2022 nem csupán jó filmekben, de kiváló zenékben is gazdagnak mutatkozott. Az alábbi cikk egy szubjektív 10-es lista, mely főkképp az alternatív könnyűzene szerelmeseit kívánja megszólítani. A listában bemutatott albumok nincsenek rangsorolva, a számozás csupán a könnyebb áttekinthetőséget szolgálja.
1. yeule – Glitch Princess
Az elmúlt néhány év legvadabb könnyűzenei kísérletei két – mondhatni, születésben lévő – zsánerhez köthetőek: ez a hyperpop és a glitch. A két műfaj között gyakran nehéz határvonalat húzni, révén hasonló vállalások jellemzik őket: a műfaji konvenciók átszabása, stilisztikai hibridizáció, önironikus eltúlzások, a harmónia és diszharmónia váltakoztatásával folytatott intenzív játékosság, és még lehetne sorolni. A glitch szó – ami egyfajta digitális hibára utal – ügyesen sűríti a két műfaj lényegét: a zene kvázi (és néhol akár szószerinti) széttörésével alkotni valami egyedit, amely a fennálló klisérengeteg törvénykönyvébe nem új fejezetet ír, hanem új könyvet hoz létre annak helyébe.
Nehéz hirtelen kiigazodni ebben az újszerű hangzásvilágban. Nem véletlenül jellemzik az ear rape kifejezéssel ezeket a zenéket, révén a szokatlan és erőteljes hanghatások másfajta befogadói attitűdöt követelnek meg. Ez az a szempont, amelynek tekintetében a szingapúri előadó, yeule különbözik a hasonló alkotóktól. Legújabb albuma, a Glitch Princess a tökéletes alapanyag annak, aki ezt a kisebb zenei kozmoszt szeretné feltérképezni, ugyanakkor nincsen hozzá szokva ahhoz a fajta rebellis hangvilághoz, amellyel az ilyen számok többsége operál. Bár a Glitch Princessben sem kevés a szokatlan és disszonáns megoldások száma, az album alaptónusa mégis egy minden fül számára könnyen és kényelmesen hallgatható elektronikus melankólia.
Az Electric című szám egyszerű zongoraszólamai, majd refrénjének robbanás- és sikoltásszerű egyvelege egy mindenfajta hamis patetikusságot mellőző, valós érvényű és mélyen átélhető katartikus hatást hoz létre. A keygen stílusát megidéző, némiképp a retro videojátékok aláfestő zenéire emlékeztető Bites on My Neck jól időzített lassításokkal egyszerre ellensúlyozza és fokozza a harmonikusan pergős részeket. Hasonlóan jól párosulnak az Eyes hangeltorzításai a szinte már végletekig szétfeszített elektronikus alappal. Az albumot záró The Things They Did for Me Out of Love című, eposzi hosszúságú – közel öt órás – szám pedig igazi zenei űropera, mely merész gagként és ötletes ambientként is megállja a helyét. Összegezve: ilyen, amikor a hiba otthonosabb a rendnél.
2. Röyksopp – Profound Mysteries I-III
A norvég duó, a Röyksopp már-már az elektronikus műfaj klasszikusai között említhető. A 2014-es The Inevitable End című albumuk óta csak egy Lost Tapes című lemezt dobtak piacra 2021-ben, mely főképp korábbi, de eddig kiadatlan zenéket gyűjtött össze. Bár a Lost Tapes tartogatott egy-két különleges darabot, mégis olyan érzés volt, mintha a duó közel egy évtizedre eltűnt volna. Úgy tűnik azonban, a tavalyi a nagy visszatérés éve volt, ugyanis rögtön három új albummal örvendeztették meg a kíváncsi hallgatókat. Bár némiképp csalásnak tűnhet mind a hármat felhelyezni erre a listára, azonban – mint azt, ahogy a címük is sugallja – a három lemez nehezen elválasztható egységet alkot, önálló trilógiaként kínálja fel magát a közönség számára. Egy másik indok, hogy a három lemez minőségét tekintve is azonos, magas színvonalat képvisel.
A Profound Mysteries egyfajta életműösszegzésnek tekinthető, mivel fel- és megidézi az együttes valamennyi korszakát és valamennyi kísérletét. Ezt az olvasatot támasztja alá, hogy duó korábbi, emlékezetes kollaborációinak tagjai – pl. Susanne Sundfør, Jamie McDermott – újból felbukkannak a lemezeken, valamint, hogy sok szám ráutalás jelleggel emlékeztet egy-egy korábbi számra. Ennek ellenére a Profound Mysteries nem érződik unalmas önismétlésnek, egyfelől mivel apróbb újdonságokat is képes beleemelni ebbe a szolid elektronikus zenei világba, másfelől mivel a számok többsége remekbeszabott és emlékezetes. A Profound Mysteries tehát egyszerre nosztalgikus és korszerű.
Számos eltérő intenzitás és hangulat váltakozik a három albumon. Lassú, elmerengős, szürke és záporos időjárással jól leírható melankóliával dolgozik az If You Want Me, a Sorry vagy a Remembering The Departed. A zúzós, jól táncolható, inkább önfeledt vonalat erősíti a Unity, a Breathe vagy a Feel It. A két véglet között pedig hosszú a skála. A Röyksopp ereje éppen ebben rejlik. Bármihez is használják fel az electro dancet, az így vagy úgy, de ütni fog.
3. Jockstrap – I Love You Jennifer B
Ennél szebb és erősebb indítást aligha kívánna magának alkotó. Az angol zenei duó, a Jockstrap 2018-tól érdekesebbnél érdekesebb és ígéretesebbnél ígéretesebb EP-kkel kezdte felhívni magára a figyelmet, most pedig itt az első stúdióalbum, az I Love You Jennifer B, mely sokak számára a 2022-es év legnagyobb debütje és legizgalmasabb dobása volt. Nem véletlenül. A bátran kísérletező alkotópáros számos műfaji és stilisztikai vonást – indie, folk, electro, glitch – ötvöz és ütköztet. Emiatt minden szám egyszerre kellemesen ismerős és izgalmasan különc. Elmondható, hogy az experimentális pop látszólag rendkívül ellentmondásos szókapcsolatát mintha a Jockstrapnak találták volna ki.
A Neon gitárszólamát hirtelen és ügyesen kavarják fel az elektronikus hanghatások, az intenzitások váltakoztatása pedig olyan jó ütemben történik, amely miatt a szám minden karcos jellegével együtt remek nyitószám, megalapozza és alátámasztja a duó merészségét. Az album címében is vissza köszönő Jennifer B furcsa, már-már parodisztikus hangzása sajátos harmóniával van összeszerkesztve. A Concrete Over Water visszafogott melankóliája ügyesen lesz felpörgetve az elektronikus szólamok segítségével. Az Angst tökéletesre faragott minimalizmusát apró, disszonáns effektek és kihagyások gazdagítják és teszik érdekessé, a szám vége pedig egyszerre humoros és fortélyos. Az albumot záró 50/50 pedig nem csupán önmagát szedi szét darabokra, hanem minden bizonnyal hallgatóját is, természetesen jó értelemben. Az I Love You Jennifer B maga a megalkotott merészség.
4. The Smile – A Light for Attracting Attention
Az alternatív rock történelmének egyik legnagyobb együttese, a Radiohead testvéreként és/vagy utódjaként 2021-ben megszületett a The Smile. Egyfelől utódjaként, mivel a Radiohead két emblematikus tagja, Thom Yorke és Jonny Greenwood hozta létre ezt a formációt, hozzájuk csatlakozott még Tom Skinner dobos. Másfelől testvéreként, mivel a Radiohead feloszlása nem lett bejelentve, éppen ezért talán célszerűbb a The Smile-ra egyfajta mellékprojektként gondolni egyelőre, mintsem a Radiohead szellemi örökösére. Ez azért is szerencsésebb olvasat, mert a Radiohead óriási hatású és elementáris erejű életművével felvenni a versenyt még úgyis merész és nehezen teljesíthető vállalás, hogy annak tagjai kísérelnék meg ezt. A The Smile tehát inkább leágazás, mintsem a főút folyatása. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne vezetne ez az út izgalmas és érdekes zenei helyekre.
A The Smile első stúdióalbuma a Radiohead sötét tónusú, pszichedelikus zenei világát idézi meg, azonban mintha kevésbé sűrű, koncentráltabb párlatát nyújtaná annak. Emiatt az A Light for Attracting Attention nem bravúrozik túl sokat, helyette viszont kompakt, egységes és könnyedén átélhető stílusvilágot teremt, mely még visszafogottabb jellege ellenére is hagy teret a műfaji fluiditásnak. A progresszív rock, az afrobeat, a posztpunk, a jazz és az experimentális elektronikus zene mind-mind fel-felbukkanó tényezői a tizenhárom számot felsorakoztató albumnak.
Az album nyitószáma, a The Same egyből beleveti hallgatóját abba a zaklatott és mélysötét, mégis felszabadító és katartikus, hullámzással vegyes zuhanásba, mellyel legnagyobb mértékben Thom Yorke szólóalbumai – közülük is legfőbbképp a 2019-es Anima – operáltak. Hasonló hatású a lassan, mégis pontosan építkező Waving A White Flag. Kimérten adagolt jazz hatásokkal dolgozik a The Smoke, mely repetitív témája ellenére is egészen hangulatos. A Speech Bubbles a jazz vonalat nem csupán folytatja, de erős melankóliával fűszerezve el is mélyíti azt. Az album egyik legizgalmasabb és legfeszültebb darabja pedig az egyszerre tempós és komótos sémákat alkalmazó A Hairdryer. A The Smile első albumában is – mint Thom Yorke megannyi projektjében – a fájdalom és a gyönyör egy helyről fakad.
5. Rosalía – Motomami
A spanyol énekes és dalszerző, Rosalía mintapéldája annak, hogy hogyan érdemes táncolható és menő, ugyanakkor érvényes és különleges popzenét csinálni napjainkban. Előző stúdióalbuma, az El Mal Querer is tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb ötletekkel, újabb lemeze viszont, a Motomami úgy képes magasabbra tenni a lécet, hogy közben még fülbemászóbb dallamokkal kecsegteti a hallgatót, aki számára ennek a feltüzelt zenei világnak átéléséhez még a nyelvtudás hiánya sem válhat erőteljes korlátozó tényezővé.
A Motomami egy vad, szenvedélyes és lüktetésben gazdag, sajátos zenei univerzum, amelytől ismétlődő témái ellenére is nehéz elszakadni. Ez részben annak köszönhető, hogy a könnyűzene számos alapszabályát bátran sérti meg, hogy helyükre egy könnyedén átélhető lázadásélményt építsen. Ennek köszönhetően sok szám egészen rövid, gyakoriak az erőteljes és hirtelen tónusváltások, néhány különös és disszonáns elem alkalmazásával pedig már egészen experimentális electro érzése lehet a hallgatónak. Az R&B, a trap és a hiphop ütköztetése a reggaetonnal talán még sosem hozott létre ennyire intenzív és heves zenei végeredményt.
Ebbe a pulzáló zenei szőttesbe szinte beleveti gyanútlan áldozatát a Saoko, mely kis mértékben, de ügyes adagolva még jazz elemeket is felhasznál. A Buleríás egyszerű, de megnyerő gesztusokkal formálja át a spanyol tradicionális zene egyes aspektusait. A The Weeknddel való együttműködéssel született La Fama első hallás után is ott ragad a fülben. A Chicken Teriyaki egyszerre féktelenül szexi és önirónikusan játékos. Az album egyik legrebellisebb száma, a CUUUUuuuuuute már a címével is merészen játékosan indul, hogy aztán egyik pillanatról a másikra szívszaggatóan emelkedetté váljon. Az intenzitások közötti hirtelen váltás mégsem érződik öncélúnak, sokkal inkább erősítik egymást az éles kontrasztok. A Hentai című szám az utolsó harmadáig egyszerűen csak gyönyörű, utána pedig még letaglózó is. Összegezve: a Motomami zabolátlanul tomboló kavalkádjába nehéz nem önként elmerülni.
6. Charlotte Adigéry & Bolis Pupul – Topical Dancer
A belga duó debütalbuma, a Tropical Dancer valami olyasmi, amit az ember az első találkozás alkalmával nem is igazán tud hova tenni, csak annyiban bizonyos, hogy nem akar tőle egyhamar elszakadni. Charlotte Adigéry és Bolis Pupul együttműködésükkel és a Soulwax produceri segítségével egy innovatív megoldásokban gazdag, lendületes, parádésan laza és rendkívül ütős lemezt hoztak össze, amely az electro dance szerelmeseinek kihagyhatatlan darab.
A Tropical Dancer felszabadult zenei világa kissé mintha a tüzes és tempós Sofi Tukker, valamint a légies és funky Ibibio Sound Machine keresztmetszetében helyezkedne el. Igazi lábfárasztó zene, hiszen nehéz mozdulatlanul végigülni az egyedi, sokszor nem túlságosan megszokott, mégis első hallásra is magával ragadó ritmusokat. Ez a könnyedén és önfeledten táncolható zenei világ mókásan abszurd ötletekkel és szenvtelen öniróniával kerül tálalásra. A duó olyan igazán falsúlyos és durva témákhoz, sem fél játékosan hozzányúlni, mint a nőgyülölet és a rasszizmus, bizonyítva ezzel, hogy a humor sokszor a legélesebb fegyverré válhat a kézben. Ilyen szám például a Blenda, mely hovatartozás kortárs megítélésének mibenlétével foglalkozik élénk dinamikával. Az It Hit Me szürrealisztikus hatását a pergős dobszólamokkal vegyes torzított ének váltja ki. Szintén groteszk hangtorzításokkal dolgozik az egyszerűbb ritmusú, mégis izgalmakkal gazdagított Making Sense Stop. Az egyik legfrenetikusabb ötletet, pedig a HAHA nyújtja, melyben pergős elektronikus alapra váltakoznak töredezett nevetés és sírásszerű hangok. Elsőre elrettentően bizarrnak hangozhat, de legalább annyira bizarr a tény, hogy mennyire fülbemászó. A Tropical Dancer szellemes, leleményes és példamutatóan ravasz.
7. FKA twigs – Caprisongs
A 2019-es év egyik legnagyobb dobása volt FKA twigs Magdalene című albuma, mellyel az angol előadó sokak szerint a 2010-es évtized egyik legmeghatározóbb lemezével gazdagította az alternatív pop szféráját. A Magdalene formabontó, csavaros, változatos stílusvilágú alkotás volt, éppen ezért nem kis elvárás övezte az új zenei anyagot. A Caprisongs bár kevésbé egzotikus, mint elődje, azonban a maga útjának kijelölt, populárisabb vidéken minden helyet bejár, amire csak alkalma adódik.
Az új album mixtape formátumú, ennek megfelelően számos átvezető és interlude szegmentálja az anyagot. Ezek azonban jól simulnak a Caprisongs dallamaihoz, így pedig nem lökik ki a hallgatót a zenei sodrásból. Az eddig megszokott műfaji kavalkád újból tetten érhető: az R&B, a hiphop, a trap, a drum’n’bass, a danchall és a grime együttese sajátos, sokszínű és izgalmas hatásesztétikát hoz létre, mely bár csökkentett merészséget, de nem kevés erőt hordoz. A tizenhét számból pedig nem kevesebb mint nyolc más előadókkal való együttműködéssel született, így pedig sok irányból érkeznek még a további ráhatások.
Az avantgarde és experimentális electrotól való távolódást a The Weeknddel közös tears in the club jól szemlélteti, mely a maga klubzene jellegét egy pillanatra sem veti le, viszont remekül operál akként. A meta angel egyszerre komor és impulzív, testileg és lelkileg egyaránt ösztönzi és serkenti a hallgatót. A pamplemouse alig több mint másfél perc alatt jobban átmozgatja az embert, mint egyes albumok egésze. A Shygirl-rel közös papi bones egyszerű elemekkel munkálkodik, a végeredmény mégis vadító, szenvedélyes és pergős. Mindent összevetve a Caprisongs bár keveset markol, azt a keveset viszont jelentős magasságokba képes fölemelni.
8. Björk – Fossora
Öt év telt el azóta, hogy az elmúlt évtizedek egyik, hanem legnagyobb erejű és rendkívüliségű énekesnő, Björk megjelentette Utopia című albumát, mely bár az életmű egészét tekintve közel sem vált a jéghegy csúcsává, mégis több számmal bizonyította, hogy az izlandi származású előadó még mindig ereje tejében van. A legújabb lemez, a Fossora mondhatni másfajta stílusjegyekkel és fókuszpontokkal, de ugyanezt a munkát végzi el.
A Fossora azt a biológiai, természetrajzi, tektonikai, poszthumán és antropocén motívumvilágot követve halad tovább, amelyet az elmúlt néhány album mélyített el jobban, bár mindig is jelen volt az életműben a kezdetektől fogva. Ennek megfelelően a dalszövegekben és albumhoz kapcsolódó vizuális tartalmakban is burjánzanak a gombák, spórák, liánok és szerteágazó gyökérzetek, hogy az emberi érzésvilág, morál és együttélés összetett allegóriájává váljanak. Björk továbbra is igazi költő, szövegeinek magasságai és mélységei vannak. A természet által írt zsoltár vagy a koponya mint katedrális, amelyen belül házasságkötés zajlik a Fossora dekoratív és áradó képei közül csak néhányak és mindössze egyetlen számból, az Ancestress címűből származnak. Gazdag és festői képzeletvilág kibontakozása ez, mely a harmónia és diszharmónia megannyi árnyalatával munkálkodik.
Az Atopos lüktető klarinéthangokkal és váltakozó ritmikával építi fel a dal végi kísérleti technos, vibráló őrületét. A Mycelia egészen izgalmas instrumentális zene, amely mindössze dúdolással való a cappella szólamokból és néhány különös elektronikus effektből áll. A Sorrowful Soil a tradicionális izlandi gyászbeszéd műfajának barokkos és ünnepélyes jellegét használja egy egyszerre zavarba ejtő és gyönyörködtető peteérési szimbólumhoz. Az Ancestress meghitt, rituális és szertartásos hangulatvilága egy anyatemetést ábrázol szokatlan, mégis impozáns képekkel. A serpentwhithfeettel közös Fungal City mesebeli hangzásvilágát pedig katartikussá teszi a hirtelen feltörő, vad elektronikus lüktetés. Ha a termeszét zenélni tudna, valahogy úgy hangzana, mint ez az album.
9. Kendrick Lamar – Mr. Morale & The Big Steppers
Már-már frusztráló, amikor egy műfaj legnépszerűbb előadójával áll szemben az ember. Akarva-akaratlanul is keres valami kivetni valót, hogy végre rácáfolhasson az aktuális közízlésre. Úgy tűnik azonban, hogy Kendrick Lamar megint csak tévedhetetlennek bizonyult. Az amerikai rapper igazi anomáliája műfajának, hiszen, ha van műfaj, mely igazán megköveteli magának az underground jelleget a magasszínvonal fémjelzése érdekében, akkor az a hip-hop. Kendrick Lamar azonban korának talán legismertebb és legelismertebb rappere egyszerre. Az elementáris erejű To Pimp A Butterfy és a szintén erőteljes DAMN. című stúdióalbumok után itt a Mr. Morale & The Big Steppers című duplalemez, mely nem múlja alul a várakozásokat.
A Mr. Morale & The Big Steppers talán minden eddiginél személyeseb alkotás, a közösségi fókusz helyébe az egyén szereplehetőségei, helyzetei és befolyásai kerülnek. Kitárulkozás, vallomásosság és számvetés rétegződik egymásra ötletekben gazdag, nem egyszer formabontó és gazdag stílusvilágú alapokra. Az United in Grief egyből mélyvízbe löki hallgatóját köszönhetően a változatos, egyszerre zaklatott és melankolikus hangszerelésnek. A Father Time az apaság és az apahiány kérdéskörét állítja középpontba. A We Cry Together egyetlen, egészen durva és ádáz párkapcsolati vitatkozás. Egyszerű koncepció, mégis elemi erővel ábrázolja a toxikus kapcsolatok embert szaggató természetét. A The Heart Part 5 pedig az empátia tematizálásával, valamint egyszerű, de megkapó soul és jazz hatásokkal mozgatja meg és át az embert kívül és belül. A Mr. Morale & The Big Steppers történetei szabályosan belenyilallnak az ember lelkivilágába.
10. Henrik Schwarz, Bugge Wesseltoft – Duo II
A német komponista és DJ, Henrik Schwarz és a norvég jazz-zongorista, Bugge Wesseltoft második együttműködésének eredménye a Duo II című, mindössze nyolc számot számláló, de rendkívül izgalmas album. Előző közös lemezük, a Trialogue legnagyobb erénye és ereje abban rejlett, hogy a harmóniában és kreativitásban gazdag zenei anyag azok számára is könnyedén átélhető és szerethető élménnyé volt képes válni, akik a kortárs jazzt csak felületesen ismerik. A Duo II ugyanezzel kecsegtet.
Katartikusabbnál katartikusabb dallamok váltják a lemezen egymást. A zongora és az elektronikus hanghatások kiegyensúlyozott és idilli harmóniát eredményeznek. A Duo II számait hallgatni olyan élmény, mint adrenalinnal túlfűtve felérni egy hegytetőre és belefeledkezni a káprázatos kilátásba. Igazi reveláció az a négy perc, amelyet az Eye For An Eye egyre fokozódó dallamvilága nyújt. A Future Strings sejtelmes és misztikus légkört teremt a maga finomra hangolt zongoraszólamaival és az elektronikus lüktetéssel. A Basstorious könnyed, szellemes és játékos világot alkot meg, amelyen belül találékonyan kísérletezik. A Duolism két darabja pedig ötletgazdag megoldások segítségével lép párbeszédbe egymással. A Duo II nagyobb figyelmet is megérdemelne annál, amit jelen pillanatban kap, mivel csőre van töltve mindennel, amit a fül szeretni tud.
„Futottak még”
Habár a lista elején 10 cím lett ígérve, néhány további albumnak érdemes még egy-egy mondatot szentelni. A Black Country, New Road második stúdióalbuma, az Ants From Up There nem véletlenül lett sokak által dicsérve, révén gazdagon robosztus és kimérten progresszív lemez, amely a rockzenét egyszerre ünnepli és reformálja. A GoGo Penguin Between Two Waves címen megjelentetett egy kislemezt, mely minden erőt és vártalan lehetőséget bevet, amivel a jazz csak hatni tud. A Flume nevű ausztrál előadó legújabb albuma, a Palaces a tavalyi év egyik legvadabb, experimentális elemekben tobzódó elektronikus anyaga. A Red Hot Chili Peppers John Frusciante visszatérésével ismét egész és érvényes lett, az Unlimited Love pedig újból igazolja, mennyire szüksége van az együttesnek a jelenkor egyik legnagyobb gitárosára, aki nélkül a királyság fogalma kicsivel kevesebbet jelentene. A japán származású amerikai előadó, Mitski legújabb albuma, a Laurel Hell amilyen egyszerűnek mutatkozik, annyira bővelkedik tartalomban: new wave, electro-rock, synth-pop, country és disco remek egyvelege. A nyolcadik stúdióalbumával, a Freakout/Release című lemezzel sem veszített fényéből a synthpop és funky elemekben gazdag zenekar, a Hot Chip. A Sofi Tukker második stúdióalbuma, a Wet Tennis mindent meg tesz annak érdekében, hogy kifárassza hallgatóját, révén a pergős elektronikus ritmusokra esélytelen nem mozogni. Az angol előadó, Benjamin Clementine And I Have Been című albuma pedig bár nem ér fel az óriási erejű At Least for Now című lemezhez, de így is rengeteg költőiséggel és harmóniával lepi meg hallgatóját.
Maros Márk
Leave a Reply