„Lehet-e a ’mi’ határtalan?”
Rüdiger Safranski
Ahányszor csak kiült a teraszra, egyre irigyebben nézte szomszédja kertjét, s bár füve egy árnyalatnyival sem volt zöldebb, úgy vágyott rá, mint aki méltóbb gazdája lenne: fájt a foga elhanyagolt fáinak gyümölcseire, melyekből ő mézédes lekvárokat főzetett volna és mámorosan pillantott végig a pár sor gondozatlan szőlőn, mely szerinte ugyancsak az ő szakértelmére várt, hogy levéből buja, tüzes bor erjedjen. Mi több, azt gyanította, korábban az ő szépemlékű felmenőinek birtokában lehetett e jobbsorsra érdemes terület is. Üzletnek sem lenne ám utolsó, gondolta, ez a mihaszna mégsem él az ígéretes termés lehetőségeivel.
Ilyesfajta érvekkel próbálta a gazda magát is meggyőzni saját igazáról, mielőtt napszámosait átküldte volna egy álmos hajnalon, hogy lopják le, vagyis tulajdonképpen vissza, ami valójában az ő növekedni vágyó gazdaságukat illeti meg. Ha odaát ádáz kutyák támadnak is rájuk, a harapásvédő ruhában alig van félnivalójuk, igyekezett megnyugtatni őket, miközben, mint a cukrot, osztotta szét köztük a vitatható minőségű overallokat. Egyébként is, érezzék megtiszteltetésnek, tette hozzá, hogy e szent ügyben járhatnak el, és ha jól végzik dolgukat, a szomszéd vendettája esetén is ugyanilyen büszkén védhetik majd meg az arra érdemest. Ha viszont most nem lépnek, folytatta, utódai a kerítés innenső javait is a szomszéd kertjében találhatják, hiszen jelenlegi sem őt illeti meg. Ugyan hiába tárgyalna vele a termés feldolgozásáról, mondta, arról nem is beszélve, hogy igazságos portyájukkal szemben az kisszerű megalkuvás volna. Napszámosai a fenyegető jövőt sokkal inkább az akár végzetes kutyatámadásokban látták, hiába fejezte ki sajnálatát, amiért nem segíthet személyesen. Ő azonban, zárta sorait, a legkisebb kockázatot sem vállalhatja, hiszen aligha akad más, akinek csak sejtelme van róla, miként kell úgy feldolgozni a gyümölcsöket, ahogy e szépreményűek megérdemlik. Igen, napszámosait magánál is jobban igyekezett meggyőzni mindezekről, bár annak idején az a kereskedő sem a falnak beszélt, akitől a szereléseket vette.
A termés mint étel és ital forrása épp abban tartja az embert, amit az értük vívott harcban könnyen elveszíthet: bizony, az életről van itt szó; a napszámosok mégsem láttak ebben semmiféle paradoxont. Legtöbbjük persze nem azért, mert ne lett volna képes átlátni efféle logikai alakzatokat, hanem mert tudta: azon túl, hogy másokat fognak táplálni e gyümölcsök, aki értük a halál torkába küldi őket, saját életét semmiképp sem kockáztatná, nem csupán lekvárjaiba és borába vetett bizalma miatt. Pótolhatónak vélt emberei közt akadtak persze olyanok is, akikben céljukat érték a lelkesítő szavak, melyekkel a rétor ügyesen hitette el önbecsapásig kántált féligazságait. Sokuknak megcsonkulás fenyegette családja járt a fejében, ám feleségével való együttléteire és abból született gyermekeire gondolva csak egyikük ismerte fel annak valódibb paradoxonját, hogy épp ahhoz az élethez szükséges termésért kell most ellenségeskedniük, mely épphogy a vonzalom útján, az ellentétek egységében jön létre.
Lélek és szellem – eszményinek tűnnek e fogalmak, melyekre ezúttal a nagyravágyó gazda önző tette enged asszociálni. Ahogy igyekezett azonban elfojtani ébredező bűntudatát, úgy kerülte napszámosai tekintetét, akik kezdtek már belebújni az overallokba, hogy lassan átmásszanak a kerítésen. Ám még a gondterhelt arcukat fedő hajnali félhomály is a gazdát szolgálta, hogy véletlenül se kelljen szemükbe nézzen, nehogy vesztük aztán megkönnyezni való tragédia legyen száraz statisztika helyett.
Hogyan békíthetné meg szíve elérzékenyülő darabját érdekei körül forgó eszével? Gyorsan kínál munkát újaknak, gondolta, minél jobb védőfelszerelést biztosítva számukra léha szomszédja esetleges revansa ellen, ha az csak egy semmirekellő, slendrián alak is. Igen, épp ezért kell hát megfosztani attól, amire nem méltó, erősödött meg benne a szándék, s míg a gyümölcsök csupán fizikailag táplálják azt, aki elfogyasztja őket, a gazda valósággal felfokozta önnön létét. Bizony különbnek érezte magát, persze nietzscheibb értelemben, mint e szó sugallaná. „Valami csak határában és határa által az, ami.” – így Hegel, akit aligha olvasott.
Hiába tudta viszont ennek dacára is, hogy épp e szűkre szabott, önző módon akár én-né szűkített mi-ben rejlik az olykor véres ellentétek forrása, akárcsak az elismerésvágyé, mely egyben céljuk is. Szegény napszámosai pedig már az égigérő kerítés magasából tekintettek…
… nem rá, nem is a kutyákra, szét sem ismerték őket.
2022
Pallós Áron 1998-ban született Budapesten. Szabad bölcsészet (germanisztika) alap-, majd német nyelv, irodalom és kultúra mesterszakon végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen. Tanulmányai során egy évet a bambergi Otto-Friedrich Egyetemen töltött Németországban. Jelentek meg művei nyomtatott és online folyóiratokban, emellett többnyire fordításokat publikál.
Leave a Reply