Annie Ernaux, Lánytörténet, Magvető 2020.

A 2022-es Irodalmi Nobel-díj birtokosa a magyar olvasók számára szinte ismeretlen alkotó: 2020-ig egyetlen rövid kötete jelent meg itthon, amelyet ’97-es felbukkanása után egyetlen utánnyomás sem követett. Az Árulás és az Egy asszony című kisregényeket tartalmazó kiadvány sikere elmaradt, s csak huszonhárom évvel később, 2020-ban jelent meg a Lánytörténet, tavaly pedig az Évek című memoár magyarul. A kortárs francia irodalomban viszont kiemelkedő alakként ismert Annie Ernaux idén kapta meg a legrangosabb irodalmi elismerést „azért a bátorságért és éleslátásért, amellyel feltárja a személyes emlékezet gyökereit, elidegenedéseit és kollektív korlátait”[1]. Egyedi látásmódja, különleges narratív technikája és szüntelen önreflexiója nem pusztán tetten érhető a Lánytörténetben, explicit kijelentéseken keresztül, őszintén és átélhetőn olvasható.

Nem lányregény, Lánytörténet

Önéletrajzi merítettségű cselekményszövés helyett valódi – azaz hamisításokkal és pontatlanságokkal együttesen felidézett – visszaemlékezésen keresztül követhetjük végig a frissen nagykorúvá vált Annie első, szüleitől távol töltött tábori kalandját 1958-ban. A katolikus iskolából ki-, szülei vigyázó szeme elől eltűnő lány szerelemre és abból fakadó szenvedélyes szexre vágyik. Arra, hogy olyan határozott ént alakítson ki önmaga számára, amely több, mint az addigi könyvről könyvre járó személyiségárnyéka. Az első közös tábori bulin megismerkedik H.-val, aki beteljesíti és ezzel együtt elragadja tőle a „naiv lányregényes” nyár reményét. A táborban kitaszítottá, megvetés tárgyává válik, amelynek feldolgozása évekbe telik, mindeközben bulimiássá, tolvajjá válik, s a vérzése elmaradása miatt a formálódó nőisége is folyamatosan megkérdőjeleződik. A könyv tétje hatalmas: a tizennyolc éves, megalázott Annie – szégyenének feldolgozásával – összeforrhat-e a jelen tapasztalt, önreflexív Annie-jével?

„Nem fiktív szereplőt konstruálok. Dekonstruálom a lányt, aki voltam.”

A főhős az 58-as, névtelen lány. A főhős Annie, egy emlékfoszlányok és benyomások alapján felvázolt lány. A főhős Annie, aki élete végén nem várhat tovább azzal, hogy megossza megalázottságának történetét, szégyenét maga mögött, erkölcstelenségét reflexió nélkül hagyja. Egyszerre és egymás mellett zajlik négyféle elbeszélés: a fiatal Annie szemszögéből a legritkábban, az ő történetét hidegen narráló külső elbeszélő, az idős Annie magyarázataival tarkított történetvezetése és az idős Annie papírlapra vetett, történetet forgácsoló jelenkori elmélkedései mind egyidejűleg kísérik végig a kötetet.

Hiteles és objektív, szubjektív és magyarázó egyszerre. Lineáris történetmesélés helyett a fő történetívből folyvást ugrálunk időben és térben, ahogyan megszokhattuk saját gondolatfolyamaink sodródásakor. A nyers leírások miatt befeszülő olvasó számára sokszor felüdítők, olykor bosszantóak lehetnek ezek a gyakori epizódváltások. Az időskori kommentárok rengeteget adnak a mű élményéhez: Annie nem hagyja, hogy áldozati képet alkosson róla az olvasó, nem sajtol szimpátiát, nem utáltatja meg H.-t készakarva. Dekonstruálja a lányregények naiv főhősképét azzal, ahogyan a régi önmagát alkotja újra emlékekből, levelekből és élettapasztalatból.

Ha szabadulnál a szégyentől

A rövid, mindössze 146 oldalas regény jóval több dilemmát vet fel, semmint azt ilyen keretek között taglalni érdemes. Meddig nehezedhet valakire teherként a falak közé zárt szégyen? Az erkölcs nélkül elkövetett erkölcstelenség tényleg szégyellnivaló? Nyerhetünk feloldozást a hibáink alól anélkül, hogy másokra hárítjuk a felelősséget? Egyáltalán, lehet szó felelősről ilyen esetekben?

Annie Ernaux Lánytörténet című könyvében arra láthatunk példát, hogy egy piszkosul jó író egy élet tanulságával és bölcsességével a háta mögött hogyan törekszik a válaszadásra. Nem szépít, nem fed el, de nem is tudja le pár kijelentőmondatban a maga megoldásait. A soraiból süt a reális öntudat és önbecsülés, nem ostorozza, nem bántja semelyik énjét, mégis tűpontos kritikával illeti önmagát. Ha szabadulnál a szégyentől, használd a Lánytörténetet mint sorvezetőt, amely megmutatja, hogyan lehet, és hogyan érdemes gondolkodni a saját szégyenedről.

Szabó Virág

[1] A Nobel-díj bizottság indoklása alapján, amely a hivatalos közleményben is olvasható.