Simon Márton, Rókák esküvője, Jelenkor, 2018.
Amikor elkezdett a közelmúltban kitavaszodni, elbizonytalanodtam: hogyan hozható össze az illat, az ébredező napsugarak, a kék ég, és Simon Márton? Na, nem mintha, de mégis; kiváltképp ez a verseskötete. A Rókák esküvője télies, homályos, szürke, színfoltok csak néha villannak fel a sorokban, legtöbbször ilyenkor is távoli emlékként. Képei azonban ismerősen sejlenek fel bennünk, és nem is fájnak nagyon. Simon Márton kötete megmutatja, mit lehet elmondani valamiről, ami segítség nélkül is képes önmagáról beszélni.
Simon Márton költő, slammer, műfordító a Dalok a magasföldszintről és a Polaroidok után 2018-ban megjelentette harmadik kötetét is, a Rókák esküvőjét. A költőtől már jól megszokott képek, hangulatok és felvillanások ebben a válogatásban mintha egy újfajta, kissé kesernyésebb mellékízt kapnának – a váltás úgy tűnik fel az olvasó előtt, mintha önmagával nézne szembe; az elmúlt évek, évtizedek mintha mindannyiunkat megkeserítettek volna: kit jobban, kit kevésbé. Simon Mártont olvasni annyit tesz, mint egy kicsit megállni, elcsendesedni, és odafigyelni a világ és önmagunk rezdüléseire; keserűkre és édesebbekre egyaránt.
A költő a slam poetry világából észrevehetően magával hozza verseibe is a Szabad-ötletek jegyzékéhez felkapaszkodó, azzal suttogva diskuráló stílusréteget: a gazdag nyelvi szerkezetekből előbújó képek és az azokhoz kapcsolható érzések, hangulatok és felidézett emlékek pattogva, mégis egyfajta lassú monotonitással követik egymást – így merülnek fel és buknak alá az olvasó elméjében. Amikor a kötettel való első találkozásomra gondolok vissza, vagy a polcon nyugvó könyvre téved a tekintetem, rezdülések, érzetek és félmondatok maradványait vélem magamban felfedezni – olyan maradványok ezek, melyeket Simon Mártonon kívül más nem tud előhívni belőlem. A kötet lapjaira lejegyzett, egymást váltó csendéletek nem csupán egymás mellé „pakolt” dolgok és fogalmak: az életre emlékeztetve elevenednek meg előttünk és bennünk, és valahogy minden újdonságával együtt ismerősen csengnek a fel-felbukkanó sorok: erőlködés nélkül, mélyről vagyunk képesek érteni őket.
A természet motívumai és élőlényei (főként különböző állatok), valamint a technológia (és annak megnyilatkozásai, javarészt hangok formájában) folyamatosan végigkísérik az alkotásokat: hol érezhetőbben és nyilvánvalóbban, hol jobban beburkolva érhetők tetten ezen – alapjában véve ellentétes, tehát egy feszültséggel teli viszonyt cipelő – hangulati világok kifejeződései.
A szerelem tematikáját feldolgozó alkotások csak egy-egy sorban árulkodnak harmóniáról; a csalódás, szomorúság, fájdalom, elmosódott körvonalú érzelmek megidézésén alapuló szövegek gyakran E/2-ben szólalnak meg, s ezzel a „te”-vel az olvasó talán néha szeretne is azonosulni, bár legtöbbször – a szövegek narratívája és az abból kibomló, a megszólított és a megszólaló nem épp felhőtlen kapcsolatára utaló gondolatfoszlányok miatt – azért inkább mégse.
A Remény c. műben a lírai én azonos egy disznótori, keserűen szerelmes disznóval, akinek fájdalmában örömét jelenti, hogy halála után a vágyott kedves szájába kerülhet, a Kúton egy benzinkút pislákoló környezetében egy elmúló, fájó emberi viszony utolsó sorait taglalja, a 691 betű a múlt vasárnapról egy idilli, csöndesen szerelmes reggelt jelenít meg vajjal, női nyakszirttel és sárga tulipánokkal, a Hiánytalanul pedig egy koszos városi környezetbe viszi el a befogadót, ahol a street food, a vásárlás, égő abroncsok, kosz, és egy folyó hullámainak világában bolyongva a beszélő mégis egyvalakire gondol: valakire, aki szex után eperséket kívánt, és akinek többé már nem akar jelenteni semmit. Ez a néhány felvillantott és kiemelt tartalomfoszlány habár nem képes leírni az egész kötet hangulatát, valamelyest mégis sejteti azt: a homályos, koszos képek mind csordultig vannak érzelmekkel, és olyan grammatikai és gondolati alakzatokkal, párosításokkal és asszociációkkal, melyekkel nem sok más helyen találkozhatunk.
A szülőseb, az anya elvesztésének motívuma is fel-feltűnik a szövegekben: többek között a Van és a Zúg is ennek a feldolgozhatatlan érzelemnek és űrnek a feldolgozására tesznek kísérletet a költőre jellemző módon. Erről olykor egy kórusban éneklő kisfiú, máskor pedig egy, a boltból gabonapelyhet hazacipelő felnőtt férfi szól – gyermekként. A temető, az elfojtott sírás, a döbbent szótlanság és a mindennek ellenére, a helyzetet és a kapcsolódó érzelmeket kifejezni próbálkozó szavak kísérik és támogatják ezeket a verseket – az ebben a szellemben íródott alkotások másképp, de ugyanott fájnak az olvasóknak, akik elvesztették valamelyik szülőjüket, és azoknak, akiknek ez a veszteség még csupán egy rettegett, elhessegetendő gondolati képet jelent.
Simon Mártont úgy szoktam olvasni, hogy ceruzával aláhúzom, bekarikázom vagy valahogyan megjelölöm azokat a sorokat, amelyek nyílegyenesen jutottak el hozzám – pont hozzám. Ez a kötet is bővelkedik az első olvasata után ilyen típusú, általam használt megjelölésekkel, ahogy pedig telik az idő, az ember pedig tapasztal, mélyül, tanul és érez, egyre több sort húz majd alá az újraolvasásoknál. Simon Márton tehát nem csak egyszer képes a fotelba kuckózó vagy a vonaton utazó olvasójához szólni: alkotásai folytonos monológok, amelyek ott duruzsolnak körülöttünk. Nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy észrevegyük: a költő gondolatai nem csupán nekünk, sokkal inkább rólunk is szólnak, s általuk mi is ki tudunk mondani, tudunk érezni olyanokat, melyeket a művészek által felkínált mankók nélkül talán észre sem akarnánk vagy tudnánk venni önmagunkban. Ebben a még télies, melankolikus koratavaszban pedig nyugodtan és teljes szívvel tudom ajánlani a Rókák esküvőjét: télbúcsúztatásra, önmagunkkal való szembenézésre, egy (jódarabig) utolsó szomorkodásra, felsóhajtásra, az ébredő remények felkeltésére. Hiszen Simon Márton sorai ezeket mind képesek előhívni az olvasókban.
Makádi Fanni
Leave a Reply