Masri Mona Aicha lelkészként az ELTE egyetemi missziójánál teljesít szolgálatot. Diákoknak nyújt támaszt, programokat és minden szerdán imareggelit szervez, ahol közös étkezés mellett beszélgetnek, imádkoznak az esemény résztvevői. Folyamatosan keresi az alkalmat és lehetőséget, hogy olyasmit adjon át, amire a fiataloknak igazán szükségük van, és amitől lelkileg gazdagodhatnak. Őt kérdeztük arról, hogy hogyan érdemes gondolkodni a karácsonyról, mint ünnepről, mikor beszélhetünk – már ha beszélhetünk egyáltalán – emelkedett hangulatról, és hogy miért érdemes a világ legünnepeltebb születésnapján igenis megemlékeznünk az ünnepeltről.

Masri Mona Aicha (fotó: Zellei Boglárka Éva)

Pesti Bölcsész Újság: Mivel közvetlenül Szenteste és karácsony előtt a diákok szétszélednek, hazautaznak a családjukhoz, több időd jut arra, hogy megéld a karácsonyt úgy, ahogyan azt szeretnéd. Hogyan hangolódsz az ünnepre?

Masri Mona Aicha: Számomra ez mindig nehéz, mert az én életemben is megvan a környezetem által támasztott „örülnöd kellene” szigorú elvárása. Az egyetemisták közül is sokan kerülnek olyan szituációba karácsonykor, amelyet nem önkéntesen választanának: olyanokkal is töltenek együtt időt, akikkel amúgy nem feltétlen ülnének egy asztalhoz. Ezt a nyomást én ugyanúgy érzem, nekem is nehéz feladat megélni az ünnep valóságát. A mindennapokban folyamatos spirituális közösségben érzem magam Istennel, ez az ünnep alatt sem változik, ilyen értelemben nem lesz különleges ez az időszak. Úgy tervezem, hogy a szentestét a férjemmel és a kiskutyánkkal töltjük, ilyenkor némi vitatkozás után –nem úgy sikerül az étel, nem tökéletes a díszítés, lehetséges-e, hogy ferde a műfenyő – gyertyát gyújtunk, Bibliát olvasunk, imádkozunk, zenét hallgatunk, néha táncolunk, és az ezt követő napokban meglátogatjuk a rokonokat. Általában így megy, a közös Szenteste után a karácsony mások örömének kielégítéséről szól (nevet). Az ünnep ezen része sokaknak hasonlóan telik: rohanásban.

Egy ideje nagy kérdésem, hogy hogyan lehet úgy ünnepelni, hogy másnál van az ember. Ha például az anyósomék küszöbét átlépem, nyilván ők fogadnak be a saját karácsonyukba, ahova én nem feltétlen viszem magammal a saját szokásaimat. Bár lehet, hogy idén teszek egy próbát.

P.B.Ú.: Az ünnepi hangulat hogyan teremthető meg a nagy rohanás ellenére?

M.M.A.: Én az adventet veszem komolyabban. Egyrészt, mert ha nem venném, megőrülnék. Az emberek ilyenkor nagyon felpörögnek, nekem ez ijesztő (nevet). Másrészt, mert nagyon furcsa lenne a karácsonyba csak úgy beesni. Vizsgaidőszakban mindig ezt tapasztaltam, és most is ezt látom az egyetemistákon. Úgy, hogy tudtam, hogy mennyi vizsga van még előttem, mindenféle hangulatom volt, csak ünnepi nem. Viszont az advent megélése segít abban, hogy felkészülhessünk az ünnepre, Krisztus megtestesülésének ünnepére. Idén erre hívtam a hallgatókat is, egy fókuszált jelenlétre. Ez nem azt jelenti, amit sokan gondolhatnak – hogy lelkészként csak olvasom a Bibliát és imádkozgatok magamban, noha ez is benne van –, hanem kitalálok magam számára egy külön adventi szolgálatot. Idén az egyik ilyen, hogy minden nap kedveskedek valamivel a férjemnek. A Szentírásban a házasság Isten és ember viszonyának a kiábrázolása. Hiszem azt, hogy a férjemmel megélt közösség Isten jelenlétében van.

P.B.Ú.: Említetted, hogy másoknál is hasonló élmény lehet ez a felgyorsult, rohanós ünnep. Mit tapasztalsz, az elmúlt 10-15 évben változott-e bármit az ünnepi rutin?

M.M.A.: Nehéz erről általánosan beszélni, mert bizonyos aspektusból mást jelent az ünnep a hívő és nem hívő embernél. Ugyanakkor hatalmas érték mindenkinek, mert pár napra mindenki megállhat. Ez nagyon fontos Isten számára, a tízparancsolatban is szerepel, hogy pihenőt kell tartanunk, erre szüksége van az ember testének, lelkének. Az ünnepnapok szent, azaz Istennek elkülönített idők; azért vannak, hogy Istennel töltsük. Ez nem azt jelenti, hogy egész nap imádkoznunk kell a sarokban, hanem lehetőség nyílik másokkal közösséget vállalni, minőségi időt tölteni. Az ünnep rendeltetése nem változik.

Ami viszont mintha változna, hogy kezdjük megunni a kiüresedett ünnepet. Feltesszük a kérdést, hogy tényleg annyiról szól a karácsony, hogy elmegyek, megveszem és odaadom az ajándékokat? Főzök és takarítok egész nap, de mégis minek? Mintha sokakban jelenne meg az igény, hogy valami többről szóljon. A kérdés, hogy ezt a többet hol keressem. A karácsonynak hatalmas üzenete van számunkra, nem csak annak emléke, hogy egy aranyos gyermek megszületett valahol. Isten eljöveteléről szól, hogy az, aki az egész kócerájt teremtette, eljött törékeny állapotban és kiszolgáltatta magát az embernek. A karácsonyban megmutatkozik, hogy az ember milyen fontos Istennek, és hogy milyen fontos az emberi test, hiszen testben jött el. Istennek az is fontos, hogy van lehetőségünk pihenni, közösségben lenni, nem csak a közös evést értve ez alatt, ez mind jó hatással van ránk, a testünkre. A karácsony valósága felszabadítja az embert, hiszen üzenete, hogy Isten elfogad, és mérhetetlenül szeret. Tehát nem elnyom, hanem felemel, nem bezár, hanem tágas térre visz, persze ez mind veszélyes, és talán ezt tapogathatjuk az ünnepben.

P.B.Ú.: Azt mondod, hogy az igény megvan az emberekben, hogy valami tartalmasabbat éljenek meg ilyenkor. Mit tanácsolnál, hogyan érjék ezt el, mit tegyenek ennek érdekében?

M.M.A.: A legegyszerűbb és legfontosabb, hogy legyenek közösségben. Ez nem kell, hogy a templom legyen, hanem lehet a család, a barátok, és törekedjenek közös kapcsolódásra. Nem gondolom, hogy mindig hatalmas dolgokat kell csinálni. Például ajándékbontás után elolvashatunk közösen egy részletet az evangéliumból, hogy Krisztus hogyan született meg, és beszélgethetünk róla szabadon, kötetlenül. Ez fél-egy óra közös időtöltés, ami alatt az sem baj, ha nem értünk egyet az értelmezésben. Végtére is nem ez számít. A karácsony arról szól, hogy Krisztus megszületett, eljött hozzánk. Furcsa volna két és fél napot eltölteni valaki születésnapjának ünneplésével úgy, hogy nem is foglalkozunk vele. Ha egyetemistaként valaki megkérdezi tőlem, hogy hogyan ünnepelje otthon a karácsonyt, azt javaslom neki, olvasson fel egy igeszakaszt a családnak, és kérdezze meg: ti mit gondoltok erről?

P.B.Ú.: Azt állítod tehát, hogy egy pozitív visszafejlődést tapasztalhatunk, és növekszik az igény a spiritualitásra.

M.M.A.: Spiritualitásra van igény, még mérhető is, hogy karácsonykor többen járnak templomba. Ez valamiért máig fennmaradt a társadalomban.

Mára kialakult az a nézet, hogy mi vagyunk a karácsonyért. Pedig valójában ezek a szent napok vannak értünk, hogy megállhassunk és bekapcsolódhassunk. Vagy gyakran mondjuk, hogy mi tartjuk az ünnepet. De nem az ünnep tart minket? Értünk vannak az ünnepnapok, hogy kiszakítsanak minket a mókuskerékből, hogy felemeljenek, hogy emlékeztessenek arra, hogy Isten milyen csodálatosnak lát bennünket, hogy közös történetet akar velünk.

P.B.Ú.: Említetted, hogy érdemes idevágó igeszakaszt olvasni, részleteket a Szentírásból. Nem hívők számára ez nem olyan egyszerű feladat. Hogyan fogjon neki, hol keressen valaki karácsonyhoz illő részletet, és egyáltalán hogyan viszonyuljon hozzá, akinek ez mind ismeretlen terep?

M.M.A.: Először is vegye elő a Bibliáját, vagy csak menjen fel az abibliamindenkié.hu oldalra, és olvassa el Máté evangéliumából az első fejezetet. Ha hadilábon áll a nevekkel, a 18. verstől érdemes nekikezdeni. Jézus Krisztus megszületése jól ismert történet, innen mindenki felidézheti. Érdemes utána tovább olvasni, megtudni, hogyan kellett Jézusnak menekülnie Betlehemből. Erről már kevesebbet szoktunk beszélni, pedig ki kellett őt menekíteni a gyermekgyilkosságok elől. Ebből is látszik, így komplexen, hogy a karácsony nem egy kívülálló történet, hanem a miénk, az emberek története. Hiszen hatalmi harcok, politikai kérdések, családi feszültségek, gyermekek halála, meneküléstörténetek, anyák és apák gyászoló sírása veszi körül. Nem jelenthetjük ki, hogy régen minden szép és jó volt. Ezt a meneküléstörténet mutatja: az is a mi világunk volt, Jézus közénk, ebbe, a mi világunkba jött el.

Ha valaki egyetlen igeszakaszra nyitott, az elveszett fiú példázatát érdemes elolvasnia. Mi idén az imareggelire járó hallgatókkal több héten át küzdöttünk vele, hogy miben melyik fiúval tudunk azonosulni. Ez a történet rengeteg kérdést vet fel és sok mindent állít. Isten alaposan megpiszkálja benne az igazságérzetünket.

Ami fontos a szemérmesebb olvasóknak, hogy a Szentíráshoz nem szabad úgy hozzáállni, hogy az egy szent írás, amelynek értelmezéséhez kell minimum egy lelkész. Nem. A Szentírás egy könyv, azaz könyvek. Elolvasom és valamit mond. Nem baj, ha nem azt mondja, ahogyan egy lelkész interpretálná az adott szakaszt, majd utána olvasok, vagy átugrom, ha nem értem. Nyissuk ki, és hagyjuk, hogy a szöveg hasson. Ez, vagy bármelyik másik történet nem attól működik, hogy templomban hangzik el, vagy hogy lelkész prédikál róla. A Szentírás mindenkié, gondoljunk rá így. Ugyanígy egy ünnep sem attól lesz ünnep, hogy az apropóján elmegyünk a templomba, hanem hogy együtt vagyunk Istennel valamilyen formában.

P.B.Ú.: A Biblián kívül mit javasolnál, mivel érdemes hangolódni erre a három napra?

M.M.A.: Nehéz megmondani, hogy mi az, ami hangol, és mi az, ami zajt teremt, és így elválaszt, inkább eltakarja az ünnepet. Bármivel, zene, tánc, könyvek, bármi. Ha valaki megnéz egy jó színdarabot, vagy felcsap egy verseskötetet, találkozik olyan kérdésekkel, amelyek elgondolkodtatják. A DIA-n vagy a MEK-en is rengeteg kötet érhető el, lényegében mindegy, hogy mire esik a választás, nem kell feltétlen istenes verseket keresni. Egy jó mű attól jó, hogy rákérdez az emberi életre. De lehet mozogni is, tánc vagy futás közben is megélhetünk spiritualitást. Ez az időszak lehetőség, hogy belekérdezzek magamba – és ez már spiritualitás. Innen el lehet jutni odáig, hogy feltegyük a kérdést, mivégre vagyunk a világban? Tartsuk azonban szem előtt, hogy ez nem egy feladat, amit ki kell pörgetni ez idő alatt. Érdemes inkább fókuszáltan elmélyülni. Vegyük legalább félig olyan komolyan magunkat, amennyire Isten komolyan vesz minket.

Szabó Virág