A Tilos az Á sorozat újabb kötetét, a Tízig aludni című antológiát mutatták be december 2-án a Pagony Dió Caféban.

Már a beszélgetés előtt ígéretesnek mutatkozott a kötet, ugyanis egy újabb fiatalokat, fiatal felnőtteket megcélzó antológia jelenik meg, méghozzá ugyanúgy Péczely Dóra szerkesztésében, akinek nem csak a Szívlapát versantológiát, hanem magát ezt a sorozatot is köszönhetjük. Ideértve a Szevasz, Budapest off, Lehetnék bárki antológiákat, amik szintén Péczely szerkesztésében láttak napvilágot. Hogy milyen kritikai vagy olvasói visszhangja van egyes köteteknek, az nem lényeges, mivel két dologban – úgy gondolom – mind egyetérthetünk: elsősorban, hogy a Szívlapát szándékában és olvasottságában is kiemelkedő példa a fiataloknak készülő, kánonképző és olvasónevelő antológiák körében (ha egyáltalán más ilyet tudnánk említeni); másrészt a jelenleg (is) romokban heverő közoktatáshoz kevés ilyen színvonalú segédanyag jelenik meg, mint a Tilos az Á sorozata. Itt már feltűnő lehet milyen diskurzusban próbálom elhelyezni ezt a kötetet, de erről később.

A beszélgetés résztvevők számát tekintve indokolatlanul soknak volt mondható. Bár még itt az elején legyen kimondva, minden tiszteletem a szerzőké, természetesen ez az ő hatáskörükön kívül esik. Résztvevők név szerint: Puskás Panni, György Alida, Szilamér Ádám, Harag Anita, Gubis Éva, Bíró Zsombor Aurél, Moskát Anita, Fehér Boldizsár, Kovács Bálint mint szerzők, illetve Jásdi Juli mint illusztrátor, továbbá a már említett Péczely Dóra szerkesztő és Vincze Bence a moderátori székben. Ez – a moderátort leszámítva – tizenegy személy egy órába sűrítve. Ha cinikus megjegyzéseket szeretnénk tenni: csak az maradt le, aki már klasszikussá vált vagy aki bizonyos okok miatt nem ért rá. De minden rosszindulatot megelőzve, nyilvánvaló, hogy egy antológia esetében nehéz a szerzők között választani és egy kettőt kiemelni, érthető a mindent vagy semmit elv. A beszélgetés tapasztalatai viszont sajnos arra engednek következtetni, hogy inkább a kevésbé szerencsés megoldást sikerült választani.

Az első csoportban (Puskás Panni, György Alida, Kovács Bálint, Szilamér Ádám, Péczely Dóra) a beszélgetést Péczely indította, aki magára a sorozatra és így ennek a kötetnek a létrejöttére reflektált. Elmondás alapján először csak a Szívlapát ötlete látszott tisztának és megvalósíthatónak, amit az az követő kritikai és olvasói siker érdemileg igazolt is. Ezt követően viszont, főleg a pandémia alatt kialakult szükségszerű szabadidőre hivatkozva, lehetősége nyílt a próza felé is nyitni, aminek ez már a második példája (lásd Szevasz antológia). Így – emelte ki Péczely -, amíg a Szevasz erősen a kortársra korlátozódott, viszont a Tízig aludni ezen a vonalon továbbhaladva már a kortárs és ˝kortalan˝ közötti diskurzust igyekszik megteremteni tematikus kereteken belül [– a kötet tematikus fejezetekre osztott]. De fontos, hogy ehhez a koncepcióhoz hozzátartozik – jegyzete meg Péczely –, hogy itt a ˝kortalan˝ szerzők olyan szövegeit válogatta be, amik nem felétlen az életmű kiemelkedő darabjai, de mind 35 éves koruk előtt íródott, illetve az adott tematikába passzol. Továbbá kitért arra is, hogy a szövegek szerkesztés szempontjából két csoportra (voltak) oszthatóak, az első – főleg klasszikus művek – esetben a különböző szövegváltozatokból való válogatás és nyelvi korrekció; a második pedig a kortárs, még meg-nem-jelent szövegekkel való szerkesztői munka.[1]

Ezt követően átlagos a novella műfaji sajátosságaira került a sor, elsősorban, hogy egyes szerzők kiket jelölnének ki, mint példakép. Erre nagyobb részt kanonikus novella-klasszikusok neve hangzott el – Örkény, Csehov, Csáth, Mikszáth, Kosztolányi, Gogol –, de elhangzott Háy János, Szvoren Edina és Bodor Ádám neve is. De kicsit közelebb haladva a műfaji sajátosságokhoz, ezt követően a hazai novellairodalom kortárs jelentősége merült fel kérdésként, amire a szerzők válasza alapján két fő irányvonal rajzolódott ki. A jelenlegi olvasási tendenciákat inkább a tartalomra és a mennyiségre helyező álláspont – azaz a regény inkább kiszolgálja a jelenlegi olvasási igényeket; illetve a másik álláspont a novellát mint rövid, lezárt történetként, „elalvás előtt pont jó” jellegűként határozta meg. Azaz összesítve a novella mindkét arca megmutatkozott, a gyors hatás és a kevés teljességérzet. Kovács Bálint megjegyzését fontosnak tartom külön kiemelni itt, aki rámutatott arra, hogy saját tapasztalata alapján is azt érzékeli, a szakmai és olvasói elvárás a novellákat nagyobb epikai egységek felé mozgatja, így inkább a novella-füzért érzi megfelelőnek, az egymástól független egyes novellákkal szemben.

A félidőnél járva, egy rövid szerző-csere után, Jásdi Juli beszélt az illusztrációk születéséről. Kiemelte, hogy a tematika már alapból megszabta az illusztrációk stílusát, ami viszont egyáltalán nem a „rajzok egyszerűségét” vagy „gyerekességét” jelentené, hanem hogy a szövegben megjelenő képi elemekkel nagyon hálás volt a munka, főleg a humoros részeknék – tette hozzá a végén Jásdi. Továbbá a beszélgetés egy későbbi pontján visszacsatolt ehhez a gondolathoz, ahol is megjegyezte, hogy az illusztrációk stílusa és a korcsoport között kérdéses kapcsolat áll fönn. Ugyanis a stílus nem a korcsoport tudatában született (tekintve, hogy ez Jásdi alapvető stílusa), de a szövegekből kiemelt képi elemek, illetve maga a könyv kontextusa alapján felmerülhet az illusztrációk stílusának szándékoltsága.

A második csoport (Bíró Zsombor Aurél, Gubis Éva, Harag Anita, Moskát Anita, Fehér Boldizsár) szintén a novella műfaji kérdéseiből indult ki, viszont itt már a novella-vers ellentétre terelődött a beszélgetés. Itt főképp Harag Anita megjegyzése tűnik fontosnak, aki szerint a novella epikai jegyeiben tekintve közelebb ál a vershez, mint a regényhez; ugyanis utóbbihoz struktúra és „összetett tapasztalat, világlátás” szükséges. Természetesen a líra dominanciáját egyik szerző sem vitatta el, viszont a sztereotípiát, hogy „jó prózát csak 30 felett lehet írni” elvetették. Fehér Boldizsár a novella-vers kérdésre csak két pontos megjegyzést tett, elsőként, hogy a verset sose értette igazán, hiszen „valaki akar valamit mondani, de helyette mást mond”, illetve, hogy a novellát és a regényt csupán az választja el, hogy a „regény hosszú, sokáig kell írni”. Bár cinikusnak tűnhet Fehér előadásában inkább komikusan egyszerűnek és helyénvalónak tűntek ezek a megállapítások.

Ezek után az „ifijúsági irodalom” problémája merült fel. Miként határozható meg egy mű irodalmi értelemben ifijúságinak? A szerzők oldaláról főképp több kritérium fogalmazódott meg, miszerint az ilyen jellegű irodalom nem jelenti a tartalom lebutítását vagy cenzúrázását; a nyelvi vagy stílusbeli keretek megszabását, illetve, hogy a kamaszok igénye és érdeklődése nagyobb részt eltérő és kevéssé meghatározható, így inkább a választás lehetőségének a biztosítása az, amit az ifijúsági irodalomnak nyújtania kell, nem a kötelező kanonikus értékek fenntartása. Ismét Fehér Boldizsárt kell említenem, aki az egyszerűség elvénél maradva, viszont már komolyan azt a szempontot emelte ki, hogy ha az ifjúsági irodalmat vizsgáljuk, akkor tudatosítanunk kell, hogy a szándék, vagy a következmény szerint határozunk. Tehát mi az, ami nekik van szánva, és mi az, amit ténylegesen a kezükbe vesznek. Ez a megállapítás – véleményem szerint – nem csak az egész beszélgetés alapját kellett volna képezze, hanem a kortárs ifjúsági irodalom szempontjából is érdekes kérdéseket vethet fel számunkra.

Ezt a kérdést érdemileg végül Gubis Éva zárta le, miszerint a fiatalság azt olvas, amit adnak nekik, és ebben az oktatás és ezzel a tanárok fontossága az, amit látnunk kell. Bár csak pár félmondatban emeli ezt ki, mégis ez a kérdéskör talán legfontosabb eleme. A Tízig aludni és több ezt megelőző antológia fontossága részben az oktatásban keresendő – bár nem kizárólagosan –, ahol oktatási segédanyagként tudnak szolgálni. Bár az én oktatásomban nem került elő, mégis meghatározó élményként őrzöm azt a megdöbbenést, amit tizenkettedikes koromban a Szívlapát antológia kiváltott belőlem. Nem a tartalom, hanem a szándék. Kortárs problémák bemutatása kortárs szövegeken keresztül a tanulók számára, akár iskolán belül, akár kívül, egy olyan feladat, amiből talán keresve se találnák még egyet, főleg nem – és ezt kihangsúlyozom – a jelenlegi oktatási helyzetben.

Nem gondolom, hogy a Tízig aludninak csak egy iskolai, nevelői diskurzusban lenne a helye (erről majd egy későbbi kritikában többet), de a beszélgetést érdemes lett volna ilyen irányba elmozdítani, kevesebb szerzővel, több beszélgetéssel. Így a bemutató sajnos összefoglalható pár érdekes és pontos Péczely Dóra megjegyzéssel, pár humoros Fehér Boldizsár-egysorossal, egy lelkes illusztrátorral, és kilenc fiatal, tehetséges szerző arcával, akiknek nem jutott túl sok szó. Remélem a jövőben több szerepet kap maga a könyv – és az azt övező érdemleges diskurzusok –, illetve az egyes szerzők is, akik a kötettel kapcsolatba kerültek. Az idő rövidsége és a szerzők száma néha az érdektelenség veszélyébe sodorta a bemutatót. Ahogy fentebb is mondtam, a mindent vagy semmit elv érthető egy antológia esetében, de remélem, a jövőben erre csak jobb megoldásokat látunk majd.

Szabolcsi Alexander

[1] Sajnos Péczelytől az est folyamán több nem derült ki a kötet szerkesztésével kapcsolatban, de a Pagony oldalán megjelent interjúban több olvasható erről.