Hangzatos cím, de vajon lehetséges-e. Nem-e arról szól az egyetem, hogy erőn felül követeljen? Mi pedig valahogy megoldjuk. Mindig. Okosba. Összefogva vagy egyedül, ki hogy tekint a bölcsészlétre. A nagyvilági gondolkodók, akik utolsó pillanatban kérnek a messenger csoportban jegyzetet valami viccesnek szánt szöveggel (közben elhívnak a koncertjükre vagy színházjegyet árusítanak), a kétségbeesett dolgozók, akik az órákra nem tudtak bejárni, de abszolválniuk kell mindent, nem maradhatnak le, attól, hogy ők pénzt keresnek: a felnőttek. Az örök álmodozók, akik bejártak, de le vannak maradva, mert közben fejben máshol járnak: az urbanizáció hatásairól elmélkedtek a körutat nézve vagy lopott csókok emlékeit idézték, miközben a nyelvészet rejtelmeiről is gondolkodhattak volna. Akár írhattak is volna róla. És ott vannak a strébereknek titulált tanulók, akik csendben meglapulnak, ha szidni kell valakit és mikor jegyzetért könyörögnek nekik az imént felsorolt diáktársak. Sunyik? Vagy undokok? Esetleg jóarcok, mert minden boldogtalannak elküldik a legunalmasabb előadás kidolgozott jegyzetét? Egyedül vagy összefogva.
Mindent felírtam egy füzetbe, telefonba, napi lebontásban vezetem a tanulnivalót, és mindig teljesítem is. Eminensnek mondanának kívülről. De persze ez nem igaz. Csomó dologról fogalmam sincs, mert én sem jártam minden órára. Néha elpityeredek, ha a kilátástalanságra gondolok, amit az egyetem hagy. Mert persze lesz munkánk, csak milyen? Mert akinek van, az sem ebben a szakmában dolgozik (ha lehet a gondolkodást annak nevezni manapság). Mennyi kétség, kétségbeesés. S mindezért napokat töltök a hűvös szobában, bőszen döntöm magamba a kávét, vizet, megint kávét, még több vizet. Remeg a kezem, dobog a szívem és nem készültem ki, hiszen azt csinálom amit szeretek. Csak azt nem tudom, valaki valaha értékeli ezt a szeretetet? Megéri egyáltalán ennyit küzdeni? Vagy ezt senki nem várja el?
Szóval készülök a vizsgákra. Olvasok, kifulladásig, aztán muszáj mozognom. De nincs hova mennem és olyan nehéz a hőségben kimozdulni. Reggel nem tudok felkelni, este mást csinálok, mindig találok kifogást. Már a listámra vettem. A testem figyelmeztet, zsibbad, fáj, szúr és éget. Figyelek rá, egyszer elmegyek futni. Szenvedés, de utána jó. Sokkal jobb minden. Másnap is futok fél órát.
Felírom magamnak, hogy ne felejtsek el enni. Felírom, hogy ne felejtsek el aludni. Felírom, hogy találkozzak a barátaimmal. Kit hívhatnék föl, picit bizonytalankodom. Aztán felírom, hogy depizés, takarjon ez bármit. Mindennek megvan a maga ideje, adjak ennek is fél órát, javasolja a pszichológus. Adok.
A vizsgán találkozunk. Előtte izgulás, ki hogy vezeti le a stresszt. Járkálok, táncolok, zenét hallgatok. Más eszik vagy cigizik. Megint más a jegyzeteibe mélyed, biztonságot akar. Utolsó pillanatos eszmecserék, összefoglalók. Bámulatos, hogy mindent meg lehet fogalmazni két mondatban. Persze az egyetem nem erről szól. Vizsga. Lélegzem, nyugodt akarok maradni. Hát ez sem megy, meg ez sem. Na, egy igen. Lesz amilyen lesz. Aztán persze rosszul esik egy hét tanulás után a hármas. De átmegyünk, mindannyian. Nem mindig a teljesíthetőségről szól a rendszer, inkább a módszerről. Közösségé kovácsolásról?
Aztán kezdődik elölről. Kicsit okosabban, eggyel fáradtabban. De ha egyszer vége, az földöntúli boldogság, szinte hihetetlen, mámorosan nyújtózkodok az égig, hogy aztán elölről kezdjem. Olvasás, csak élvezetből…
Leave a Reply