Mikor a fák voltak emberek,
és emberek a fák.

Mikor a tuják helyett sárkányfenyők
nőttek fejünk fölé,
éjszakánként egymás szavába
vágtak, ittak, nevettek.
Kölyköd nem tud aludni?
Szartak rá,
ittak, hangoskodtak reggelig.

Mikor asszonyok sírtak éjjelente:
azt hitték nincs remény.
Mikor férfiak maradtak szavak nélkül:
mivel vigasztalják asszonyukat?
A kölykök nem aludtak:
anyjuk sírt, apjuk nem beszélt.

Mikor egy ily keserves éjszaka
gyermek született.

Gyermek tizenegy ujjal.
Gyermek, ki két lábra állt és az erdőbe ment.
Levágott öt fát, húsukból
tekerőlantot épített.
Gyermek, kinek láttán
a fák torkán akadt a nevetés,
lábuk földbe gyökerezett.

Aznap éjjel az emberek csöndben aludtak.

A gyermek már nyugatra
költözött, vagy messzebb.
Zenélni nem tanult meg,
de lantját néha előveszi.
Lejátssza azt a három akkordot,
amit ismer.

Ilyenkor a fák három akkordban
elsírhatják, milyen egy életen át
csöndben, egy helyben, tétlen

Vida Boldizsár 2003-ban született Budapesten, ott is él, magyar szakos az ELTE-n.