Marius von Mayenburg: Perplex / Szkéné Színház
A Perplex nem árul zsákbamacskát. Az angol ige jelentése: zavarba hoz, meghökkent valakit. A népszerű, kortárs német drámaíró, Marius von Mayenburg drámája ezt az egy kifejezést tematizálja a lehető legsokfélébben. A darab a Szkéné és az Exit Generáció közös produkciójaként idén ősszel került először bemutatásra Magyarországon. A kérdés már csak az, miféle rendszerként működik a zavar a színpadon?
Jelenetfotó az előadásról. Online forrás: szkene.hu
A képlet egyszerű. Adott négy színész – Török-Illyés Orsolya, Farkas Ádám, Simkó Katalin és Dénes Viktor – valamint egy IKEA-bútorokkal fölszerelt lakás, mint díszlettér. Ebbe a lakásba érkezik haza Orsi és Ádám heves veszekedést folytatva. Nem sokkal később megjelenik a pár két barátja, Kati és Viktor, az események pedig hirtelen fordulatot vesznek: azt állítják, ez az ő lakásuk. Orsi és Ádám, bár először összezavarodnak, fokozatosan elfogadják a helyzetet. Ezzel pedig kezdetét veszi egy újabb történet. Az előadás tehát egymással lazán kapcsolódó jelenetek füzére. Minden jelenetből úgy váltunk át a következőbe, ahogy egy vagy több szereplő felülírja az előző szabályrendszerét, szerepet cserél, megmásítja az eddigi viszonyhelyzetet. Mintha egy vonatot egyszerre siklatnánk ki és állítanánk új pályára újból és újból. A zavarkeltés elsődleges eszköze így a sajátos dramaturgiai szerkesztésmód, mely egyaránt hat az egyes szereplőkre és a nézőkre. A képlet egyszerű, de szeszélyes.
A Perplex egyes etűdjei számtalan abszurd és komikus helyzetet ábrázolnak, amelyek a hétköznapok rendkívül megszokott, természetesnek érzékelt jelenségeit idézik meg, majd lerántják róluk a leplet és felszínre hozzák a mélyükön megbújó banalitást. A karakterek perceken belül csalják meg egymást, bár a megcsalás határait – miképp az a társadalmi megítélés szempontjából is folytonos kérdés – maguk sem tudják teljesen behatárolni. Máskor a fennálló hatalmi hierarchia rendje fordul meg hirtelen (pl. abban a jelentben, amikor Anna egyik pillanatról a másikra cseléddé válik, akin aktív erőszakot alkalmaznak.) Az előadás legvégén pedig a szereplők a szó átvitt és konkrét értelmében is lebontják a negyedik falat: miután szétszerelik a lakást, a rendezőt hívogatják, és mivel az nem érkezik meg, arra a következtetésre jutnak, hogy az nem is létezik. A leírtak alapján rögtön eszünkbe juthatnak az abszurd drámairodalom alkotásai: Eugène Ionesco legnevesebb darabja, A kopasz énekesnő vagy Luis Buñuel filmesztétikája. A Perplex viszont egy dologban mégis más, mint a felsoroltak. Míg Ionesco darabja vagy Buñuel filmjei az abszurdot és szürrealizmust leginkább eszközként használják fel arra, hogy kritikusan lépjenek fel valamivel szemben, addig a Perplexről nem igazán lehet eldönteni, hogy mi is igazából a célja.
Jelenetfotó az előadásról. Online forrás: szkene.hu
A zavarodottság állapotának megidézését többszörösen sikerül megvalósítania a darabnak, azonban ez a zavarodottság nem igazán köthető semmilyen konkrétumhoz. A nézőben születő értelmezések éppen ezért inkább belemagyarázásoknak tűnhetnek. Az előadásról ettől függetlenül nem kijelenthető, hogy ne mondana semmit. Mond, de nem állít. A semmitmondás és a túlzott didaktikusság csapdája elől mintha a „komikus fecsegés” felé menekülne el. Ennek a technikának a használata persze az abszurd drámairodalomban is gyakori: „az író analitikusan szétszereli a szerinte elértéktelenedett nyelvet, a klisék, a közhelyek, a hiteltelen fecsegés nyelvét, amely uralkodó a médiában, a politikában.” [1]
A kérdés már csak az, hogy van-e még aktualitása 2023-ban ennek a technikának lényegi többletjelentés nélkül. Ennek a kérdéskörnek, illetőleg a referencialitáshoz való viszonyulásnak motívuma explicit megjelenik az előadás egy pontján, amikor is az egyik jelenet során a szereplők jelmezes találkozót szerveznek a lakásukra, ekkor a Farkas Ádám alakította karakter ekképp fejezi ki aggodalmait a jelmezválasztással kapcsolatban: „nem akarom, hogy a vendégek ne tudják, hogy indián vagyok-e vagy náci.” Az elsőre rendkívül banálisnak mutatkozó dilemma – mely a jelelmélet kérdéseit vonja játékba, kiváltképp azt, vajon mikortól utal egy jel önmagán túlra – Orsi esetében végül beteljesedik: ünnepi kosztümje alapján senki sem találja ki, hogy egy vulkánnak öltözött.
Bár a felvázolt jelelméleti dilemma izgalmasnak mutatkozik, dekonstrukciós kísérletnek mégsem eléggé merész a Perplex. A színészek kitartó figyelemmel dolgoznak, de munkájuk bizonyos értelemben zsákutcának mutatkozik, ha egyszer nincsenek valódi szerepek, amiket el kéne játszaniuk. A humor működik, de csak működik, nem pedig felemészti önmaga tárgyát, ami egy abszurd hatásesztétikával operáló darab esetében talán a legfontosabb kéne, hogy legyen. A Perplexnek vannak okos és izgalmas gondolatai, passzusai, mint amilyen az alábbi: „a világ az nem egy tárgy, hanem információk egy olyan tárgyról, ami nem létezik.” Ezeket azonban sokszor elesetten köríti, tolmácsolja. Ennél a mondatnál például megidézésre kerül Platón barlanghasonlata is, ami bár releváns, mégis túlmagyarázottként hat a konklúzió: „a barlangon kívül nincsen semmi.”
Leginkább ezzel a fenti gondolattal összegezhető a Perplex. Ahogy a barlangon kívül nincs valóság, úgy az előadás mögött nincs jelentés, vagy ha úgy tetszik: az előadás maga a jelentés. Élet és látszatélet benne nem egymás ellentétjei, hanem egymás reciprokjai. A kérdés már csak az, hogy ez egy világmegváltó megfejtés, konyhafilozófiai frázis vagy pedig ezesetben sem tehető éles különbségtétel. Egy dolog biztos: a zavar a színházból kilépve is folytatódik.
Jelenetfotó az előadásról. Online forrás: szkene.hu
[1] Bara Katalin, Csutak Judit, Drámaolvasás, Korunk, 17. évf. 3. sz.
Maros Márk
Leave a Reply