Lehet-e identitáskifejező egy szépészeti beavatkozás? Mennyiben határozza meg az embert a nemzetisége, vagy az, hogy melyik országban született? S hogyan lehet a humoros oldaláról megközelíteni az apokalipszist? Többek közt ezeket a kérdéseket is megfogalmazhatnánk a Fiatal Drámaírók Házának legújabb felolvasóestje kapcsán, ami a Gránátalma címet viselte.
A helyszínt ezúttal a méltán ismert, bohém és otthonos Szatyor bár galériája szolgáltatta, nem véletlenül – az est elején ugyanis Horváth Benji, az esemény szervezője világított rá arra a törekvésükre, mely szerint drámafelolvasásaikat a kávéházi kultúrával próbálják egy tető alá hozni, ezzel is tovább éltetve az irodalom és a kávéházak évszázados történetének egybefonódását. S bár a kezdeményezés mindenképpen dicséretes, az előadás szempontjából előnyösebb lett volna akusztikusabb teret választani az estének.
A felolvasás Szűcs Virág Natália Esztétikai beavatkozás című szövegével kezdődött. Az alaphelyzet: a megjelenésével elégedetlen Éva egy műtéti beavatkozással kívánja elérni a számára ideális külsőt. A felvonásban megjelenő különböző helyszínek és szereplők több helyen Az ember tragédiáját idézik – elég, ha az alaszkai jégtömböt, az almaligetet vagy a füvészkerti fotózás jelenetét említem. Ezek mellett Shakespeare Rómeó és Júliájának klasszikus sorát is a felvonáshoz igazítja: „Oh, Rómeó, miért vagy te Ádám?”
Az intertextus több értelmezési lehetőséget is nyújt a néző számára: egyrészt a biblikus értelemben vett Teremtő elleni „lázadást” jeleníti meg, aki saját képmására formálta az embert, ezen a felvonás főhőse mégis változtatna. Másrészről a jelenetek sokaságában az egyén lehetőségei, emlékei vagy vágyai kerülnek terítékre egy-egy dialógus erejéig. A rapid jelenetváltások azonban nehezebben megragadhatóvá teszik a felvonást, és nagyobb fokú befogadói aktivitást igényelnek.
A szöveget egy idős házaspár vasárnapi ebéd mellett elhangzó vitája követte, a Látlelet Noblet Péter tollából. A praktizálásból lassan kiöregedő orvos és költő feleségének – akire egyébként férje pusztán leánykori vezetéknevén hivatkozik – ideológiai és személyiségbeli ellentéte élesen kirajzolódik a felvonásból. Parázs vitájukat a vazektómia témája robbantja ki – a férj határozottan kiáll a „nemzet vérfrissítése” mellett, majd a heves szóváltás után a melegség és a nemzetiségi hovatartozás kérdéskörénél kötnek ki.
A jelenet a magára hagyott feleség monológjával folytatódik – innen tudhatjuk meg, hogy valójában ő maga egynegyed részben magyar, Csehországban született, s magyarországi életét is retrospektíven, a nosztalgia különös keserűségével meséli el. Története tökéletesen rávilágít a többnemzetiségűek örök problémáira: nem elég magyar Pesten, Prágában pedig igen szépen beszél csehül – magyar létére. Kamaszkori lázadásait, passzív rezisztenciáját felidézve tárja fel saját igazságát: „aki magyar, annak nyögnie kell”.
A sort Magyar Bogi felvonása zárta, melyben öt raktárterembe zárt ember néhány napjába nyerhettünk betekintést – a világvége idején. Az Apokalipszis most ironizáló humorral mutatja be a látszólag sorsukra hagyott szereplők reakcióit a végítéletre, ami kivételesen nem csak Amerikát – mint ahogy az bizonyos hollywoodi filmekben lenni szokott –, hanem az egész bolygót érinti. A humorforrásként szolgáló alkoholista anyuka és a joviális nagymama, Marika néni, vagy a folyamatosan rukkolát tukmáló üzletember karaktere mellett komolyabb húrokat is megpendít a szerző – így szó esik a családon belüli erőszakról, a magára maradt idősekről és a karrierépítési nyomásról, ami az ifjú orvostanhallgató, Bence vállát nyomja.
A felvonás erősen koncentrál arra a kérdésre, vajon mi lehetett volna a sorsa ezeknek a szereplőknek, hogyan folytatódott volna tovább az életük, ha a sors – vagy éppen a balszerencse – egy raktárhelyiségbe nem tereli őket. S mit lehet kihozni a jelenlegi, meglehetősen váratlan szituációból? A felvonás függővége pedig még azt is megkérdőjelezi nemcsak a szereplőkben, hanem a nézőkben is, hogy amit láttunk, az vajon valóban a valóság volt-e, vagy jól kitervelt csel csupán?
Az előadás kapcsán realizálódott bennem, hogy sok esetben az irodalomra mint patetikus, múltbéli dologra tekintünk, pedig ez egyáltalán nincs így – körülöttünk zajlik, csupán nyitott szemmel kell járni, hiszen még a legkülönösebb témák – legyen szó műtét alatt látott kusza álmokról vagy a világvégéről – is magukban hordozzák az értéket. Így köszönettel tartozom a Fiatal Drámaírók Házának az újabb emlékezetes estéért; kíváncsian várom, mivel állnak elő legközelebb.
Mató Rebeka
[1] Idézet Madách Imre – Az ember tragédiája c. drámájából
Leave a Reply