Sajnos már évekkel ezelőtt ellőttem azt a meta-poént, hogy egy cikk bevezetőjében leírtam, hogy ez egy cikk bevezetője, azt érzékeltetendő, hogy egy posztmodern kortárs színdarab mennyire lubickol az önnön megalkotottságában. Ugyanis ugyanez történik az Ascher Tamás Háromszéken című Pintér Béla-darabban, amelynek nyitányát és zárlatát is egy Bezerédi Zoltán nevű figura – akit történetesen egy Bezerédi Zoltán nevű színész alakít – expliciten jelenti be. Az előadás oly mértékben zúzza át a negyedik falat, hogy az is megkérdőjeleződik, egyáltalán a másik három áll-e még.
Kis művészetelméleti kitekintő: a mai magas- és tömegkultúrában oly népszerű formai eszköz a ‘negyedik fal áttörése’ a színházművészetből származik, ugyanis a színpadon mindig három falat látunk, és az elképzelt negyedik felől szemléljük az előadást. Azonban amikor egy szereplő expliciten kiszól a nézőtérre (áttöri a negyedik falat), akkor ezzel megbontja a darab realitásérzetét, és közli velünk, hogy ő is tudatában van annak, hogy egy színpadi előadás megalkotott valóságát szemléljük.
Tehát az Ascher… többször töri át a negyedik falat, mint azt Italo Calvino és Deadpool közös gyermeke tenné. Záporoznak a meta-poénok, az összekacsintások és az önironikus fricskák. Mindez onnan indult ki, hogy a Pintér Béla által rendezett A bajnok-ról a Heti Válaszban megjelent egy vitriolos írás, amelyben a szerző számonkérte a rendezőt, hogy miért nem inkább Máté Gábor igazgató botrányos magánéletéről mutatnak be darabot a belpesti színházban. Ahol Szíjártó tanár úr sajtóhisztériát látna, ott Pintér Béla lehetőséget. Ugyanis mindnyájunk kedvenc túlmozgásos színházi fenegyereke megírta és meg is rendezte azt az előadást, amely egyszerre szól nagyon konkrét emberekről és az életükről, de egyszerre el is távolodik a valóságtól, és beleviszi a nézőt egy „akár meg is történhetett volna”-játékba.
A darab egy Katonavári Kaposa József elnevezésű színházban játszódik, amelynek igazgatóját, Tabajdi Sándort hol szinkron, hol különválasztott módon egyszerre formálja meg Elek Ferenc és Thuróczy Szabolcs. Ebben a teátrumban találkozunk Máté Gáborral, aki rendezői babérokra tör, ezért az igazgató háta mögött tárgyal Kazimir Károllyal. A háttértárgyalás az igazgató(k) fülébe jut, aki(k) ezért „büntetésből” elküldik Mátét egy Bezerédi nevű színész, és egy Ascher Tamás (Keresztes Tamás) nevű rendező társaságában Erdélybe színészkurzust tartani. Itt aztán kialakul egy szerelmi háromszög Máté, Ascher és egy feltörekvő székely színésznő, Léda (Jordán Adél) között. Ennek következményeként Léda teherbe esik Máté Gábortól, aki azonban el akarja vetetni a születendő gyermeket. Kézenfekvőnek tűnik az az értelmezés, miszerint Léda figurájában Albert Györgyi jelenik meg, akinek sorsa valóban az volt, hogy Máté Gábortól születendő gyermekét abortálnia kellett, majd később valószínűsíthetően a megrázkódtatások hatására öngyilkosságot követett el. A darabbeli Máté Gábor a közönséghez kiszólva deklarálja, hogy mind esendőek vagyunk, és a személyes sorsok bőven tartogatnak annyi tragédiát, mint amennyit egy megalkotott figura hordozhat magában.
Az erdélyi miliő színrevitele ügyesen egyensúlyozik a politikailag inkorrekt és a bájos kifigurázás kategóriái közt. A határon túli magyarok jó része susogósba öltözött, magyarkodó taplónak van beállítva. Ugyanakkor a néptánc és a tájszólás megidézése a lehető legmélyebben autentikusnak hatnak. A társulat pattogós néptánccal nyitja és zárja az előadást, ami fantasztikus látvány, és mintegy idézőjelbe teszi az egész darabot. Jordán Adél csodás népdaléneklésében pedig benne foglaltatik a karakter egész drámája.
A darab közel két órája alatt az egyszerű színházkedvelő halandó is azt érezheti, hogy bepillanthat ebbe a közegbe, amely olyannyira zárt, éteri és más szabályok szerint működő, mint a mi rögvalóságunk, akár egy akvárium. Pintér Béla darabjainak visszatérő kritikája, hogy csakis az ő színitársulatával működnek. Itt is hasonló a helyzet, mivel az egyes szerepek az adott színészekre íródtak. Keresztes parádésan hozza a tudálékoskodó és a pillanatot mindig uralni igyekvő Aschert. Fekete pedig Máté Gábor belső lényegét megragadva formázza meg a nárcisztikus és frusztrált entellektüelt. Persze Pintér magát sem kímélhette, Dankó István játssza a kreatív energiáit kontrollálni képtelen, néhol kicsinyes, néhol izgága alternatív színházcsináló Pintér Bélát. Minden alakítás kiváló, de felmerül a kérdés, hogy vajon elő lehetne-e adni ezt a darabot más társulattal, másik színházban. A válasz az, hogy nem, mert az előadás így pont a megalkotásának körülményei és a színészekhez írt szerepek miatt működik. Megint csak az akvárium zártságába ütközünk, ha azon kívül szeretnénk szemlélni a darabot. Kosztolánczy tanár úr erre azt mondaná, hogy Pintér Béla lubickol a saját zsenialitásában, csak nem értem, hogy ezt nekem miért kell néznem.
Ugyanakkor a bulvárjátszma tovább folytatódik. Tudvalevő, hogy a korábban házasságban élő Jordán Adél és Keresztes Tamás mára már külön utakon folytatják az életüket. Az előadásban mégis látni olyan jelenetet, amelyben a romantikus Léda évődő pillantásokkal tekint a közönyös Ascherra. A bulvárfogyasztó néző ezen a ponton megkönnyebbülten konstatálhatja, hogy a magánélet és a színház mégiscsak különválasztható, és a profi színészi játék képes áthidalni a valóságban már kihunyt érzelmeket. Kérdés, hogy a darab élvezetéhez és értelmezéséhez mennyit adhat hozzá, ha minduntalan a valósághoz kötjük azt. Ez a darab pont arról szól, hogy lényegtelen, a valóságban mi történt és mi nem. A lényeg, ami a színpadon és a befogadóban történik. Ha nézőben megszülető érzelmek és gondolatok valósak, akkor a fikció elérte a célját. Vagy ahogy Kulcsár Szabó Ernő tanár úr mondaná: a műalkotás értelmezését miért kössük az önéletrajzhoz, a saját szívünk helyett? Nem tudom, hogy mondott-e ilyet, de karakterazonos és igaz lenne, ha mondta volna.
Leave a Reply