldi a mexikói Tulum katonáit, akik tengerre szállva megtalálják és birtokba veszik az elmaradott Portugáliát. A fordított felfedezés-történet a Szél hatalmát és a történelem esetlegességét hirdeti, melynek motívuma végigvonul a köteten, mint a világ örök titka. A Csak a szerelem ciklusban vall is erről a költőnő: ,,Kislány koromban a szelek színét is láttam. […] A szelek ma is a hőseim. / Nem hordanak kitüntetéseket. / Nincs fokozatuk, útlevelük, tekintélyük. / Ahogy nincs ruhájuk, nevük, címük. / Erejük van./ A szél megelevenít, akár az értelem.” (A szél ötven árnyalata). A ciklus a férfi-női hierarchia („Nézzünk fel a férfiakra, hogy lenézhessük őket!”), a szexualitás (,,Egy alany és állítmány nélküli mondat tétje a szex vagy Isten.”, ,,Három tablettával szívesen letudnám a nemiséget”), a trauma (,,…a bácsikám harminchét nő szüzességét vette el. […] Mikor nagy-nagybátyám a kezét végighúzta a mellemen, / nem elvett tőlem, hanem megajándékozott valamivel: / egy láthatatlan vérszívóval, egy rusnya, követelőző féreggel.”) és meg nem született gyerekek („A fiam helyét hordom. Aki van, / de mégsem.”) témáit dolgozza fel néhol lakonikusan, néhol fanyar humorral fűszerezve.
A Csak a család versfüzér őrjöngéstől félő nagynéniket, Ágnes asszonyként mosó édesanyát, mindenkivel szelíd dédanyát, rajongásig szeretett apát idéz meg. A családhoz kapcsolódó érzések és gondolatok ambivalenciája, az immár felnőtt gyermek töprengései visszhangoznak az alábbi sorokban: „Hogy toporzékolhatnám ki innen magam?”, „A halálnál is erősebb a szerelem!”, „És még mindig nem értem, / mi az a szörnyű, felfoghatatlan, / iszonyú dolog, amit elkövettem.”, „A gyerekkorban az a legjobb, / hogy egyszer csak vége.”
Csak a többiek ciklusban a lírai én keresi önmagát a világban, ,,ahol magamnak épp elég vagyok,” és ,,ha újjászületnék, / zord, szakállas férfiú lennék.”, az identitását, a szerelmet. Ez a Csak részben folytatódik immár a halálhoz, időhöz való különös viszony boncolgatásával. Az idő keleti körkörösségét hirdetik a ,,Mint az egymásba merülő évek, / ragyognak, eltűnnek, kioltják egymást, visszakanyarodnak / ebben a lázas anyaméhben.” sorok, az idő és természet különös fúziójáról így vall Bánki Éva: ,,Vagy a természet nemesebb módon hasznosítja a kidobott napokat? / Széllé, esővé, ragyogássá változtatja?” A kötet végén a múló idővel párhuzamosan Isten létének kérdésköre is egyre hangsúlyosabbá válik. A mindent látó Isten a Nagymosás versben, vagy a bűnök ellenére mégsem büntető Úr, melynek ellenére a lírai én így vall: ,,De félek Istentől. Hogy kiköp, megrág, túlbeszél. / Mint mi egymást. […] hiszen az ő képére és hasonlatosságára…hát miben reménykedem?” végső sóhajával zárja a verset.
A kötet olvasása formabontón őszinte, kicsit sem idealizált gyerekkort fest, egy lázadó, felnövő éppen úton levő cinikus kamaszt, akiből sugárzik a világ felé érzett csodálat és dac keveréke. Ajánlom mindenkinek, aki kicsit is elveszettnek érzi magát a felnövés útvesztőjében és nem fél ezzel szembenézni. A lírai én segítségére lesz, hogy ne meneküljön, hanem vállalja minden gondolatát, s merjen saját verseiben is őszinte lenni.
Képek forrása: Google
Leave a Reply