A bölcsészek életmódjához és szemléletéhez talán a művészek világa áll a legközelebb. Mikor a PBÚ újraindításáról gondolkodtunk, egészen hamar szóba került, hogy szeretnénk egy képző- és iparművészeti sorozatot indítani. Ezt az ötletet egészen idáig a fiókban őrizgettük. Most elérkezett a pillanat, reméljük ti is olyan nagy érdeklődéssel fogadjátok a Művészet testközelből névre hallgató interjúsorozatunkat, amilyen lelkesedéssel készítjük nektek. Az első rész interjúalanya Farkas Dormán, a Magyar Képzőművészeti Egyetem harmadéves grafikus hallgatója.

Dormánt gimnáziumi tanulmányaim során ismertem meg. Már akkor is ámulattal figyeltem alkotásait s az idő múlásával igazán jó barátommá vált. Interjúnk apropója azonban nem az előzetes ismeretségünk, hanem az az egyedi látásmód, amit alkotásaiban is képvisel. Örömmel engedett be néhány óra erejéig egy átlagos egyetemi hétköznapjának kulisszái mögé, ahol Xu Jáde Li fotózta, Dohány Dominik videózta beszélgetésünket.

Mióta foglalkozol képzőművészettel?

A képzőművészet gyerekkorom óta jelen van az életemben. Édesapám festő, grafikus, nagypapám elsősorban szobrász, de készít grafikákat is. Tulajdonképpen felcseperedésem egész ívét le lehet ezzel írni, hogy köztük élek és nézem, ahogyan dolgoznak. Ebből kifolyólag már akkoriban is foglalkoztam az alkotással, de természetesen nem célirányosan. Annyit azonban elárulhatok, hogy minden óvó néni haza akarta vinni a rajzaimat, de ezt apukám szisztematikusan nem engedte. Azt mondta, nem adunk oda minden munkát az óvó néniknek csak azért, mert szépen kérik. Ennek a mentalitásnak köszönhetően megmaradtak itthon a rajzaim.

Gimnáziumban kezdtem el komolyabban foglalkozni a művészettel. Rajz tagozatra jártam, ami bár nem egyenértékű a Kisképzővel, heti egy helyett négy rajzórám volt. Az utolsó két évem számított igazán jelentőségteljesnek alkotás szempontjából, ekkor kezdtem el tanulmányrajzokat készíteni. Apu egyik régi diáktársához jártam, Csordás Zoltánhoz. Ott rajzoltam modellt, csendéletet, kockológiáztam. Tehát, elsajátítottam azokat az alapokat, amik elengedhetetlenek ehhez a szakmához.

Miért ezt a pályát választottad?

Ennek több oka is van. Egyrészt, sok lehetőséget láttam benne és ehhez volt tehetségem. Másrészt, mindig is érdekelt ez a világ, irtózatosan nagy szabadságnak tűnt, hogy otthon fest az édesapám. Nem kell bejárnia egy adott munkahelyre, megfelelnie főnököknek. Úgy tűnt, a művész szabados életmódot él, aminek megvannak az előnyei és a hátrányai is természetesen. Gyerekként sok kiállításmegnyitóra vittek el, tetszett az a közeg. Gimnáziumban mikor eldöntöttem, hogy én is ezzel akarok foglalkozni, sokan ellenezték a családban, mert féltettek ennek az életmódnak a nehézségeitől, nem érkezik minden hónap végén egy konkrét fizetés, nincs rendszeres bevétel.

De hosszas beszélgetések során sikerült meggyőzzem őket, hogy ez érdekel és vállalom a kockázatot. A nagymamámat azzal az ígérettel sikerült megnyugtatni, hogy elvégzem a tanárszakot is, hogy idővel legyen rendes polgári állásom is. Apám is kritikusan állt a döntésemhez, mivel ő tudta leginkább mire vállalkoznék ezzel. Amikor rajz szakra jelentkeztem gimibe már nem látott rajzolni egy ideje, ezért leültetett egy kerámia elé, hogy rajzoljam meg, lássuk mit tudok. Mikor elkészültem, megnézte és azt mondta, na jó, érdemes lehet ezt tovább tanulni. Ő készített fel a középiskolai felvételire.

Miért pont a Képzőművészeti Egyetemet választottad?

A legtöbb információm erről az egyetemről volt, hiszen édesapám és a barátai idejártak, az ő egyetemi éveikhez kapcsolódó történeteiken nőttem fel. Ez egy fantasztikus légkörnek tűnt számomra, és szinte biztos voltam benne, hogy szakmailag is a legjobb kezekben leszek. Illetve itt indult olyan szak, ami a leginkább érdekelt, képgrafika, ahol a hagyományos grafikai eljárásokat tanulhatom. Ebben kiváló mentorra találtam a mesterem személyében, Somorjai-Kiss Tiborban. Mindemellett gödi lakosként könnyebb Budapestre bejárnom, hiába vonzott régebben a kolis élet, úgy érzem, a lehető legszuperebb döntést hoztam. Második próbálkozásra nyertem felvételt.

Kezdő művészként jelenleg mi a legnagyobb öröm és nehézség számodra?

A legnagyszerűbb ezekben a tanulóévekben az útkeresés és kísérletezés. Ez ad egyfajta lazaságot, szabadságot, hogy nem baj, ha elrontok valamit. Együtt haladni ezen az úton a kortársaimmal, osztálytársaimmal nagyon tanulságos. Ami számomra a legnagyobb örömet nyújtja, azt sajnos sokáig nem sikerült gyakorolnom a vírushelyzet miatt: azt, hogy egy helyszínen, közösen alkossunk a többiekkel. Ez jelenti a tanulófolyamat egyik legfontosabb részét, mikor egymás között megbeszéljük, hogyan halad egy-egy munkánk. Sokszor előfordul, hogy nem is a mesteremnek vagy egy tanáromnak lesz a legjobb meglátása az éppen aktuálisan készülő alkotásomról, hanem egy egyetemi barátomnak, aki végigkövette, hogyan kezdtem el, majd festettem át és kezdtem elölről az egész munkámat. Ott helyben szólni tud, mikor azt látja, nem kellene többet pepecselnem egy adott munkával. Nem mellesleg, mikor ez a folyamat azzal zárul, hogy tényleg egy értékelhető és jó kép készül el, az zseniális érzés. Bár vannak olyan munkák, amik gyorsan elkészülnek és még jól is sikerülnek, de előfordul, hogy az alkotási folyamat egy hosszabb szenvedés. Amikor egy gyötrelmesebb időszak után sikerül egy olyan végeredményt látni, ami miatt megérte nem félbehagyni az egészet, az igazán felemelő érzés.

Nehézségnek azt élem meg, hogy nem lehet mindig ugyanolyan hévvel és kedvvel alkotni. Vannak kissé laposabb időszakok. Ilyenkor azt érzem, bejövök az egyetemre és úgy telnek el napok, ritkább esetben hetek, hogy nem sikerül semmi eredményeset csinálnom. Esetleg nincs olyan ötletem, aminél azt érzem, érdemes lenne foglalkoznom vele, mert a végeredmény jó lesz. Általában ezek rövid időszakok, ezen átsegítenek a csoporttársaim vagy a mesterem. Ilyenkor elmegyek a könyvtárba, albumokat lapozgatok, olvasgatok, ezek inspirálnak. Ezek a helyzetek többnyire megoldják önmagukat, csak idő kell hozzá és energia, hogy túllendüljek rajtuk.

Te már kopogtattál a portfólióddal valamelyik galériánál?

Konkrét galériához nem mentem, azonban nemrég az Art Market kiállításon jártam, ahol kifejezetten kortárs alkotókat reprezentálnak különböző galériák. Ilyenkor nagyjából öt-hat alkotó néhány munkáját viszik ki. Számomra tanulságos volt megtapasztalni, hogy ha egy ilyen jellegű kiállításon van olyan galéria, amelyik hasonló stílust képvisel, mint amiben én alkotok, nem butaság odamenni és megmutatni nekik a munkáimat. Most jutottam el odáig, hogy végre látom: ez működhet organikusan is.

Hogyan néz ki egy átlagos egyetemi napod?

Hát, általában jól érezzük magunkat. (nevet)

Most, a harmadik évre meglehetősen szabadosak a napjaim. Csütörtökön és pénteken nincsenek elméleti óráim, ezt a két napot teljes egészében az alkotásnak szentelhetem. Alapvetően reggel nyolctól lehet bejönni az egyetemre és délig egyáltalán nincsenek óráink, ez a műhelygyakorlat ideje. Ilyenkor bent vagyunk és dolgozunk. Kedden és csütörtökön bejönnek hozzánk a mesterek és megnézik, hogyan haladunk a munkákkal.  Egy mester alá három vagy négy diák tartozik évfolyamonként. Délután vannak az elméleti óráink, utána este 10-ig bent lehet lenni a műteremben és lehet folytatni a munkát.

Milyen témával foglalkozol mostanában?

Kicsit destruktív hatással volt rám mostanában egy-két kortárs kiállításnak a megtekintése.  A jelenlegi témámat ez ihlette. A Trójai faló motívumot emelem át kortárs képzőművészeti közegbe, olyan módon, hogy most nem görögök vannak a falóban és nem Tróját ostromolják, hanem kortárs képzőművészek. Ez a faló nem csupán kerekeken gurul: lánctalpa van és átgázol a tradicionális képzőművészeten, azokon a technikákon, amiket én jelenleg is tanulok képgrafikusként. Nemrég néztem meg a Youth című filmet, abban van egy vicces jelenet.  A színésznő áll egy sílécekből kirakott, rács motívumot ábrázoló alkotás előtt és kérdezi a recepcióst, hogy mi ez a kép. A recepciós azt válaszolja: egy kortárs svájci képzőművész munkája. Mire a nő azt feleli: az emberek milyen szánalmasak tudnak lenni, mikor megerőltetik magukat!

Tehát ebből a gondolatmenetből kiindulva készítek most egy sorozatot, aminek az első része ez a Trójai falovas kép.

Te mennyit foglalkozol önreflexióval a munkád során? Mennyire lehet szétválasztani az aktuális lelkiállapotodat és a művészetedet?

Szerintem nem igazán lehet ezt teljesen szétválasztani. Valamilyen módon mindenképp meg fog jelenni az alkotónak a lelkisége munkájában, még akkor is, ha nem személyes jellegű tartalmat készít éppen.  Én általában olyan témákkal foglalkozom, amik aktuálisan érintenek engem. Például az energialopó sorozatomban egy fokozatosan kibontakozó és növekvő szörnyeteg szipolyozza ki az energiát. Ez egy metafora lenne azokra az energiavámpír emberekre, akikkel néha találkozik az ember.  A másik, erősen személyes vonatkozású témám a lélekablak sorozatom, ahol mindenféle figurákat festettem, mellkasukon egy ablakkal, ami a lelkiállapotukat ábrázolja egy tájon keresztül. Ez a téma erősen kapcsolódott a Covidnak köszönhető bezártsághoz. A figuráim nagy részének Toszkána van az ablakában, szeretem azt a vidéket.

Hogyan képzeled el a jövődet az egyetem után?

Szeretném elvégezni a tanárszakot, betartva a nagymamának tett ígéretet. Ennek van egy személyes indíttatása is az ígérettételem mellett. Akkor szerettem meg a tanítás gondolatát, amikor Csordás Zoli tanáromhoz jártam rajzolni és azt a módszert, ahogyan ő tanított minket, nagyon hatékonynak és szerethetőnek találtam. Ha tanár lennék, szeretnék olyan lenni, mint ő. De a nagy terv egy hasonlóképp gondolkodó művészcsoportba tagozódás, alkotás, a képalkotásból való kenyérkeresés.

Szerinted mik azok a legfontosabb tulajdonságok, amivel egy művésznek rendelkeznie kell?

A magam szempontjából is nézve a nyitottság irtózatosan fontos.

Én régebben egy kicsit zárkózottabb voltam a képiséget tekintve. Csak azt szerettem, ami akkor aktuálisan érdekelt és ha valami nem volt izgalmasan komponálva, jól megrajzolva, vagy nem abban a stílusban volt megfogalmazva, ami engem foglalkoztatott, akkor átsiklottam fölötte. Ezen igyekszem változtatni és ha kijövök egy kiállításról, ami annyira nem tetszett, akkor is megpróbálok elraktározni belőle valamit.

Az alázatosság is nagyon fontos dolog, a szabadkézi rajzolás, illetve a tradicionális eljárások elsajátítása. Ezek nélkül nem tudom, hogyan lehet építkezni. Alapvetően ez olyan, mint megtanulni skálázni a zenében.

Mi volt a legfurcsább dolog, ami inspirált?

Ha nem is maga a téma volt furcsa, hanem annak a lecsapódása. Tavaly hajléktalanokkal foglalkoztam és különös élmény volt úgy gondolkodni mások szociális helyzetén, alkotni a témában, hogy tudtam, igazából nem fogom megoldani a problémát. Nem az én művem lesz az, ami felnyitja majd bárkinek is a szemét azzal kapcsolatban, hogy ezekkel az emberekkel is foglalkozni kellene. Ráadásul sok esetben én sem vagyok kellően empatikus, így egészen érdekes élmény volt a témával dolgoznom. Arra mindenesetre hasznos volt, hogy nyitottabb szemmel járjak az utcákon. Az egyik legszomorúbb látvány, ami szembejött velem egy figura volt a Nyugati aluljáróban. Ott ült és csak egy harmonikát fogott a kezében, amire rá volt írva: eladó. Tulajdonképpen az a harmonika jelentette számára az egyetlen megélhetési forrást, hiszen játszott rajta, amiatt dobtak oda neki némi aprópénzt. Mégis képes lett volna eladni, annyira rászorult a pénzre.

Nyilván a szabadiőd jelentős részét is művészettel töltöd. Ezen kívül mit csinálsz még szívesen, mikor éppen nem alkotsz?

Kocsmázok, de ott is szakmázás megy. Alkotás után leülünk és megbeszéljük, kinek hogyan telt a napja, mennyit tudtunk haladni az aktuális projektünkkel. Ennek szakmai közösségépítő jellege is van. Emellett szeretek filmeket nézni. Fuvolázom, illetve a kelta hagyományőrzés is egészen fontos részét képezi most már az életemnek.

Ki a kedvenc alkotód, aki a legjobban inspirál?

Kondor Béla óriási képi mesterem. Az ő munkáihoz mindig nagyon szívesen térek vissza. Kovács Péter még az, akinek a figuráit és gesztusait imádom. Nála például kifejezetten megmutatkozik az, ahogyan beleépíti a képzőművészetébe az anatómiát és a tanulmányrajzolásnak a tudományát. Jiří Anderle cseh festő, grafikus munkásságát sokra tartom, illetve Édesapámat egy rendkívül kvalitásos és sokoldalú művésznek tartom, Farkas Csabát.

Szerinted hogyan fonódhat össze az irodalom és a művészet?

Könnyen, nekem az egyik fő inspirációs forrásom. Nagyon sok olyan munkám volt, ami irodalmi alapokból indult ki. Akár regény, novella vagy vers. Most jött egy felkérés, Pilinszky János néhány verséhez készítettem illusztrációkat születésének századik évfordulójára.

Mi a legnagyobb lecke, amit eddig a szakmáról megtanultál?

 Érzékenynek lenni a környezetre, tanulni másoktól és odaadóan, örömmel dolgozni.